A tized történelmet meghatározó adófajta volt

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Nincs még egy olyan adófajta, amit olyan hosszú időn át alkalmaztak volna, illetve olyan jelentős mértékben meghatározta az emberiség történelmét, mint a tized. Eredete az ókori kelet távolába nyúlik vissza. Az Ótestamentum már részletes szabályokat ad rá, sőt, a Biblia könyveiben megállapíthatunk egy sajátos fejlődéstörténetet is.

Gabonád, borod és olajod tizedét …csak az Úr, a te Istened színe előtt fogyaszthatod el, azon a helyen, amelyet az Úr, a te Istened majd kiválaszt.

(Mózes második törvénykönyve 12,17-18)

A tized, mint kötelezettség kialakulásának körülményei a múlt homályába vesznek, annyit tudunk az eredetéről, hogy az ókori közel keleti országokban alakult ki. A kötelezettséget hol az istenek, hol a közvetítő vallási vezetők, hol a földdel vagy egyéb termelőeszközökkel rendelkező személyek felé kellett teljesíteni.

A fennmaradt írások közül az Ószövetség könyvei a legkorábbiak, amelyek már valamelyest egységet mutató törvényeket határoztak meg a tizedre, bár még a Tórán (Mózes öt könyve) belül is vannak ellentmondások, illetve tartalmi változások.

A Biblia gyakran használja az adó szó helyett a felajánlás, áldozat, adakozás szavakat. Mivel az utóbbi három esetben is a bibliai törvények által elrendelt kötelezettségekről van szó, a szóhasználat csak enyhíti a jelentéstartalmat, ténylegesen mégis adókötelezettségekről van szó.

Adó- és adománygyűjtő perselyek

 

Ugyancsak a felajánlás szót használták a középkori magyar adótörvényekben is, bár itt részben ténylegesen is felajánlás volt, mivel az országgyűléseken részt vevő nemesség valóban felajánlotta az uralkodónak az adót, de nem a saját vagyona, hanem az adóköteles jobbágyok terhére (mint tudjuk, az Aranybullával is megerősítetten, a nemesség és az egyház, valamint a papi tisztséget viselők adómentességben részesültek).

A tizedfizetés kötelezettsége

A Bibliában a tizedfizetés kötelezettségének első említése Ábrahámhoz kötődik, miután egy győztes csatában hadizsákmányt szerzett. Melkizedek (aki valószínűleg népének uralkodója és papja is volt egy személyben) kenyérrel és borral járult Ábrahám elé, ezt követően Ábrahám a hadizsákmányból tizedet adott Melkizedeknek. (Ter 14,17-20)

Szó sincs itt rendszeres fizetési kötelezettségről, sokkal inkább értelmezhető ez úgy, hogy Ábrahám, hálául a győzelemért a zsákmány egy részét felajánlotta a vallási vezetőnek.

Maga a jelenet hálás témája volt a képzőművészeknek, megfestette ezt Rubens is (több alkalommal), illusztrációként az ő egyik festményét mutatjuk be.

Ábrahám és Melkizedek találkozása (Peter Paul Rubens, 1625)

 

A Szentíráson belül a következő lényeges említés Jákob álmához és felébredéséhez kapcsolódik. Álmában egy létrát (Jákob lajtorjája) látott, amely a földtől az égig ért, és Isten angyalai fel- és alá jártak rajta. Álmában az Úr ígéretet tett neki, hogy naggyá teszi az utódait, és neki ajándékozta az álomlátás helyét. Ébredése után Jákob fogadalmat tett a tizedfizetésre, de feltételt is szabott, amely szerint az Isten lássa el az élethez szükséges földi javakkal.

