A Trianont követő stabilizációs kísérletek – 4. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A Bethlen-kormányra és pénzügyminiszterére hárult az ország pénzügyi-gazdasági stabilitásának megteremtése. A hadisarc megállapítása 1924-ben tovább nehezítette a helyzetet. Számos belső pénzügyi intézkedést hoztak, de a legfontosabb forrást és biztosítékot a népszövetségi kölcsön jelentette. Az intézkedések végül meghozták a várt eredményt.

A népszövetségi kölcsön igazi jelentősége…”nem annyira a kölcsönben rejlik, mint inkább abban, hogy a kölcsön által a hitel kapui nyílnak meg az ország részére, és ezen át be fog özönleni a tőke, … amelyre az országnak szüksége van.

(8 Órai Újság, 1924. március 16.)

 Az I. világháború és az azt követő események után Magyarország katasztrofális társadalmi-gazdasági mélypontra süllyedt. Horthy hatalomátvételét az antant hatalmak elfogadták, ez volt a kiindulópont a stabilizációhoz. Az országra kényszerített trianoni békediktátum a pénzügyi helyzetet tovább súlyosbította.

Az 1920-ban meghozott illetéktörvény fontos kiegészítése volt a korábbi, Wekerle-féle adóreformnak, de sokáig torzó maradt, mert csak a vagyonszerzési illetékeket kezelte, az egyéb illetékek nem épültek be a törvénybe. A fényűzési adó és a vagyonváltság-törvények nem eredményeztek akkora bevételt, ami az egyensúly irányába mozdította volna el az államháztartást, Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter stabilizációs kísérlete 1922-ben kudarcba fulladt.

Ezt követően az ellenzék vezető erőivel való kiegyezés (Bethlen-Peyer-paktum) és a Wekerle-féle 1909-es törvényeken alapuló adóreform szükséges, de nem elégséges feltétele volt az államháztartás stabilizációjának.

A vészesen inflálódó korona helyébe csak úgy lehetett az új aranyalapú valutát, a pengőt bevezetni, ha ehhez a gazdasági hátteret is biztosítani lehetett, ez volt a feltétele kormányzattól független jegybank, a Magyar Nemzeti Bank létrehozásának is.

Gróf Bethlen István, a stabilizáció időszakának miniszterelnöke

 

1923. évi VII. törvénycikk a közadók kezeléséről

Az 1909. évi Wekerle-féle adóreform leállítását követően, 1914-ban megjelent könyvében Szende Pál (közgazdasági író, pénzügyminiszter is volt 1918. november 25-től 1919. március 21-ig.) már jelezte az adótörvények revíziójának szükségességét (ez megvalósult 1922-ben), de néhány egyéb adóintézkedést talán még ennél is fontosabbnak tartott. Többek között sürgette az adóhatósági szervezetrendszer átalakítását, a jogorvoslati rendszer és a jövedéki büntetőjog reformját is.

A következő lépésre 1923-ban, a közadók kezeléséről szóló 1923. évi VII. törvénycikkben került sor. A törvény a következő, mai értelemben is mértékadónak tekinthető területekről rendelkezett:

• Adókivetés,

• Könyvelés és nyilvántartás,

• Esedékesség. Befizetés. Fizetési halasztás,

• Végrehajtási eljárás,

• Vegyes rendelkezések,

• A törvényhatóságok közreműködése,

• Rendbírságok. A jogtalanul okozott károk és költségek megtérítése,

• Jogorvoslatok.

Az adóztatást megvalósító szervezetrendszert a törvénycikk nem érintette, ez lényegében 1948-ig változatlan maradt. Azt, hogy mennyire differenciált volt ez a szervezeti struktúra és feladatmegosztás, jól mutatja a törvénycikk első két paragrafusa:

