Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A szabadságharc bukását követő önkényuralmi rendszer szükségszerűen válságba sodródott az 1850-es évek végére. Ezt kül- és belpolitikai okok egyaránt előidézték, súlyosbították. A birodalom vezetése kényszerhelyzetbe került, de még jó fél évtizedig nem látta be, hogy meg kell hátrálnia a belső béke megteremtése érdekében. Végül Deák Ferenc programja valósult meg.
„…többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű”.
(részlet Deák Ferenc 1865. április 16-án megjelent ún. „Húsvéti cikkéből”)
A Habsburg birodalom egyre súlyosabb külpolitikai problémákkal küzdött az 1850-es években. Az olasz ellenállás sorra nyerte ütközeteit az osztrákok ellen, a végső csapás 1859-ban következett be, amikor a solferinói ütközetben az olasz-szárd-francia csapatok legyőzték a Ferenc József császár vezette osztrák erőket. A több százezer katona óriási csatát vívott, a waterlooi csata óta nem volt ilyen véres ütközet, több tízezer áldozat maradt a csatatéren. Persze bűnbakot kellett keresni, és ennek a keresésnek lett egyik áldozata a menesztett Alexander Bach.
A solferinói csata (Carlo Bossoli festménye)
Az osztrákokat az olasz és francia ellentéteken túl tovább terhelte még az is, hogy az egységes nemzetállam létrehozására törekvő németek ezt Ausztria nélkül képzelték el.
A külpolitikailag elszigetelődő Osztrák Császárság ilyen körülmények mellett legalább belpolitikailag szeretett volna nyugalmas helyzetet teremteni. Legnagyobb probléma a magyar-kérdés volt. A birodalom területének és lakosságának is jelentős részét adták az önrendelkezési jogától megfosztott magyar területek. A passzív ellenállás, amelynek vezéralakja Deák Ferenc volt, ha lassan is, de érlelte a helyzetet.
Kísérletek az alkotmányosság helyreállítására
Az első engedmény Ferenc József részéről egy gesztusjellegű intézkedés volt: engedélyezte, hogy a magyarok 1860. március 15-én megemlékezést tartsanak. A megemlékezés azonban tüntetésé alakult át. Kivonult a pesti diákság is. A rendőrség felkészült erre, és próbálta szétzavarni a tüntetőket, majd ennek eredménytelensége után lőni kezdték a tömeget. Többen is sérülést szenvedtek, de halálos áldozat nem volt.
A lövöldözésben térdsérülést szenvedett egy Forinyák Géza nevű 18 éves joghallgató. Őt a Rókus kórházba szállították. Az állapotáról folyamatosan falragaszokon tájékoztatták a lakosságot. Forinyák a sérülése és az elszenvedett vérveszteség miatt április 2-án meghalt. Április 4-én a temetése hatalmas rendszerellenes tüntetéssé alakult át, az akkori Pest-Buda lakosságának negyede, mintegy 50 000 fő vett részt a temetésen. Így lett a sebesülést elszenvedett fiatalból a nemzeti függetlenség mártírja.
Barabás Miklós még 1860-ban litográfiát készített Forinyákról, amelyet óriási példányszámban sokszorosítottak, így a kultusz az egész országban elterjedt, az ifjú áldozatból jelkép lett!