Jákob álma (Ter 28,10-22) Jákob elindult Beersebából, és Háránba ment. Eljutott egy helyre és ott maradt éjszakára, mert a nap már leszállt. Fogott egy követ azon a helyen, feje alá tette támasznak és lefeküdt azon a helyen aludni. Álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva, s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai fel- és lejártak rajta. Íme, az Úr fölötte állt, és így szólt: „Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsák Istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, mint a föld homokja, ki kell terjesztened nyugatra és keletre, északra és délre, általad s utódaid által nyer áldást a föld minden népe. Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy, és visszavezetlek erre a földre. Nem hagylak el, amíg véghez nem viszem, amit megígértem neked.” Jákob fölébredt álmából és így szólt: „Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam.” Megborzadt, és azt mondta: „Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza és itt van az ég kapuja.” Amikor Jákob másnap reggel fölébredt, vette a követ, amelyen fejét nyugtatta, felállította emlékkőül és olajat öntött rá. A helynek a Bétel nevet adta: azelőtt Lusznak hívták a várost. Jákob fogadalmat tett: „Ha Isten velem lesz és védelmez az úton, amelyen most járok, s ad kenyeret ennem, és ruhát, amit fölveszek magamra, és ha egészségben visszatérek atyám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő, amelyet emlékkőül felállítottam, az Isten háza lesz, és mindenből, amit adsz nekem, hűségesen tizedet adok neked.”

Jákob ígérete már rendszeres adófizetést ígért az Úr javára, a módját viszont még nem határozta meg.

Jákob lajtorjája (Merian-Biblia, 1630)

 

A tizedfizetést, mint kötelezettséget Mózes második törvénykönyve fogalmazza meg legősibb formájában.

VALLÁSI TÖRVÉNYEK (MTörv 12,2-19) A kultikus helyek Azokat a helyeket, ahol a népek, amelyeket nemsokára kiűztök, isteneiket imádták, mind romboljátok le a földig, a magas hegyeken, a dombokon és a zöldellő fák tövében. Zúzzátok össze oltáraikat, törjétek szét kőoszlopaikat, égessétek el szent fáikat, semmisítsétek meg bálványaikat, irtsátok ki a nevüket is erről a helyről. De az Úrral, a ti Istenetekkel ne tegyetek így! Csak azokat a helyeket keressétek föl, amelyeket az Úr, a ti Istenetek majd minden törzsetek körében kiválaszt, hogy oda kerüljön neve, ott legyen lakóhelye. Oda menjetek! Oda vigyétek égőáldozataitokat és véres áldozataitokat, tizedeiteket és ajándékaitokat, fogadalmi és önkéntes adományaitokat, marháitokat és juhaitok első ellését. Ott tartsátok meg családotokkal az Úr, a ti Istenetek színe előtt áldozati lakomáitokat, s ott örüljetek kezetek munkája gyümölcsének, ha megáld az Úr, a te Istened. Semmiképp ne tegyetek majd úgy, ahogy itt szokás, ahol mindenki azt teszi, ami tetszik neki, mert még nem jutottatok be a nyugalom helyére, örökségetekbe, amelyet az Úr, a te Istened ad neked. De ha átkeltek a Jordánon és letelepedtek azon a földön, amelyet az Úr, a ti Istenetek ad nektek örökségül, és ha körülöttetek minden ellenségtől nyugalmat ad nektek, úgyhogy biztonságban élhettek, akkor az Úr, a ti Istenetek választ majd lakóhelyet nevének. Oda vigyetek majd mindent, amit parancsolok: égőáldozataitokat, véres áldozataitokat, tizedeiteket, adományaitokat, s minden válogatott fogadalmi ajándékokat, amellyel dicsőítitek az Urat. S örüljetek az Úr, a ti Istenetek színe előtt, ti és fiaitok és leányaitok, szolgáitok és szolgálóitok, a levitával együtt, aki körötökben él, mivel nem kapott részt veletek az örökségből. Az áldozatok Vigyázz, ne mutasd be égőáldozatodat akármelyik helyen, amelyet meglátsz. Csak azon a helyen, amelyet az Úr valamelyik törzsed körében kijelöl majd, ott mutasd be égőáldozatodat, s ott tedd meg, amit parancsolok neked. De bármelyik helyiségben vághatsz és fogyaszthatsz húst, ahol csak kedved tartja, ha az Úr, a te Istened áldásából hozzájutsz; akár tisztátalan valaki, akár tiszta, ehet belőle, mint a gazellából vagy a szarvasból. Csupán a vérét nem szabad elfogyasztanotok, azt öntsd a földre, mint a vizet. Ne fogyaszd el városaidban gabonád, borod és olajod tizedét, sem marhád vagy juhod első ellését, sem semmiféle fogadalmi vagy önkéntes áldozati adományodat, sem pedig kezed felajánlotta ajándékodat; csak az Úr, a te Istened színe előtt fogyaszthatod el, azon a helyen, amelyet az Úr, a te Istened majd kiválaszt, te, fiad, leányod, szolgád és szolgálód, valamint a levita, aki városodban lakik. Az Úr, a te Istened színe előtt örülj kezed munkája gyümölcsének. Vigyázz, ne hagyd a levitát cserben, amíg csak földeden élsz.

