A Habsburgok növelték az adóterheket – a három részre szakadt ország adózása

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A mohácsi csatavesztést követően, egészen XVII. század végéig a királysági területeken az adózás alig változott. Alapja az ún. portális adózás volt, amely főleg a jobbágyokat terhelte, ezt egészítették ki a hadbavonulással kapcsolatos egyéb, rendkívüli adók. Fennmaradtak a már korában bevezetett adófajták: például robot és ajándék a földesúrnak, harmincad a kereskedelemre, tized az egyháznak. Persze az ördög a részletekben van, az adózás mikéntje nagyon is meghatározó volt erre a korra is!

Sorozatunkban külön fogunk még szólni a hódoltsági területek adózásáról, az erdélyi és felvidéki területek adózásáról, valamint a XVII. század függetlenedési és szabadságmozgalmairól (Bocskai István, Zrínyi Miklós, Wesselényi Ferenc, Frangepán Ferenc, Nádasdy Tamás, Zrínyi Péter, I. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre), azok adózási hátteréről. Ezek ismertetését ebben a cikkben mellőztük.

Hatalmi harcok Mohács után

A mohácsi csata (1526. augusztus 29.) után a szultáni sereg két hét alatt Budán termett, kifosztották és felégették Budát és Pestet, majd továbbálltak, több kisebb csatát megnyertek a visszavonuló, szétszéledt magyar csapatokkal, majd kivonultak az országból. Budát tehát nem tartották meg, valószínűleg felmérte a szultán (Nagy Szulejmán), hogy – egyelőre – Budát csak jelentős ráfordításokkal lehetett volna megtartani.

A mohácsi csatában meghalt II. Lajos magyar király, így új királyt kellett választani. Választottak is a főurak, méghozzá kettőt! Először 1526. november 10-én megválasztották Szapolyai Jánost (aki leverte a Dózsa-féle parasztháborút, és „elkésett” a mohácsi csatából), I. János néven, majd december 16-án Habsburg Ferdinándot (I. Ferdinánd).

Szapolyai János. Erhard Schön (1491-1542) fametszete

 

Mindkét választásnak voltak jogi-okirati alapjai, Szapolyai megválasztásának a nemzeti királyról szóló ún. rákosi végzés, Ferdinánd megválasztásának a Habsburgoknak Mátyás királlyal, majd később II. (Jagelló) Ulászlóval kötött egyezményei.

Ugyanakkor mindkét választás legitimációs problémákat is felvetett: a választók száma, személye, a választás helye, a koronázás helye vagy elmaradása stb.

A török fenyegetettség árnyékában a két király egymás ellen kezdett háborúzni, miközben mindkét király megpróbálta a szultán támogatását is megszerezni saját hatalma megszilárdítása érdekében. A szultán ezekben a vetélkedésekben rendre Szapolyai mellé állt, hiába próbálta jelentős (hűbér)adó vállalásával Ferdinánd megszerezni Szulejmán bizalmát. Valószínűleg ebben szerepet játszott Szulejmán nyugati irányban való hódítási célja is, Bécset már 1529-ben is ostromolta.

A belháború 1526-tól 1538-ig folyt, változó szerencsével. A nemesség hol erre, hol arra az oldalra állt, attól függően, hogy melyik oldalról kapott több ígéretet, volt aki többször is „gazdát váltott”. Végül a váradi békekötéssel egymást kölcsönösen elismerték királynak az akkor birtokolt saját területeiken, és rögzítették Ferdinánd és fia hatalmi öröklését, ha Szapolyai fiú-örökös nélkül halna meg.

A béke létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott Martinuzzi Fráter György, akinek tevékenysége a későbbiekben megalapozta az önálló Erdélyi Fejedelemség létrejöttét is. (Fráter Györgyöt később Ferdinánd parancsára gyilkolták meg 1551-ben.)

Martinuzzi Fráter György, az Erdélyi Fejedelemség megszervezője

 

Szapolyai 1540. július második felében meghalt, viszont ekkor már (1540. július 7-én) megszületett fia, János Zsigmond, akit a rákosi országgyűlésen szeptemberben királlyá választottak II. János néven.

