A jóléti rendszerek kialakulása – 1. rész
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Miért olyan magasak az adók? Romokban a nyugdíjrendszer, az egészségügy, az oktatási rendszer vergődik. A kérdés és a kritikus megállapítások gyakran elhangzanak, abba már ritkábban gondolunk bele, hogy ezek között szoros összefüggés van. Érdemes egy kicsit bővebben is megvizsgálni a társadalombiztosítási, illetve – kicsit bővebben – a jóléti rendszerek kialakulását, történetét.
Az ifjúság helyes nevelését és az közoktatásügynek intézését a józan erkölcsű népek mindenkoron oly nagy fontosságúnak tekintették, hogy benne látták országaik legfőbb sarokkövét, és az általános jólét alapját.
(részlet Mária Terézia Ratio Educationis rendeletéből)
Az emberi közösségek már a legrégibb időkben is gondoskodtak a közösség rászoruló tagjairól, így a gyermekekről, a betegekről, az idősekről. Sokszor ebben a sorrendben, ugyanis ínséges időkben a közösség számára kevésbé hasznos tagokat áldozták fel először.
A társadalmi életformák fejlődésével ezek a magatartásformák már gyakran intézményesültek, a betegek gyógyításával, a tudományra nyitottak oktatásával már e területekhez értők foglalkoztak. Gondoljunk az ókori Athénra, ahol a filozófusok már tanítványokat tudtak toborozni maguknak.
Raffaello: Athéni iskola
Mit is értünk jóléti rendszer alatt?
A fejlett országok államháztartási kiadásainak túlnyomó részét teszik ki az úgynevezett jóléti kiadások. Különösen igaz ez Európában, de az Európán kívüli fejlett országokban is egyre nagyobb az igény a jóléti rendszerek bővítésére, illetve az erre fordított összegek növelésére.
Nincs konszenzus abban a kérdésben, hogy mennyire kell ezekben a modern államoknak felelősséget vállalni, illetve mennyiben lehet a társadalom tagjainak öngondoskodására számítani. A történelmi előzmények, a társadalom ideológiai beágyazottsága (vallás stb.), a társadalmi fejlődés az, ami egy-egy országban leginkább meghatározza ezt.
Mi tartozhat a jóléti rendszer körébe? A következő – koránt sem teljes – felsorolás ebben próbál némi eligazítást nyújtani:
– egészségügy (ide értve a baleseti ellátást és a járványügyi tevékenységeket is),
– nyugdíjrendszer, időskorúakról való gondoskodás, halál esetén a hátramaradottak támogatása,
– gyermekvédelem, családtámogatás (hazai legjellemzőbb példái a bölcsőde, az óvoda, a családi pótlék, a gyermeknevelési támogatások, az árvaellátás, az állami gondozás, az adó- és járulékrendszer kedvezményei),
– anyasági ellátások (a várandósság ideje alatt, illetve a gyermeknevelés időszakában, bár a mai magyar rendszer még a nyugdíjba vonuláskor is figyelembe veszi a gyermeknevelést),
– fogyatékossággal élők (siketek, vakok, egyéb látásproblémával küzdők, mozgáskorlátozottak, sérült idegrendszerrel élők, cukorbetegek, dialízises betegek stb.)
– szociális háló (az önhibájukon kívül vagy akár önhibájukból támogatásra, ellátásra szorultak, pl. hajléktalanok, drog- és alkoholfüggők, munkanélküli ellátásokból kiszorultak, a munkaerőpiacon még munkavállalóként meg nem jelent fiatal felnőttek),
– lakáspolitika,
– oktatás (ide értve a közoktatást és a felsőoktatást is),
– munkanélküli ellátások,
– menekültek (migránsok), bevándorlók ellátórendszere,
– a kultúra, a művészetek támogatása (ösztöndíjak, kitüntetések, állami megrendelések, direkt támogatások),
– a sport támogatása (élsport és tömegsport, de érdemes megjegyezni, hogy a két terület támogatási céljai és eszközei eltérnek egymástól),
– a vallás, a hitélet támogatása,
– a közösségi közlekedés állami (önkormányzati) szervezési és támogatása (de ide tartozhat az időskorúak ingyenes utazása is).
