A tea és a pénzügyek – a kínai kapcsolat

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az élvezeti szerek kiemelt adóztatása mindig is kedvelt pénzszerzési területe volt a hatalommal rendelkezőknek. Az alkoholok, a dohánytermékek, a kábítószerek, a kakaó és a kávé mellett hosszú időn át a tea is ebbe a körbe tartozott. A túlzott adóztatás viszont visszaüthet, és erre a tea adóztatása több példát is adott a múltban.

 

A keserű tea könnyebbé teszi a testet és halhatatlanná a lelket.

(Tao Hung-Csin)

A tea világtörténelmet meghatározó jelentőségű növény. Kereskedelme egy évezreden át Kínának gazdagságot hozott, szerepe volt az ún. ópiumháborúk kirobbanásában, de az Egyesült Államok függetlenségének létrejöttében is (bostoni teadélután).

Mint nagy értékű, tartós, könnyen szállítható termék fontos szerepet játszott az adózás történetében is, sőt előfordult, hogy pénzként is használták.

A tea, mint növény; a tea „feltalálása”

A teacserje, pontosabban fa (Camellia sinensis vagy Thea sinensis) Kínában őshonos örökzöld növény, amelynek leveleiből, rügyeiből készül a teaital. A fa akár 15-20 méter magasra is megnőhet, és van 1700 éves, 32 méter magas példánya is. A kínai fajta rokonait megtalálták Indiában (Thea assamica), Kambodzsában (Thea Lasiocalyx) is. A keresztezések, nemesítések eredményeképpen manapság mintegy 3000 fajtáját ismerjük. Egyes fajtái csak néhány 10 cm magasra nőnek, a magasabb fajtákat metszéssel formálják „kezelhető” méretűre, legfeljebb 1-1,5 méter magasra.

Virágzó teafa

Hogy ki és mikor találta fel a teát, arra különböző történetek vannak. A legrégebbre visszanyúló történet szerint i.e. 2737-ben Sen Nung kínai császár ismerte meg a növény jótékony hatásait, egy másik történet szerint i.e. 520 körül Bodhidharma, a zen buddhizmus alapítója fedezte azt fel, de olyan történet is van, amely szerint magának Buddhának köszönhetjük a nemes italt. A történetekben közös, hogy a tealevél véletlenül került a forró vízbe, nemes itallá alakítva azt. Az biztos, hogy a teafogyasztás Kínában több ezer éves múltra tekint vissza, Európában, Amerikában és a Közel Keleten mintegy ötszáz évre. A kínai teatermesztésre és -fogyasztásra vonatkozó legkorábbi bizonyítékok az i.e. 2. századból származnak.

A teát egészen a XIX. század közepéig lényegében csak Kínában és Japánban termelték. Ezt követően terjedt el termesztése azokban az országokban, ahol a klimatikus viszonyok és a talajadottságok is kedveznek a növénynek. Ma az évi közel 3,5 millió tonna tea fele Indiából és Kínából származik. Meg kell még említeni Kenya, Srí Lanka, valamint Törökország és Indonézia teatermelését.

A világ teatermelésének megoszlása (2007)

Attól függően, hogy milyen állapotban szedik le a leveleket, rügyeket, milyen feldolgozási eljáráson esnek át, sokfajta teát különböztethetünk meg, a legismertebbek a fekete, a zöld, a sárga és a fehér tea. Teának nevezzük sokfajta más alapanyagból, tehát nem teanövényből készült termék forrázásával előállított italokat is.

A tealevelek feldolgozásának legfontosabb lépései a következők lehetnek: fonnyasztás (előszárítás), sodrás, erjesztés (fermentálás), szárítás, válogatás (rostálás), ízesítés, keverékkészítés, csomagolás, de ezekből több is elmaradhat.

A tea forgalmazása sokféle módon, alakban történt, ezek közül kiemeljük az őrölt (teapor) alakban, az aprított formában, a levélként, illetve a téglává préselt alakban való értékesítéseket.

A teanövény leveleiből, rügyeiből forrázással készül a teaital, de korábban más formában is fogyasztották, például rágták vagy a megfőzött leveleket kenyérrel is ették.

A tea elnevezései azokban az országokban, ahová tengeri úton került a növény, a tea szó különböző hangalakjaiban terjedtek el (tee, té, thee stb.), a szárazföldi úton szállított tea esetében a kínai eredetre utaló cha és hangváltozatai az ismertebbek (például csáj, чай, chai), bár ezekben vannak kivételek.