A törökök 1541. augusztus 29-én elfoglalták Budát (napra pontosan 15 évvel a mohácsi csata után, lényegében harc nélkül), ezt követően a török porta Szapolyai János fiára, János Zsigmondra, Izabella királynéra és Fráter Györgyre bízta Erdélyt, éves adófizetés fejében.

Oda Buda! Miniatúra SzejjidLokman török krónikás művéből. Szulejmán fogadja János Zsigmondot sátrában, mialatt a várba janicsárok szivárognak be.

 

A hatalmi válság tehát nem ért véget, különböző fordulatokkal egészen 1570-ig folytatódtak a viszálykodások. I. Ferdinánd 1564-ben meghalt, a magyar trónon fia, I. Miksa követte. Végül János Zsigmond és Miksa 1570-ben megkötötte az ún. speyer-i szerződést, amelyben János Zsigmond lemondott a magyar trónról, Erdély önálló fejedelemségként jött létre, és a fejedelmi címet kapta meg János Zsigmond.

A Habsburgok ettől kezdve már folyamatosan birtokolták a magyar királyi címet (egészen 1918-ig!), a nemesség a király halálát követően formálisan erősítette meg az új uralkodót (tehát tényleges választásról már nem beszélhetünk).

Az adózás változásai

Lényeges változásnak tekinthető az adóügyek kezelésére 1528-ban létrehozott Magyar Kamara. Ez először Budán jött létre, és jól képzett hivatali apparátus foglalkozott az illetékességi körébe tartozó ügyekkel (lényegében egy profi adóhivatal jött létre ezzel). A Kamara a török terjeszkedés miatt 1531-től Pozsonyban működött, majd a földrajzi távolságok és a hódoltsági területek beékelődése miatt 1567-től létrehozták a Szepesi Kamarát (Kassa székhellyel) is az északkeleti és keleti országrészek adóügyeinek intézésére.

A Kamara jogállását erősítette meg a következő törvénycikk:

1536. évi XXIX. törvénycikk a segélyből senkinek se kell részt adni, és senki se merje azt, lázadás büntetése alatt, önhatalmulag visszatartani vagy kifogni A segélyből, vagy a királyi felségnek megajánlott királyi adóból egyáltalán senkinek se járjon rész; 1. § És, lázadás büntetése alatt, senki se vegyen el önhatalmulag valamit a maga részére akár saját, akár mások javaiból. 2. § Hanem, a mi meg lett ajánlva, azt ugy az urak, mint bármely más országlakos javaiból minden akadály nélkül egészen Ő felsége kamarájába kell beszolgáltatni. 3. § És aztán mindenki a kamarás uraktól várja be azt, a mit a királyi felség neki adni akar; nehogy különben a királyi kamarában a bevételek és kiadások elszámolása bárkinek féktelensége miatt összezavarodjék.

Az adózás alapja, legfőbb tétele továbbra is a jobbágytelek után szedett kapuadó (portális adó) volt, mellette még a rendkívüli hadiadó szedéséről döntött az országgyűlés. A két adófajta a XVI. század közepétől már összeolvadt, mivel a rendkívüliség minden országgyűlésen teljesült, mivel a hadiadó alapja is a jobbágytelek volt, értelmetlenné vált a szétválasztás.

Az adókat az országgyűlések egy-egy évre, kivételesen két évre szavazták meg. Az uralkodók próbálták ugyan a rendeknél elérni, hogy hosszabb távra is fogadják el az adózási javaslatokat, ugyanakkor ez főleg a nemesség ellenállásán megbukott, mivel ezzel tudták az uralkodókat arra kényszeríteni, hogy rendszeresen legyenek országgyűlések, ahol az adók mellett egyéb, a nemességnek fontos ügyek is terítékre kerülhettek. (Volt olyan uralkodó, aki megpróbálta a nemesség egy részét megvásárolni, de merev ellenállásba ütközött!)

I. Ferdinánd (idősebb Hans Bocksberger)

 

A kiszabott adókat a hódoltsági területekre is kivetették, ugyanakkor figyelembe vették, hogy ott a török is adóztat, ezért a rendes adónak „csak” a felét követelték ezeken a területeken.