Tizedet tehát gabonából, borból és olajból kellett felajánlani az Úrnak. Az áldozás módja viszont az volt, hogy az izraelita családjával elfogyasztotta e javakat a szent helyen.

Az előző versekben már megjelenik a vér fogyasztásának tilalma. Az az élet hordozója, amelyet a földre eresztve kell az Úrnak áldozni.

A leviták említése arra utal, hogy Lévi törzse nem kapott területet az Ígéret földjén, vallási tevékenységekben kellett közreműködniük, ezért „cserébe” viszont a levitákat el kellett látni anyagi javakkal.

A későbbiekben ez a tized átalakult, és kizárólag vallási célokra kellett átadni (a levitáknak), a kivéve három évenkénti tizedet, amellyel irgalmasságot kellett gyakorolni, és az idegenek, özvegyek, árvák ellátására kellett fordítani.

A Szentírás könyveiben jó néhány említése van a tizednek, de ezek nem képeznek egységes rendszert, sőt egymásnak némileg ellentmondó előírások is kiolvashatók belőlük (lásd: MTörv 12,2-19; MTörv 14,22-27, MTörv 26,12-15; Lev 27,30-34; Neh 13,4-12; Tób 1,1-8; Jud 11,1-15; Szám 18,20-32). Az eltérő értelmezés – természetesen – a későbbiekben lehetőséget adott a tizedszedők (adóbehajtók) saját szempontjaik szerinti értelmezésre.

Jákob álma (Marc Chagall, 1966)

 

Mi után kellett a tizedet teljesíteni?

A tized első említésénél a gabona, a bor és az olaj után kellett a kötelezettséget teljesíteni, a későbbiekben (MTörv 14,22-27) már úgy fogalmaz a mózesi törvény, hogy „termésedből, mindabból, ami földeden terem” kellett felajánlani, sőt, a Leviatákról szóló könyvben a gyümölcsök, a szarvasmarha, a juh és a kecske tizedét is az Úrnak kell áldozni (Lev 27,30-34). Tóbiás könyve az előzőekből külön is említi a gránátalmát (Tób 1,1-8), mint az ókori kelet értékes gyümölcsét.

A tizedet alapvetően természetben kellet teljesíteni (fejlett pénzgazdálkodás hiányában ez teljesen logikus előírás volt), viszont megengedő szabályt tartalmaz a Második törvénykönyv:

MTörv 14,24-26 Ha azonban túl hosszú az út, s nem tudod elvinni, mert az a hely, amelyet az Úr, a te Istened neve számára kiválaszt, túl messze van neked, és mert az Úr, a te Istened megáldott téged,tedd pénzzé, s fogd a pénzt, és menj el arra a helyre, amelyet az Úr, a te Istened kiválaszt, aztán végy a pénzen mindent, amit akarsz, marhát és juhot, bort és részegítő italt, mindent, amit csak kívánsz, és tarts ott az Úr, a te Istened színe előtt lakomát, örülj egész családoddal.

Ezt a szabályt sajátos módon egészíti ki a Levitákról szóló könyv 27,31 szakasza, amely szerint „aki meg akarja váltani tizedének egy részét, toldja meg egy ötödével az értékét”. Ez a rendelkezés már nyilván arra az esetre vonatkozott, amikor a tizedet másoknak (levitáknak, özvegyeknek stb.) kellett átadni, és benne rejlik a szövegben annak lehetősége, hogy az értékelés nem valóságos mértékek szerint is történhetett. Erre utal a 27,34 verssor is: „Nem szabad kiválasztani a jót és a rosszat, s nem szabad cserélgetni. Ha megteszik, akkor az az állat is, és az is, amellyel kicserélték, szent dolog lesz, s nem lehet visszaváltani.”