A teaivás szokásának elterjedése

Jelentős teakultúrával rendelkező országok közül elsőként – természetesen – Kínát kell megemlíteni. Ugyancsak kifinomult teakultúrával rendelkezik Japán is, ahová buddhista szerzetesek közvetítésével jutott el a növény valószínűleg már az V. században, de a teaivás kultúrája csak a VIII., IX. századokban alakult ki, a szerzetesi kolostorokból kiindulva. Mindkét országban a teakészítést és fogyasztást gyakran szertartásos jelleg övezi.

Japán teaszertartás

Az első csésze tea ajkamat és torkomat nedvesíti meg. A második csésze megtöri magányomat. A harmadik csésze átjárja belsőmet, és ötezer kötet művet idéz fel bennem. A negyedik csésze könnyű verítékezést okoz, s az élet minden igaztalansága távozik pórusaimból. A hatodik csésze a halhatatlanok birodalmába vezet. A hetedik csésze, jaj, már nem bírom tovább… (részlet Lu Tung (795?–835) barátjához írott leveléből, akitől teát kapott ajándékba)

Egészen más típusú teázási szokások alakultak ki Oroszországban, illetve Angliában (és gyarmatbirodalmában).

Az orosz birodalom európai területén fekete teát ittak. A tealeveleket előre melegített teáskannákban leforrázták, lefedték, majd az így nyert eszenciát csészékbe, poharakba öntötték, és forró vízzel feltöltötték. A víz forralásához és melegen tartásához szamovárt használtak. Az ázsiai területeken a zöld tea volt a népszerűbb.

Nyugat Európában és Amerikában a hollandok közvetítésével jelent meg a tea, először a portugálok közvetítésével, később már kihagyva őket a kereskedelemből. A Holland Kelet-indiai Társaság az első kereskedelmi mennyiségű teaszállítmányt 1602-ben hozta be Európába. Amerikát is a hollandok látták el teával, 1626-ban juttatták azt el az Új Amszterdam nevű kisvárosba. Az Újvilágban olyannyira megszerették a teát, hogy 1680-ban Új Amszterdam teafogyasztása meghaladta egész Angliáét. Ezt a kisvárost ma New Yorknak hívják.

Az angolok csak 1650-től kaptak rá a teafogyasztásra, 1652-ben nyílt meg az első teaház Londonban, 1658-ban már újsághirdetés is megjelent erről:

Kitűnő, az orvosok által is ajánlott kínai ital, melyet a kínaiak ‘tcha’-nak hívnak, más népek pedig ‘tay’-nek, vagyis teának, kapható Sweeti Rents-ben a Sultaness Read kávéházban. (Mercurius Politicus, No. 435, September 23-30. 1658.)

Angliában az igazi áttörést a Hollandiában nevelkedett II. Károly és Braganzai Katalin (IV. János portugál király lánya) 1662-ben kötött házassága eredményezte. Mindketten teakedvelők voltak, ismerték a tea elkészítésének módját, és Angliában is éltek a szenvedélyüknek. Az uralkodópárt természetesen követte az arisztokrácia, illetve a középosztály azon tagjai is, akik meg tudták fizetni a drága italt.

A XVII. század végére már több száz teaház működött Londonban, illetve az ötszáz kávéházban is inkább teát ittak. Ezek az intézmények kizárólag az urak számára voltak nyitva, a társasági élet helyszíneiként működtek, ezek voltak az angol klubok előzményei. A hölgyek otthonaikban, illetve úgynevezett teakertekben teáztak, mellette vajas kenyeret, aprósüteményt falatoztak.

Az angolok a teát erősen itták, cukorral, rummal vagy tejjel ízesítették. A teát a reggeli sör, a napközbeni gin, és tengerészeknél a rum helyett fogyasztották, így a népegészségügyre is pozitív volt a hatása. A teázási szokások még az ipari forradalomra is jótékonyan hatottak.

Különböző színű teák balról jobbra haladva – zöld tea, sárga tea, Oolong tea és fekete tea

A tea árának csökkenésével az alsóbb néprétegek is hozzájuthattak az italhoz, kialakult a munkaközi teaszünet, úri körökben az 5 órai tea szokása.

Igazán nagy árcsökkenés akkor következett be, amikor a XIX. században megjelentek a gyorsabb vitorlás hajók, a klipperek. Korábban egy-egy forduló két, néha három évig is tartott Kínába, a klipperekkel ez lerövidült, volt, hogy 99 nap alatt visszaért a hajó a tearakománnyal.

Pénzügyek, adózás

A tea viszonylag kis mennyiségben is jelentős értéket képviselt, emellett élvezeti értékét – megfelelő tárolás mellett – hosszabb időn át is megőrizte. Ez ideális adótárggyá tette.