Visszatérő eleme volt az adószabályoknak az egyházi dézsma-(tized-)szedés, a harmincad és azzal való visszaélések, a kereskedők adófizetés utáni szabad közlekedése, a behajtók visszaélései, a nemesi adómentesség. Ez utóbbit ugyanakkor több szabállyal is „felülírták”, ezek közül az egyik legfontosabb a hatvanad bevezetése volt:

1542. évi (besztercebányai) XXVIII. törvénycikk a földesurak jobbágyaik örökbecsüjénekhatvanadrészét fizessék adóba Ezenkivül mindazokat a jobbágyokat, a kiknek házaik vannak, örökbecsü szerint kell megbecsülni, tudniillik egy jobbágyot negyven forintra. 1. § S miután valamennyi jobbágynak ez az általános becslése megtörtént, minden földesur és nemes köteles leszen, az emlitett negyven forintnak hatvanad részét (a mennyi a jobbágyok számához és becsüjéhez képest mindenkire esik) saját zsebéből a jobbágyok megterhelése nélkül a jelen hadjáratra adni és forditani.

A következő táblázat szemlélteti a beszedett harmincadok alapján a termelés és kereskedelem jellemzőit (1542. évi nyugat-magyarországi harmincadjegyzékek alapján):

Behozatal		Kivitel
textíliák (főként posztó)	69%	élő állat (főként ökör)	93%
fém- és szatócsáruk	17%	bor	4%
fűszerek	9%	bőr és szőrme	2%
egyéb áruk	5%	egyéb áruk	1%
Összesen	100%	Összesen	100%

A számok elleplezik azt, hogy a teljes forgalom 70 %-a volt a kivitel, 30 %-a a behozatal, azaz jelentős külkereskedelmi aktívummal rendelkezett Magyarország. Az viszont jól látható, hogy a kivitel alapvetően feldolgozatlan vagy alacsony feldolgozottságú mezőgazdasági termékekből állt, a behozatal viszont főleg iparcikkeket tartalmazott (amelyekben magasabb szintű emberi munka, hozzáadott érték testesült meg!).

Az adók beszedése nagy nehézségekbe ütközött. A nemesség is megpróbálta ellehetetleníteni a birtokain az adószedők tevékenységét, a hódoltsági területeken pedig még ennél is nehezebb volt az adóbehajtók dolga. Emiatt az országgyűléseken rendre törvényeket kellett hozni a még be nem szedett hátralékok behajtásáról is.

A következő törvénycikk a királyi és a nemesi adóztatás adóalapjának azonosságával kívánta a királyi kötelezettségek eredményesebb beszedését elérni.

1567. évi V. törvénycikk a mekkora részben az adót a jobbágy a földesurnak fizeti, a királynak is anynyival tartozik adózni Az összeirás módjára nézve: miután a császári és királyi felséget arról értesitették, hogy eddigelé ebben nem csekély csalásokat követtek el, ugy hogy némely telket hatod és nyolczadrészest vontak adó és kirovás alá, a mi a felség fiscusának nem csekély sérelmére van: 1. § Megállapitották, hogy ebben az évben mindenik urnak és nemesnek a fekvő jószágait, jobbágyait és birtokait akképen vonják adó és kirovás alá, a miképen a rendes adót azokból a földesuraiknak fizetni szokták. 2. § Tudniillik, hogyha a jobbágy a háza után, a melyben lakik, a szántóknak, földeknek avagy réteknek, a negyed, hatod vagy nyolczadrészét birtokolná és a földesurának is negyed, hatod vagy nyolczad részét fizeti annak az adónak, a melyet egy egész telek után fizetnek; az, a királyi adóba is annyit fizessen és többnek a fizetésére az adókivetők se szoritsák.