A pénzre átváltásnak akkor volt nagyobb szerepe, amikor a tizedet a jeruzsálemi templomnak kellett beszolgáltatni, hiszen a lakóhely és a templom között akár akár többnapi járóföldre is lehetett egymástól (nem is szólva a diaszpórák későbbi kialakulásáról).

A tized kedvezményezettjei és felhasználása

Mint említettük, a kezdetekben a tizedet a család fogyasztotta el a kijelölt szent helyeken, azzal a kiegészítéssel, hogy a leviatákat is vendégül kellett látni.

Már a Második törvénykönyv is rendelkezett a tized jótékony célú felhasználásáról, amely szerint háromévenként a leviták, az idegenek (tehát nem zsidók), valamint az árvák és az özvegyek segítésére kellett fordítani a tizedet.

A három évenként járó tized (MTörv 14,28-29) Minden harmadik évben különítsd el az azévi termésből a tizedet és tedd a kapud elé. Aztán menjen a levita, aki nem kapott veled részt és örökséget, a városban lakó idegen, árva és özvegy, s egyen jóllakásig, hogy az Úr, a te Istened megáldjon kezed munkájában, s mindenben, amibe csak belefogsz.

A későbbiekben ez a tized alakult át olyan rendszeres (évente teljesítendő) kötelezettséggé, amelyet már kizárólag a levitáknak kellett beszolgáltatni, megfizetni.

A leviták az összegyűjtött tized tizedrészét Áronnak és utódainak, tehát a papoknak adták át, akik földdel nem rendelkeztek, és kizárólag vallási tevékenységet folytattak. Ez utóbbiról a Számok könyve tartalmaz rendelkezést.

A tized (Szám 18,25-32) Ekkor az Úr azt mondta Mózesnek: „Szólj Lévi fiaihoz, és mondd meg nekik: Amikor megkapjátok Izrael fiaitól a tizedet, akkor adjatok belőle ajándékot az Úrnak, a tized tizedét. Ez az ajándék úgy számít be nektek, mint (Izrael más fiainak) a gabona a szérűről, és a bor a sajtóból. Így adjatok ti is ajándékot az Úrnak minden tizedből, amelyet Izrael fiaitól kaptok, amit felajánlotok belőle ajándékul az Úrnak, Áronnak adjátok oda, a papnak. Minden osztályrészetekül jutó adományból adjatok ajándékot az Úrnak, mégpedig a legjavából, belőle együttvéve lerovandó szent adományként. Azután ezt mondd nekik: Ha a legjavát (tizedként) felajánljátok, akkor (a többi) úgy számít be nektek, Lévi fiainak, mint a termés a szérűről meg a sajtóból, és bárhol elfogyaszthatjátok, ti és családotok, mert hiszen az a ti jutalmatok a megnyilatkozás sátora körüli szolgálatotokért. Azzal, hogy a legjavát (tizedként) felajánljátok, nem vesztek bűnt magatokra, nem szentségtelenítitek meg Izrael fiainak szent adományait, s nem kell miatta halált szenvednetek.”

Két helyen is nevesíti a begyűjtött tized raktárainak őrzőit az Ószövetség, egyrészt a Krónikák második könyvében (2Krón 31,11-12: Erre Hiszkija megparancsolta, hogy a templomban készítsenek kamrákat. Amikor elkészültek, hűségesen bevitték a felajánlott adományokat, a tizedeket és a fogadalmi ajándékokat. Konanja levita lett a felügyelőjük, a második meg Simi, a testvére.), másrészt Nehemiás könyve (Neh 13,4: Azelőtt Eljasib pap volt Istenünk házában a kamrák felügyelője.), az utóbbi esetben viszont már korrupcióra is utalás történik (ennek részleteire nem térünk ki). Őket sajátos adótisztviselőknek tekinthetjük, hiszen a raktárak őrzésén kívül minden bizonnyal elláttak nyilvántartási, beszedési feladatokat is.Adó- és adománygyűjtő perselyek

Adó- és adománygyűjtő perselyek

 

Visszaélések a kötelezettséggel

Ahol pénzzel, vagyonnal kell bánni, különösen, ha az mások pénze, vagyona, számolni kell a visszaélésekkel. Különösen így van ez akkor, ha a közösség vagyontárgyait kezelik akár közösségen kívüli személyek, de akkor is, ha a közösséghez tartozók férnek hozzá a vagyonhoz.