1. § (1) Az állami egyenes adókat a törvényhatóságok, a községek (városok), az állampénztárak, valamint az adóügyi útmutató és ellenőrző hivatal közreműködésével a pénzügyigazgatóságok kezelik. (2) A pénzügyigazgatóságoknak egyenes adóügyi teendőit Budapest székesfőváros területén az adófelügyelő végzi. Minden oly esetben tehát, amikor a jelen törvény pénzügyigazgatóságot említ, a székesfőváros területén az adófelügyelőt kell érteni. 2. § (1) Az állami egyenes adókat és az egyenes adók jellegével bíró azokat a közszolgáltatásokat, amelyek a helyhatóságokat (vármegyét, várost, községet) illetik, továbbá a kereskedelmi és iparkamarai, valamint a mezőgazdasági kamarai illetékeket és mindazokat a közszolgálatosokat, amelyek a vonatkozó törvények és rendeletek értelmében a községek (városok) által negyedévi részletekben szedetnek és hajtatnak be, minden községre nézve úgy az előírás, valamint a nyilvántartás, lerovás, behajtás, biztosítás és a leírás tekintetében együttesen kell kezelni. (2) Azt, hogy ezek alapján mely közszolgáltatásokat kell az együttes kezelésbe bevonni, minden községre (városra) nézve az illetékes hatóságok meghallgatása után az illetékes pénzügyigazgatóság állapítja meg. Kétség esetében a pénzügyigazgatóság a pénzügyminisztérium döntését köteles kikérni. (3) Felhatalmaztatik a pénzügyminiszter, hogy az illetékes miniszterekkel egyetértve, a helyi szokásoknak vagy célszerűségi szempontoknak figyelembevételével az együttes kezelést olyan visszatérő közszolgáltatásokra is kiterjeszthesse, amelyek a jelen § (1) bekezdése értelmében nem tartoznának a rendszerint együttesen kezelendő közadók közé. (4) Az együttes kezelésbe nem vonható az 1922. évi XXI. tc. alapján búzaértékben fizetendő földadó, valamint az 1922. évi XXIII. tc. 17. §-a szerint a szolgálati és munkabérviszonyból származó jövedelem után járó általános kereseti adó. Ezeket a fennálló törvényeknek és rendeleteknek megfelelően külön kell kezelni.

Ezzel a törvénycikkel létrejött a korabeli „adózás rendjéről szóló törvény”.

A jóvátétel

A jóvátétel tartalmilag valójában hadisarc, a győztesek által a vesztesekre kivetett adó.

A békeszerződés aláírásáig a Monarchia utódállamai, ki nem mondottan ugyan, de ténylegesen gazdasági blokád alá vették Magyarországot, ellehetetlenítve ezzel a legális külkereskedelmi tevékenységet. A külkereskedelem a csempészésre szorult vissza.

A békeszerződésben a jóvátétel összegéről nem döntöttek, helyette ennek megállapítására egy a győztesek delegáltjaiból alakított, ún. Jóvátételi Bizottság megalakításáról döntöttek. Addig is, amíg nincs döntés, zálogként lefoglalták Magyarország összes állami bevételét és minden vagyonát. A tényleges fegyveres harcban résztvevő győztes hatalmak mellett jóvátételt követeltek az utódállamok (például Jugoszlávia) is.

A jóvátétel végleges összegét 1923-ban állapították meg, és 1924. február 21-én fogadta el a Jóvátételi Bizottság.

A hadisarc összegére benyújtott igények együttesen 2135 milliárd aranykoronát tettek ki, de az angolok közbelépésének köszönhetően a végleges összeg ennek töredéke lett.

Összesen 179 millió aranykoronában állapították meg a jóvátétel pénzben fizetendő összegét, amelyet az 1927/28-as költségvetési évtől 1942/43-ig kellett volna fizetni (emelkedő összegekkel). Ebből a 20-as évek végéig Magyarország 30 millió aranykoronát kifizetett, majd a világgazdasági válság idején Magyarország teljesen felfüggesztette a jóvátétel fizetését.

A népszövetségi kölcsön

A jóvátételi összeg (hadisarc!) összegének megállapításával párhuzamosan folytak tárgyalások a Magyarországra terhelt zálogjogok feloldásáról és egy reorganizációs kölcsön felvételéről. Ilyen kölcsönt több utódállam is kapott (volt, aki többször is), és talán Ausztria példája volt a legszemléletesebb, ahol sikerült ennek segítségével az inflációt megállítani, az államháztartás egyensúlyát megteremteni.

Felhívás népszövetségi kölcsönkötvény jegyzésére

 

A tárgyalópartnerek már az előzetes tárgyalások során világossá tették, hogy a kölcsön nyújtásának és a zálogjogok feloldásának feltétele a jóvátételi összeg elfogadása, továbbá ellenőrzési jogosultságot is kikötöttek a kölcsön felhasználására vonatkozóan.