A jobbágytelek mind adózási egység egyre nehezebben volt meghatározható, mivel a telkek aprózódtak (volt olyan év, amikor a jobbágytelkek száma már meghaladta az 50 ezret is), egyes területeken pedig felhagytak a gazdálkodással. Emiatt egyre pontosabb szabályokat kellett alkotni az adózási egység meghatározására. A Károly Róbert által bevezetett kapuadó később füstadóvá alakult (lásd erre vonatkozóan cikksorozatunk korábbi részeit), de a XVI. század végére ezek a meghatározások már alkalmatlanok voltak az adóztatásra. 1598-tól házanként próbálták összeírni az adózókat, 1609-ben szabályozták a portán lévő jobbágy- és zsellérházak számát, később már az önálló ekefogat kiállításának képességét is figyelembe vették a porta meghatározásánál. Ezeket a törvénycikkeket mutatja be a következő három idézet:

1598. évi IV. törvénycikk minden ház után, két időszakban felhajtás mellett egy magyar forint segélyt megajánlanak A mi pedig a jelen évi adózást, segélyt és hadjáratot illeti: 1. § Jóllehet, hogy az előző évek háborui és a katonák garázdálkodásai és nyomorgatásai, meg a végtelen csapások és vereségek miatt ebben az országban nemcsak az alattvalók, hanem a földesurak is mintegy a végső szegénységre jutottak, mindazonáltal látva és meggondolva a mostani szükséget: 2. § A rendek Ő felségének, minden ház után, és pedig ugy a jobbágy, mint a zsellér és a többi, nemesi curia módjára nem épült ház után (a melyekben tudniillik lakók vannak), a melyeket a városokban és falukban, ugy az Ő felségeéiben, mint a többi birtokos és telkes egyházi és világ urakéiban, az egyházi nemesek, szabadosok, ruténok, oláhok házaival és a többi eddig meg nem adóztatott falukkal együtt, számba kell venni (kivéve mindazonáltal a nemesi fekvőségeket, a falusi birák házait, az iskolákat, az aggházakat és a korcsmákat, a melyekben az urak borát mérik és az alamizsnából élő szegények és nyomorultak házait) megajánlanak száz magyar dénárt, a melyet két határidőben, tudniillik: a felerészét már a jövő szent György napkor; a másik részét pedig keresztelő Szent János születése napjakor kell fölszedni és Ő felsége kezébe szolgáltatni.

1609. évi LXII. törvénycikk a kapuk uj számbavételének az intézéséről és arról, hogy adókivetőkké kiket kell választani? A kapuk összeszámlálásánál mikép kell eljárni? A megajánlott négy magyar forint adót mi módon és minő szükségletre kell forditani? és hogy az adózásnak kik vannak alávetve, meg, hogy az emlitett két évre terjedő adót minő határidőkben kell fölszedni? Minekutána nincsen kétség a felől, hogy az ország jólléte és épségben maradása egyedül a véghelyek jó és gondos ellátásától függ; ezért, habár ez az igen lesujtott ország a sok háboru és a visszavonás zavarai miatt annyira kimerült, hogy nem hogy a véghelyeken, de még az ország kisebb szükségletein is ugy, a mint kivánnák, alig tudnak segiteni, mindazonáltal vagyonuknak minden nyomoruságos kimerültsége mellett is, hogy a mennyire lehetséges magukat elhagyni ne látszanak: 1. § Ezért megállapitották, hogy a vármegyei előkelőbb nemesek közül adókivetőket válaszszanak, a kik egy-egy jó birtoku nemesnek és a szolgabirónak a hozzájuk adása és szigoru esküvel kötelezése mellett, meg az egyes faluk és mezővárosok megvizsgálásával a kapukat ujból számba vegyék; még pedig ugy, hogy négy jobbágyház egy kaput és tizenkét zsellérház szintén egy kaput tegyen ki (ugy hogy a vagyonosabbak, a kiknek nagyobb mezei gazdaságuk van, a szegényebbeket segitsék, a zsellérek pedig ingyen munkákra és egyéb terhek hordozására kötelezve ne legyenek) és ekképen a véghelyek szükségleteire a kincstárnok kezéhez szolgáltatva minden kapu után három forintot adjanak. … 5. § Az egytelkes nemesek zselléreit is, a kik a nemesi udvartelken kivül laknak, az alispánok és a szolgabiróktaksa fizetés alá vonják. … 8. § A török hódoltság alatt állók is, a régi szokás szerint, félannyit fizessenek. 9. § Ennek az adónak a felszedése pedig két határidőben történjék; fele Szent-György vértanu napjára, a másik fele pedig Szent-Mihály arkangyal napjára. 10. § Ez az adózás pedig két évre terjedjen, ha csak valamely sürgős szükség az országgyülésegybehivását előbb nem kivánná.