Forinyák Géza (Barabás Miklós litográfiája)
Néhány évvel később Arany László a hűbele-balázsság áldozataként emlékezett meg róla a délibábok hőse (1872) című verses regényében:
|
Szentül hivé, hogy a hon lángralobban, Mihelyt lehull az első szikra tűz; És lelkesít, lázít, nyíltan s titokban, És zajra zajt, zavart zavarra űz; Szózattal ajkán, csákánnyal marokban, Rendőrcsapattal is, ha kell, kitűz: Ez vala akkor honfias divat, Míg meg nem bánta egy pár áldozat. |
Megbánta néhány. Egy nem bánhatá meg: Szegény Forinyák, ő elvérezett; A tréfa árát éltével adá meg; Vakot vetett a sors s ő elveszett; Halálát fegyver nem bosszulhatá meg, Őrizze meg nevét emlékezet: Egy mult időnek lett vég áldozatja, Nem, mint hivők, jövőnk első halottja. |
Tovább súlyosbította a belpolitikai helyzetet az, hogy Széchenyi István 1860. április 8-án öngyilkos lett
Ferenc József a kialakult birodalmi helyzet stabilizálása érdekében bocsátotta ki 1860. október 20-án a dátumról októberi pátensnek (vagy októberi diplomának) elnevezett okiratot, amelyben a birodalmát egy új alkotmánnyal kívánta „megajándékozni” (az olmützi alkotmányt már korábban hatályon kívül helyezték). A pátens fenntartotta az egységes birodalom képét, egyetlen nemzetnek sem biztosított önrendelkezést, a birodalom területét tartományokra osztotta fel. A tartományok valamelyest önállósággal rendelkeztek volna, például létrejött volna a Magyar Kancellária, a Helytartótanács, az oktatás nyelve újból magyar lett. Választások útján hozták volna létre a Birodalmi Tanácsot. A Birodalmi Tanács hatáskörébe tartoztak volna – többek között – a költségvetés, az adó és vámügyek, a külügyet és a hadügyet viszont saját döntési jogkörében tartotta volna az uralkodó.
Néhány hónappal később, 1861. február 26-án adta ki az uralkodó a februári pátenst, amely már végrehajtási szabályokat is adott az októberi diplomához. Meghatározta az egyes tartományokban választandó képviselők (követek) számát is. A követeket az egyes országok (tartományok) országgyűlései választhatták meg. Magyarország (mint tartomány) a 343 főből álló Birodalmi Tanácsba 85 követet küldhetett (ez egyébként megfelel az ország akkori birodalmon belüli nagyságának).
Elkezdődtek Magyarországon is az országgyűlési választások. Az országgyűlés megnyitója 1861. április 6-án, Budán volt. Ezt a Teleki László által vezetett Határozati Párt testületileg bojkottálta. A másik pártalakulatot, a Felirati Pártot Deák Ferenc vezette. A pártok elnevezése arra utalt, hogy Magyarország jövőjét milyen módon kívánták meghatározni. A Határozati Párt radikálisan ragaszkodott az 1848. évi áprilisi törvényekhez, azokból nem volt hajlandó engedményeket tenni, ehhez képest a Felirati Párt felirati formában kívánt javaslatokat tenni az uralkodó felé, ugyanis Deák ezt alkalmasabbnak találta a vitás kérdésekben való megegyezés elérésére. A felirati párt egyébként 58 %-os arányával többséget szerzett az országgyűlésben, a második erő 23 %-os részarányával a Határozati Párt volt.
Kossuth az emigrációból figyelte az eseményeket, cikkeivel, leveleivel nyilvánította ki véleményét, véleménye a Határozati Párt álláspontjával egyezett meg (illetve a Határozati Pártot vezető Teleki magáévá tette Kossuth álláspontját).
Teleki egyre inkább elszigetelődött még pártján belül is merev elutasító magatartásával, végül ez vezethetett 1861. május 7-én az öngyilkosságához. Ezt követően a párt vezetését unokaöccse, Tisza Kálmán vette át.
Az októberi diplomát és a februári pátenst mindkét párt elutasította.
Az első feliratot 1861. július 10-én adták át az uralkodónak. Az uralkodó elutasító válaszát július 22-én olvasták fel az országgyűlésen. Ezt követően a két párt bizottságokat jelölt ki, amelyek már közösen fogalmazták meg a második feliratot.
A bizottságok tagjai a következők voltak:
a Felirati Párt részéről: Deák Ferencz, Eötvös József b., Andrássy Gyula gr., Szalay László, Lónyay Menyhért, Klauzál Gábor, Gorove István, Kazinczy Gábor;
a Határozati Párt részéről : Tisza Kálmán, Nyáry Pál, Podmaniczky Frigyes b., Bónis Samu, Kállay Ödön, Komáromy György, Várady Gábor és Terényi Lajos.
Már 23-án összejöttek az új felirat megszövegezésére, amelyet végül augusztus 8-án zárt ülésen olvasott fel Deák Ferenc (ezt a feliratot a másik párt több tagja elutasította, sőt saját dokumentumot is megfogalmaztak).