Kínában a VIII. század végén egy Janghszín-hegyen (a mai Sanghaj közelében) lakó szerzetes teát ajándékozott az odautazó császári küldöttnek. A követ megkóstolta az italt, majd a teából összegyűjttetett egy nagyobb mennyiséget az uralkodó számára. Ettől kezdve évente kellett a császárnak megküldeni a „járadék-teát”. A császári udvarban a tea minősége szerint fogyasztottak belőle, természetesen a legjobb minőséget maga a császár fogyasztotta.

A teát tégla alakúvá préselték össze, és ebben a formájában már pénzként, fizetőeszközként is használták (ez nagyon hasonló a fűszerek fizetőeszközként, adóként való használatához. Bár Kínában a XI. századtól már papírpénzt is használtak, a tea pénzként való használata megmaradt, olyannyira, hogy még egy évszázaddal ezelőtt is volt árfolyama, egy birkának 2-3 teatégla volt az ára. Amikor már nem pénzként kívánták használni, letörtek belőle egy darabot, és teaitalt főztek belőle.

A következő évszázadokban folyamatosan növekedett a kincstárnak beszolgáltatandó tea mennyisége, a XII. században ez már elérte az éves 24 tonnát.

Teaszüret

Egy 1391-ben született császári rendelet szerint a teában fizetendő adót nem tömbösítve, teatéglában kellett leróni, hanem leveles formájában. Nyilván súly alapján határozták meg a mennyiséget. Mivel a leveles forma sokkal értékesebb volt, ez burkolt adóemelést jelentett.

A tea fizetőeszközként és adóként való használatának feltétele volt a szállítás megszervezése is, így a közlekedési rendszer, az úthálózat, a begyűjtési pontok kialakítása infrastrukturális fejlődést is eredményezett.

A tea minőségét teamesterek állapították meg, az elkészítés módjára is leírások születtek. Egy ilyen VIII. századi teakönyv megtalálható a felsorolt irodalomban is. A tea mellett az elkészítéséhez, fogyasztásához szükséges eszközök előállítására is jelentős hatással volt a teázás szokása, így a kifinomult kínai porcelánok előállítására is.

A kínai tea legjelentősebb importálói, a tea világkereskedelmének legnagyobb szereplői a XIX. század elejére az angolok lettek. Ebben meghatározó szerepe volt a Brit Kelet-indiai társaságnak. A külföldi kereskedők előtt nem nyitották meg Kínát, kizárólag Kantonban kereskedhettek, oda futottak be a hajók is. Mivel Kína mezőgazdasági és ipari termékekben önellátó volt (magyarán nem volt szükségük az angolok termékeire), ezért óriási kereskedelmi egyenlőtlenség alakult ki a britek és a kínaiak között.

A tea előállításának módszerét, a teanövény termesztési technológiáját a kínaiak titokban tartották, sőt hamis információkat szivárogtattak ki a külföldieknek ezekre vonatkozóan. Agy például azt mondták, hogy a különböző teák eltérő növények leveleiből készülnek, a feldolgozás titkát csak kevesen ismerik, a leveleket majmokkal szedetik le, de számít a hold fázisa is, illetve a zöld teát rézzel festik feketére. A valós információk kiszivárogtatóira halálbüntetés várt, így ez, illetve a kantoni karantén hosszú időn át megakadályozta azt, hogy a nyugatiak maguk is elő tudják állítani a teát.

A nyugatiak a kereskedelmi egyenlőtlenséget úgy próbálták kompenzálni, hogy rászoktatták a kínaiakat az ópiumfogyasztásra (ingyenes drogmintákat osztogattak, megvesztegették a hivatalnokokat, segítettek kiépíteni a drogkereskedelmi hálózatokat). Kezdetben a hollandok szállítottak ópiumot Kínába, de 1773-tól beszállt a bizniszbe a Brit Kelet-indiai Társaság is. A britek az ópiumot saját gyarmatukról, az indiai Bengáliából szállították. Később az üzletbe beszálltak az amerikaiak is, ők Törökországban állították elő az ópiumot.

Kínai ópiumszívók

Az ópiumot Kínában már korábban is használták, de kizárólag gyógyításra. A nyugatiak hatékony „marketingtevékenysége” eredményeképp az 1700 körül 200 ládányi ópiummennyiség a XIX. század közepére meghaladta a 35 ezer ládát, a lakosság mintegy 10%-a (12 millió fő) vált ópiumfüggővé. A nyugatiak számára ez kereskedelmi többletet idézett elő, tehát a kereskedelmi egyenleg néhány évtized alatt megfordult.