A felsoroltakon túl ebbe a körbe tartozhat még a természeti és kulturális (és egyéb) örökségünk, hagyományaink megvédése, ápolása, az ezekkel kapcsolatos ismeretterjesztés, a munkáltatók által biztosított kafetéria-rendszer (és most ne csak az adórendszerbeli kezelésre gondoljunk), a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem, vagy a fenntartható fejlődés egyes kritériumainak biztosítása is, sőt még a katasztrófavédelem egyes szolgáltatásai is (tűzoltás, kéményvizsgálat, árvízvédelem, közutakon, közterületen veszélyelhárítás, terrorvédelem stb.).
A felsorolt elemekkel kapcsolatban az az általános közvélekedés (itt és most, Magyarországon), hogy ezekről az „államnak” kell gondoskodnia, az államnak kötelessége ezeket minél jobb, magasabb színvonalon ellátni.
Azt nem árt tudni, hogy a világ legtöbb országában (a Föld lakosságának nagyobb hányadát érintően) a jóléti rendszer elemei közül nagyon kevés működik. Még az egyik legfejlettebb ipari államban, az Egyesült Államokban is sok elem hiányzik (ott inkább az öngondoskodás a jelszó), a Barack Obama által létrehozott egészségügyi rendszer „visszacsinálása” a most megválasztott Donald Trump egyik legfőbb választási ígérete volt.
A jóléti rendszer működtetése – ezzel természetesen mindenki egyetért – pénzbe kerül, méghozzá sok pénzbe! Ez olyannyira igaz, hogy a fejlett országok államháztartási kiadásainak túlnyomó részét ezeknek a szolgáltatási rendszereknek a fenntartására költik. Ez az összes államháztartási kiadás akár 50-60%-át is elérheti, vagy akár meg is haladhatja azt.
Az egyéb államháztartási kiadások (közigazgatás, törvénykezés, igazságszolgáltatás, rend- és honvédelem, gazdaságfejlesztési támogatások, finanszírozási rendszer működtetése stb.) csak a kisebbik hányadot teszik ki. Együttesen!
Mindez persze azt is jelenti, hogyha az államháztartás kiadási reformjáról van szó, a legjelentősebb kiadáscsökkentést a nagy jóléti ellátórendszerekben lehet elérni, a kisebb rendszerek átalakításának – arányaiban – kisebb a hozadéka.
Különösen sokat költenek a jóléti rendszerre a skandináv államok és Hollandia. Ez persze azt is jelenti, hogy a fizetendő közterhek (GDP-arányos) összege is ezekben az országokban a legmagasabb. Lehet irigykedve tekinteni az ottani ellátórendszerek színvonalára, de kevesebben szeretnék az ottani adórendszer terheit is elfogadni.
A jóléti rendszerek kialakulásának kezdetei Európában
Az európai feudalizmus időszakában a rászorultakról főleg a család gondoskodott, de – figyelembe véve a bibliai parancsolatokat, tanításokat, Jézus példabeszédeit is, az egyház is egyre nagyobb szerepet vállalt.
Ez jelentette az egyházi oktatás kialakulásának kezdeteit, bár a képzés főleg egyházi célra történt, az oktatásban részesülők iskoláik elvégzése után gyakran egyházi szolgálatba is álltak. A későbbiekben szintén egyházi kezeléssel, fenntartással iskolákat, sőt egyetemeket hoztak létre. Az első európai egyetemet 1088-ban alapították Bolognában (a muszlim országokban is működtek egyetemek, de azok nagyon eltérő jellegűek voltak az Európában elterjedt oktatási modelltől).
Szintén az egyház vállalta magára a gyógyító tevékenységét. A kolostorokban gyógynövényeket termesztettek, a gyógyító szerzetesek korábbi leírások (kódexek) és saját tapasztalataik alapján látták el ezt a tevékenységet. A szakmai fejlődéssel később már ispotályokat alapítottak, amelyeket a mai kórházak elődeinek tekinthetünk.
Nem volt jelentéktelen a keresztes hadjáratok idején egyes szerzetesrendek gyógyító tevékenysége. A Johannita vagy Máltai lovagrend teljes elnevezése jól mutatja ezt az előzményt: Szuverén Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend.