A felirat továbbra is ragaszkodott az 1848. évi áprilisi törvényekhez, azok alapján kívánta a további egyeztetéseket folytatni az udvarral. A terjedelmes felirat (a hivatkozott könyvben 64 oldal!) záró szavai a következők voltak:
|
Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában. |
Az uralkodó nem fogadta el még tárgyalási alapként sem a feliratot, a magyar országgyűlést 1860. augusztus 22-én katonai parancsszóval feloszlatta. Ilyen módon az alkotmányos rend helyreállítása továbbra is kísérlet maradt, a következő években is császári parancsokkal kormányzott Ferenc József (ez volt az ún. Schmerling-féle provizórium).
Kiegyezési kezdeményezések és tárgyalások
Az uralkodó visszalépett a korábbi októberi diplomában és februári parancsban megfogalmazottakból, 1861. november 5-én kiadott rendelete szerint Magyarország az Osztrák birodalom tartománya lett, ennek következtében a helyi közigazgatást Bécsből kinevezett adminisztrátorok végezték, a cenzúra pedig lehetetlenné tette a hírek szabad terjesztését.
A Birodalmi Tanács ugyan felállt a magyarok részvétele nélkül is, de később Csehország és Galícia is visszahívta a követeit, mert annak működését a magyarok nélkül értelmetlennek látták.
A császári nyílt parancsokkal való kormányzás egyre nehézkesebbé vált, így 1865-re Ferenc József ismét országgyűlés összehívásán gondolkodott. Ebben az időben jelent meg Deák Ferenc munkája „Adalék a magyar közjoghoz” címmel, amelyben ismételten a független magyar államiság mellett tette le a voksát:
„Magyarország közjogi tekintetben is önálló külön ország volt, melyhez a fejedelem külön szólott, s mely a törvényhozási tárgyakban királyával együtt, az osztrák népektől független s külön határozott.”
A Ferenc Józsefhez közelálló személyek közül többen is tárgyaltak Deákkal a továbblépések ügyében. Az nem derült ki, hogy a tárgyalásokat az uralkodó vagy Deák kezdeményezte, de vélhetően az uralkodó (nyilván nem tehette nyilvánossá, hogy egyezkedni próbált).
A helyzet megoldását továbblendítette Deák Ferenc ún. húsvéti cikke, amely névtelenül jelent meg a Pesti Napló 1865. április 16-i vasárnapi számában. Deák annyira ügyelt a névtelenségére, hogy a cikket a szerkesztőségben diktálta, a kézirat átolvasása után néhány apró javítást tett mindössze. Ilyen módon még a kézirat sem Deáktól származott.
A húsvéti cikk
Lényeges eleme volt a cikknek, hogy feladta a passzív ellenállás folytatását, a teljes elutasítás helyett már „csak” tárgyalási alapnak tekintette az 1848. évi áprilisi törvényeket, az azokban megfogalmazottakat a lehető legnagyobb mértékben fenn kívánta tartani, de elfogadta, hogy csak olyan mértékben, hogy az ne veszélyeztesse a birodalom önálló entitását.
Természetesen gyorsan kiderült, hogy Deák áll a névtelenül megjelent írás mögött, és az uralkodót elégedettséggel tölthette el a békülékeny hangnem.
Ezt követően május 7-től 9-ig három részben már részletes kiegyezési programot is megjelentetett Apponyi György gróf bécsi lapja, a Debatte, ez a megjelenés dátuma alapján a „májusi program” elnevezést kapta. A Pesti Napló két hét múlva hozta nyilvánosságra, hogy a program Deák elképzeléseit fejtette ki. A cikkek magyarul is megjelentek, kivéve a harmadik részt, mert azt a cenzúra letiltotta.
Lényeges eleme a cikkeknek a közös ügyek és a közös érdekű ügyek körének meghatározása (ami nem közös, az nemzeti hatáskörben maradhat).