Kína ópiumimportja (1650-1880)

Mindez viszont kiváltotta a kínaiak elégedetlenségét, a császár kinevezett egy Lin Cö-hszü nevű biztost, hogy számolja fel az elfogadhatatlan helyzetet, ennek érdekében teljhatalommal ruházták fel a biztost.

Lin Cö-hszü Kantonba helyezte székhelyét, és több fronton is elindította kábítószer-ellenes tevékenységét:

– Zéró toleranciát hirdetett az ópium illegális kereskedelmére. Akit elkaptak, azt nyilvánosan kivégezték.

– Intézetet nyitottak a leszokni kívánóknak, akik egyben amnesztiában is részesültek. Lin Cö-hszü maga is tudta, hogy a leszokás nagyon nehéz, de nem tartotta lehetetlennek.

– Elkezdte felszámolni a kereskedelmi útvonalakat. Már 1839-ben 20 183 láda ópiumot foglalt le kereskedelmi hajókon és kantoni raktárakban, amelyeket személyes felügyelete mellett megsemmisíttetett.

Lin császári biztos felügyeletével megsemmisítik az ópiumot

Lin Cö-hszü felszólította az európaiakat, hogy nyilatkozzanak arról, a hajók rakományában nem szállítanak ópiumot (még ilyen tartalmú levelet is írt Viktória királynőnek, ami valószínűleg soha nem jutott el a királynő kezeihez). Az angolok tagadták az ópiumkereskedelemben való részvételüket, de a kínai vizeken megjelentek az angol hajók, mondván, biztosítani kell a szabad kereskedelmet és az angol alattvalók biztonságát. Ezzel kirobbant az I. ópiumháború.

A háború a kínaiak teljes vereségével végződött. Az 1842-ben megkötött nankingi egyezményben Kínát 21 millió dollár jóvátétel fizetésére kötelezték, öt kikötőjét (Kanton, Fucsou, Ningpó, Hsziamen és Sanghaj) meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt, Hongkong brit fennhatóság alá került. A császár Lin Cö-hszüt – túlbuzgósága miatt – menesztette.

A Kelet-indiai Társaság Nemesis nevű gőzhajójaja (jobbra a háttérben) megsemmisíti a kínai dzsunkákat (Edward Duncan festménye, 1843)

Újabb ópiumháborúra került sor 1856-60 között. Kína ezt is elvesztette, további engedményekre kényszerült a nyugati kereskedelem részére.

Összefoglalva tehát, a tea kínai külkereskedelmi többletét a nyugatiak az ópium kereskedelmével kompenzálták, ez ellen Kína fellépett, aminek következménye lett az ópiumháború, amit Kína elveszített, és ez elindította Kína hanyatlását, majd ez eredményezte a Csing császári dinasztia bukását is 1912-ben.

Az I. ópiumháború lehetőséget biztosított a Brit Kelet-indiai Társaságnak arra, hogy ipari kémkedéssel kifürkésszék a tea termesztésének és előállításának titkait. Egy Robert Fortune nevű botanikust küldtek 1848-ban Kínába, hogy szerezze meg a titkokat. Fortune két és fél éves kínai tartózkodása, sok-sok Kínán belüli utazása eredményes volt, megismerte a technológiát, sikerült több ezer teadugványt és magot kicsempésznie Kínából. A dugványok és a magok jó része elpusztult (rothadás, penészesedés), de a megmaradt növények is elegendőek voltak ahhoz, hogy a brit gyarmatbirodalomhoz tartozó, megfelelő termelési feltételekkel rendelkező területeken (Ceylon, Indiában Darjeeling és Asszám stb.) elkezdjék a teanövény termesztését. Ez olyannyira eredményes volt, hogy néhány évtizeden belül a brit teatermelés elérte a kínai mennyiséget, Anglia már nem importált Kínából. Mivel a brit területekről beszerzett tea vámmentesen kerülhetett Angliába, ez lényeges árcsökkenést is eredményezett. Ez viszont tovább erősítette Kína gazdasági hanyatlását.

Az igazság kedvéért azért jegyezzük meg, hogy Robert Fortune nem csak eredményes ipari kém volt, hanem kiváló botanikus is. Növényrendszertani munkái eredményezték, hogy legalább 14 növény tudományos nevében szerepel Fortune neve.

Irodalom:

Lu Jü: Teáskönyv, a teázás szent könyve a nyolcadik századi Kínából (Terebess Kiadó, Budapest, 2005)

Kiss Mariann: Teakalauz – A tea kultúrtörténete (HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2007)

Kiss Mariann: Teakalauz – A teáról praktikusan (HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2007)

 

---