Magyarországon elsőként 1224-ben Selmec városa építtetett kórházat a bányászok gyógyítására, ez – természetesen – egyházi kezdeményezéssel és fenntartással létesült, de a bányászok és a bányatulajdonosok is hozzájárultak a költségekhez. Ez a legkorábbi adat Magyarországon bányatársláda létesítéséről.
Középkori bányaművelés – 1.
Az egyháznak mindezekre – a bibliai, vallási kötelezettségeken túl – volt anyagi erőforrása is, a tized, a különböző adományok jelentős bevételeket biztosítottak, illetve az uralkodók további előjogokat nyújtottak a hitéleti tevékenység mellett az egyház(ak) egyéb tevékenységeire is.
Ebben az időben a társadalom vezetőinek számító uralkodók és nemesség a jóléti rendszerek kialakításában, működtetésében (az egyház támogatásán túl) legfeljebb annyiban vettek részt, hogy a saját fiatalságának a képzését, a „maguk közül való betegek” gyógyítását, ápolását meg tudták rendelni az egyháztól (fizetni tudtak ezért), illetve az uralkodó osztály kulturális és tudományos igényeit is meg tudták rendelni. Még a XV-XVI. század fordulóján is az itáliai művészeket csak ügyes mesterembereknek tartották (amiért jól meg is fizették őket).
Az államok részt vettek a járványok (pestis, kolera stb.) terjedésének megállításában is, bár ez a kora középkorban leginkább csak a fertőzési gócok köré vont (katonai) karantént jelentette, illetve a fertőzött területekről érkező hajók kikötését (akár erőszakkal is) megakadályozták.
A gyógyítás kevésbé hatásos módja: A szerzetes megáldja a pestistől eltorzult betegeket (Anglia, 1370-75)
A szegénységgel, a koldusokkal kapcsolatos szabályrendszerek csak a XVII-XVIII. században jelentek meg. Erre a célra – a szigorú szankciók mellett – árvaházakat, dologházakat, szegényházakat létesítettek –, amelyek fenntartása általában az egyházakra hárult, de előfordult, hogy az uralkodó (esetleg a felesége) gondoskodott ennek egyes feltételeiről (például épület vagy birtok adományozásával).
Szintén a XVIII. századtól foglalkoztak az idegi megbetegedésekkel. A létrehozott bolondok vagy őrültek háza sokkal inkább hasonlított börtönhöz, mint egészségügyi intézményhez, és sok akkoriban deviánsnak tartott cselekményt, állapotot is ebbe a kategóriába soroltak, ami fejlődés volt a korábbiakhoz képest, mert korábban a társadalmi normáktól eltérő magatartást vagy állapotot (akár egy rokkantságot is!), eretnekségnek minősíthettek, aminek akár máglyahalál is lehetett a következménye.
A polgárosodás kialakulásával, a városok létrejöttével a „civil” kezdeményezések is megjelentek. Egyes szakmák képviselői (a céhekben) saját alapokat hoztak létre a munkaképtelenné vált társaik segélyezésére, haláluk esetén a hátramaradottak támogatására. Az első ilyen segélyalapok már a XIII. században megjelentek, főleg a veszélyesebb tevékenységet végzők körében. Így a kovácsok és a bányászok is ide tartoztak.
A bányászok és munkaadóik kezdeményezésére a XV–XVI. században kezdődött el az úgynevezett bányatársládák felállítása (a létrehozott bányász segélyszervezetek fémpántos, különleges zárakkal felszerelt ládákban őrizték vagyonukat, és erről nevezték el magát az intézményt is). Egy-egy bányában (kapitalista jellegű bányákban) ebben az időben már több száz bérmunkás dolgozott. Híres bányatulajdonosok voltak ebben az időben Magyarországon a Thurzók vagy a Fuggerek. Az első bányatársláda 1496-ban alakult Thurzó János bányájában. Minden társláda-tag jogosult volt a segélyre, a kiadások fedezetét főként a tagok hozzájárulása biztosította, de a bányatulajdonosok is gyakran hozzájárultak a társládák fenntartásához. A bányatársláda intézménye ezt követően elterjedt a bányászok között.
Középkori bányaművelés – 2.
A társládát a bányászok kezelték, betegség esetén pénzt (orvosi és gyógyszer segélyt), munkaképtelenség esetén nyugbért vagy végkielégítést, a bányász halála esetén temetkezési segélyt, az özvegyek és árvák ellátásait folyósították belőle.