A tizeddel kapcsolatban több visszaélésre való utalás is található az Ószövetségben. Előfordult, hogy a beszolgáltatandó tizedet saját maguk fogyasztották el az izraeliták (Jud 11,12-15), de a tized megfizetésével kapcsolatos visszaélésekre is felhívja a figyelmet például Malakiás könyve.

Mal 3,7-10 Atyáitok napjai óta eltértetek parancsaimtól, nem követtétek őket. Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok – mondja a Seregek Ura. Azt kérdezitek: „Hogyan térjünk vissza?” Szabad-e az embernek megcsalni az Istent? Márpedig ti megcsaltok engem! Azt kérdezitek: „Mivel csaltunk meg?” A tizeddel és a zsengeáldozattal. Átok nehezedik rátok, mégis megcsaltok, az egész nép. Szolgáltassátok be hiány nélkül a tizedet és az első termést a kincstárba, hogy legyen étel a házamban. Akkor aztán próbára tehettek – mondja a Seregek Ura -, vajon megnyitom-e nektek az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok-e rátok.

Josephus Flavius könyvében is több utalás található a visszaélésekre (ZsidTört 20,8.8, 20,9.2), a főpapok kapzsiságát állítva pellengérre: „A főpapok durvaságukban és elbizakodottságukban arra vetemedtek, hogy nem átallották szolgáikat kiküldeni a szérűkre, és ellopatni velük a papoknak járó tizedeket; ennek az lett a következménye, hogy a szegényebb papok éhen haltak.”

A kapzsiság bűne már évezredekkel ezelőtt is megfertőzte a hivatalok viselőit.

Középkori örökség

A tized fizetésének köztelezettségét az Újtestamentum is megerősítette. Ez adott alapot arra, hogy a keresztény Európában a feudális államberendezkedés egyik legfontosabb adókötelezettsége volt az egyház javára fizetendő tized.

Az egyházat megillető tized kimérése a sör főzését követően (Tournai, Belgium, fametszet, 15. század)

 

Magyarországon Szent István törvényei között már megtaláljuk a tizedfizetési kötelezettséget, kiemelve ezzel a római egyházat, tulajdonképpen az állam és az egyház egymástól függő, egymást feltételező szerepét erősítve meg.

Magyarországon a törvényben garantált tizedfizetés 1848-ban szűnt meg (az úgynevezett áprilisi törvények egyike rendelkezett a megszüntetésről), azaz majd kilenc évszázadon át az egyház vagyonosodását, illetve a papság megélhetését törvény is garantálta.

A tizedfizetés kötelezettsége azonban nem szűnt meg teljes körűen, mivel 1848-at követően is elvárták az egyházak a híveik hozzájárulását a hitéleti tevékenység fenntartásához, sőt jelenleg is vannak még olyan keresztény egyházak, amelyek a bibliai tizedre hivatkozva várnak el adófizetést az egyházhoz tartozóktól.

Irodalom:

A Szentírás magyarázata: jubileumi kommentár (Kálvin Kiadó, 1998, Budapest)

Biblia (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1976, Budapest)

Flavius, Josephus: A zsidók története (Európa Könyvkiadó, 1980, Budapest)

Haag, Herbert: Bibliai lexikon (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1989, Budapest)

Keresztyén bibliai lexikon (Kálvin Kiadó, 2000, 2004, Budapest)

Merian, Matthaeus: Die Bilder Zur Bibel (Merian-Biblia, 1630) (Hoffmann und Campe Verlag, 1965, Hamburg)

 

---