1647. évi XXXVI. törvénycikk a kapuösszeirás módjának a meghatározása; azok büntetése, a kik az adókirovókat be nem bocsátják A kapuknak, az előrebocsátottak helyesebb kivitele czéljából való ujösszeirására nézve, a karok és rendek ragaszkodnak az 1609-ik évi 62-ik czikkely és az 1622-ik évi 32-ik czikkely, valamint az 1635. évi 8-ik czikkelyhez. 1. § Egész határozottsággal világosan kijelentvén azt, hogy egy kapuszámba semmi szin alatt sem kell többet összeirni, mint az olyan jobbágyok közül, a kik egymagukra saját ekéjükkel négy vagy hat darab igásmarhával szánthatnak, négyet; azok közül a jobbágyok közül pedig, a kiknek fél ekéjük van, vagyis a kik csak két és nem több igásmarhával vihetik ki ekéiket, nyolczat; a zsellérek és olyan jobbágyok közül pedig, kiknek igás marháik nincsenek, tizenhatot.

A pénzben lerovandó adók mellett megmaradtak a természetbeni kötelezettségek: ajándékok és (éves szinten 52 nap) robot a földesúrnak, ingyenmunka a várak építésére, javítására (előbb 6, később 12 napot rendeltek el).

Az 1657. évi számvetések szerint Magyarországon az 5544 jobbágyporta után 10 forintos adóval számolva 55 440 forint volt várható, amit a városoktól beszedett 108 ezer forint egészített ki. Ugyanakkor az adózási fegyelem és a beszedési nehézségek miatt ennek csak felét, harmadát sikerült a Kamarának begyűjtenie.

Császári zsoldosok porciót szednek

A bécsi udvar a birodalom terheinek egyre nagyobb részét kívánta Magyarországon beszedni, különösen a törökök elleni harcok költségeit kívánták a magyar lakosságra terhelni. 1671-ben már nem törvénnyel, hanem az uralkodó által kibocsátott rendelettel emelték a kötelezettségeket a többszörösükre, bevezették a szeszes italokra, húsra és más élelmiszerekre a fogyasztási adót (accisa), amelyet a városokba bevitt bor, sör, pálinka és a mészárszékeken leölt állatok húsa után kellett fizetni. Az új adókat a nemességre is kivetették, akik – tiltakozásuk mellett – ezt (természetesen) továbbterhelték a jobbágyaikra. Az új adófajtát a lakosság „német adónak” nevezte, az elégedetlenség megfékezésére ide vezényelt katonaság ellátási kötelezettsége is a lakosságot terhelte.

A 17. század második felétől a Magyarországon állomásozó császári ezredek ellátására újabb adófajtákkal (porció, forspont) is terhelték a jobbágyságot. A porció a katonák és lovaik természetbeni ellátási kötelezettségét (étel, ital, szállás, abrak) jelentette, a forspont a (tkp. a következő falu határáig való) hadbaszállítási kötelezettséget jelentette.

A „forspont”. G. A. Hering rajza 1838-ból.[24] (Országos Széchenyi-Könyvtár)

 

Irodalom:

A magyar egyenesadók történeti fejlődése (Magyar Kir. Pénzügyminisztérium, Budapest, 1895)

Corpus JurisHungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 4. (Reáltanoda Alapítvány, 1995, Budapest)

Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, Budapest, 2000, 137.p.,147-148.p.)

Magyarország története – 1526-1686 (Akadémiai Kiadó, 1985, Budapest, 393-401.p., 1304-1314.p.)

Kereszt és félhold – A török kor Magyarországon (1526-1699)(Encyclopaedia Humana Hungarica 05.)

Száray Miklós: Történelem II. (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, Budapest)

---