A bányatársláda kötelező létesítéséről 1778-ban II. József már udvari kamarai rendeletet adott ki. A rendelet nemcsak a társládák kincstári segélyezését szabta meg, hanem a bányászok járulékfizetési kötelezettségét is, minden bányásznak (a napszámosoknak is) kötelező volt belépni a bányatársládába. A magánbányák tulajdonosai a munkások hozzájárulásával azonos összegű támogatást nyújtottak a társládák céljaira.
Az osztrák bányatörvény mintájára 1854-ben rendelték el Magyarországon, hogy minden bányabirtokos köteles társpénztárat létrehozni.
A jóléti rendszerek fejlődésének az ipari forradalom adott jelentős alapot. A bérmunkásréteg kialakulásával megnövekedtek az érdekérvényesítési törekvések és lehetőségek. Ezért kezdetben Angliában, később Franciaországban, majd elterjedve az egész kontinensen kialakultak a jóléti rendszerek keretei. Ez eleinte csak jogi szabályozást jelentett, az államok közvetlen közreműködése, kötelezettségvállalása nélkül, de már kötelezettségeket fogalmazott meg a munkavállalók és a munkaadók felé is (juttatási rendszer, bérezési elvárások, munkakörülmények, sztrájkjog stb.). Később bővült a rendszer, és az államok is vállaltak kötelezettségeket (oktatás, szegénység kezelése), amiért cserébe viszont a munkavállalókat és a munkaadókat is befizetési kötelezettségekkel terhelték (általában valamilyen adók formájában). Míg korábban alapvetően az uralkodó osztály eltartására, az államrend megőrzésére költötték az adókat, a jóléti juttatásoknak már egy szélesebben értelmezett társadalom volt a kedvezményezettje.
Magyarországon az egyik legjelentősebb intézkedés e területen Mária Terézia 1777-ben kibocsátott Ratio Educationis című rendelete volt, amelyet 1806-ban I. Ferenc megújított formában ismét kiadott.
Az 1777-es Ratio Educationis címlapja
A Ratio Educationis, vagy magyarul „A nevelés és oktatásügy rendje Magyarországon és kapcsolt tartományaiban” terjedelmes, 254 paragrafusában (ez mintegy 200 oldalas könyvnek felelne meg) részletesen szabályozta a pedagógiai módszereket, iskolatípusonként „nemzeti alaptantervet” írt elő, de olyan részletekre is kitért, hogy hogyan kell az iskoláknak gazdálkodniuk, könyvtáraikat, gyűjteményeiket kezelniük, sőt a külföldi diákok elszállásolására is tartalmazott rendelkezéseket.
A rendelet (a közhiedelemmel ellentétben) kötelező oktatást nem vezetett be, arra csak egy évszázaddal később 1868-ban került sor. Legfőbb erénye az volt a rendeletnek, hogy az oktatásügyet kivette az egyházak irányítása alól, és az állami hatóságokat nevesítette legfőbb irányító testületekként.
Ma is megszívlelendők a rendelet 1.§-ának következő sorai:
|
Az ifjúság helyes nevelését és az közoktatásügynek intézését a józan erkölcsű népek mindenkoron oly nagy fontosságúnak tekintették, hogy benne látták országaik legfőbb sarokkövét, és az általános jólét alapját. És méltán. Mert ha az állam egész boldogsága az isteni Lény feltétlen tiszteletéből, a hit szentségéből, a fejedelemhez való hűségből, a haza és a polgártársak szeretetéből, mint meg annyi kútforrásból fakad: bizonyára könnyen érthető, mily nagy buzgósággal kell azon munkálkodnunk, hogy ezen erények magvait a zsenge gyermeki lelkekbe idejekorán beoltsuk, serdülő korukban fejlesszük és végre teljesen megérleljük és tökéletességre vezéreljük.
|
Az egészségügyi szolgáltatások területén az 1840. évi XVI. és XVII. törvénycikkek tartalmaztak kötelezettségeket, amelyek szerint a kereskedőknek és a gyárosoknak is a tanítványok (segédek) részére kötelező orvosi ápolást kellett biztosítaniuk.
Irodalom:
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Dr. Friml Aladár: Az 1777-iki Ratio Educationis (Katholikus Középiskolai Tanáregyesület, Budapest, 1913.)