Ennek alapján közös ügyek:
Az uralkodó és háztartása;
A királyi udvart fizetni kell, az osztrák udvartartástól el kell választani. Ennek költségeiben nem lehet spórolni;
Közös védelmi kötelezettség – külpolitika és hadsereg. Nincs önálló osztrák és magyar külügy;
A hadsereget az uralkodó irányítja, de az országgyűlés határozza meg az összetételt, etetést, szállásolást;
Közös a közös ügyek fedezésére szolgáló pénzügy.
Közös érdekeltségű ügyek:
Közös vám- és kereskedelmi politika;
Közvetlen adók alapelveit egységesen határozzák meg;
Közös érdekeltségű kereskedelmi törvényhozás;
Közös pénzrendszer, közös bankrendszer;
Közös posta, távírda, vasúti és folyamközlekedés alapelvei.
Az adózást érintően fontos megállapítani, hogy a „májusi javaslat” közös ügyeknek tekintette a vámokat és a közvetett adókat, az egyenes adók területét (jövedelem és vagyonadók) viszont nem tekintette közösnek, azok nemzeti hatáskörben maradtak, hasonlóan a költségvetés is nemzeti hatáskör maradt, kivéve a közös ügyek költségvetését.
Schmerling 1865. júniusában lemondott. Az év nyarán illetve őszén felgyorsultak az események, a császár berekesztette a Birodalmi Tanács (Reichsrat) ülését, felfüggesztette a februári pátens hatályát, és újra egybehívta a magyar országgyűlést.
Az országgyűlési választások a Deák-párt teljes sikerét hozták, 180 helyet (57,14 %) szereztek meg a parlamentben, később csatlakoztak az erdélyi képviselők is az országgyűléshez, ez tovább növelte a részarányukat.
Deák javaslatára a képviselőház egy 67 tagú bizottságot küldött ki a kiegyezés részleteinek kidolgozására, illetve a „közösügyi” javaslat megfogalmazására. Ezt követően gyorsan peregtek az események, csak az 1866. évi osztrák-porosz-olasz háború jelentett némi késedelmet (ebben Bismarck Ausztria ellen kihasználta a „magyar kártyát”, és sikerült az osztrákokat kiszorítani a német szövetségből). A háború az 1866. augusztus 23-án megkötött prágai békével ért véget.
Deák javaslatára az uralkodó 1867. február 20-án kinevezte az új magyar kormányt. Deáknak felajánlották a miniszterelnökséget, de nem vállalt tisztséget a kormányban, kormányfőnek Andrássy Gyula grófot javasolta, így Ferenc József őt nevezte ki. A kormány teljes névsora a következő volt:
|
Andrássy Gyula gróf miniszterelnök és honvédelmi miniszter Eötvös József báró vallás- és közoktatásügyi miniszter Festetics György gróf a király személye körüli miniszter Gorove István földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter Horvát Boldizsár igazságügyminiszter Lónyay Menyhért pénzügyminiszter Mikó Imre gróf közmunka- és közlekedésügyi miniszter Wenckheim Béla báró belügyminiszter |
Porcelántál a kiegyezést létrehozó Deák Ferenccel és az 1867-es Andrássy-kormány tagjaivalPorcelántál a kiegyezést létrehozó Deák Ferenccel és az 1867-es Andrássy-kormány tagjaival
Porcelántál a kiegyezést létrehozó Deák Ferenccel és az 1867-es Andrássy-kormány tagjaival
A „közösügyi” javaslatot már az új kormány terjesztette az országgyűlés elé, amely azt 1867. március 30-án 257 igen, 117 nem és 22 tartózkodás mellett fogadta el. A részletes vita lezárásakor 1867 május 29-én Deák javaslata mellett szavaztak 209-en, ellene 89-en, 83-an pedig távol maradtak a szavazáskor.
A kiegyezéssel kapcsolatos adókérdéseket a következő írásunkban mutatjuk be.
Irodalom:
Deák Ferencz munkáiból; sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Wlassics Gyula (Franklin Társulat, Budapest, 1906)
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Magyarország története – 1848-1890 (Akadémiai Kiadó, 1979, Budapest, 639-768.p.)
Németh Máté: Deák Ferenc, a puritán politikacsináló
Sásdi Tamás: A kiegyezés, a dualista rendszer kiépülése