A kölcsönnyújtás feltételrendszerét két jegyzőkönyvben rögzítették, amelyeket a magyar országgyűlés törvényben fogadott el. Ez volt az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló 1924. évi IV. törvénycikk.

Az indoklás első soraiban fogalmazták meg a kölcsönfelvétel szükségességét és feltételeit:

A négy évnél tovább tartott világháború és az azt követett események következtében úgy állami költségvetésünk, mint a külállamokkal való fizetési mérlegünk súlyos deficitbe került. Ezen deficiteknek a megszüntetése képezi az előfeltételét gazdasági és pénzügyi talpraállásunknak. Az erre irányuló törekvéseknek azonban mindaddig meddőknek kellett maradniok, amíg egyrészt nem áll a pénzügyi kormányzat rendelkezésére megfelelő tőke, amellyel a pénz értékének a stabilitása a költségvetés egyensúlyának a helyreállításához szükséges átmeneti idő alatt biztosítható és amíg másrészt – a reparációs kérdés megoldásának eddig volt bizonytalansága folytán – nincs meg az a bizalom, amely a megfelelő tőkeimportok útján a fizetési mérleg hiányait ellensúlyozhatná.

A szanálási programban a következőkről rendelkeztek:

• stabilizálni kell a nemzeti valutát,

• független jegybankot kell létesíteni,

• növelni kell az adóbevételeket,

• csökkenteni kell az állami alkalmazottak számát, csökkentve ezzel az állami kiadásokat is.

A jegyzőkönyvben 250 millió aranykoronában rögzítették a kölcsön összegét, amelyet több (8) ország biztosított, a legfőbb hitelezők Anglia, az Egyesült Államok, Olaszország és Svájc voltak. A kamatlábat általában 7,5%-ban állapították meg, kivéve Olaszországot, Ő 8,0%-ra tartott igényt.

A szanálási terv időtartamát két és fél évben állapították meg, a végrehajtás ellenőrzésével Jeremias Smith bostoni ügyvédet bízták meg. Smith főbiztos 1924. május 1-től 1926. június 30-ig tartózkodott Magyarországon, az állami költségek felett vétójoggal rendelkezett, ezen túl – ha szükségesnek látta – új adók bevezetését is előírhatta. A sikeres szanálási program befejezését követően Smith tekintélyes tiszteletdíját nem vette fel, ösztöndíj-alapítványt létesített belőle fiatal magyar mérnökök amerikai továbbképzésére.

Jeremias Smith, a Népszövetség magyarországi főmegbízottja

 

A külföldi kölcsönt belföldi, ún. kényszerkölcsön egészítette ki, amelyet a jövedelem- és vagyonadó fizetésére kötelezett belföldi természetes és jogi személyekre vetettek ki. A kényszerkölcsön megállapított összege 523 milliárd korona volt, amelynek túlnyomó része (500 milliárd korona körüli összeg) be is folyt, ennek fejében 5%-os kamatozású állampapírokat bocsátottak ki. További forrást jelentett a monarchiabeli korona felülbélyegzésekor visszatartott összeg (erről a 3. részben írtunk).

A kormányzat a szanálási programot rendkívül következetesen, illetve szigorúan hajtotta végre. Az előírt 15 ezer helyett több, mint 33 ezerrel csökkent az állami alkalmazottak száma, az adóbevételek növekedése meghaladta a tervezetteket. Már az 1924/25-ös évre sikerült helyreállítani az államháztartás egyensúlyát, sőt a következő év már szufficites volt.

Különösen a forgalmi adók, a fogyasztási adók és az illetékek emelkedése volt látványos (mintegy kétszeres a tervekhez képest), de még ennél is nagyobb arányban növekedtek a külkereskedelem megélénkülésével a vámbevételek (itt több, mint négyszerese volt a bevétel összege a tervezettnek).

Az egyensúlyi helyzet látványos javulása lehetőséget biztosított – a főbiztossal egyetértésben – már 1925-ben a forgalmi adók és a vámok csökkentésére is, sőt a következő években – a főbiztos engedélyével – a szanálási tervtől eltérően jelentős összegeket fordítottak beruházásokra. A belső forrásokkal együtt 300 millió aranykoronát meghaladó összeget költöttek beruházásokra, amelyek (mivel megfelelő célokat jelöltek ki!), az állami bevételeket tovább növelték.

A szanálási program 1926 június 30-ával befejeződött, ezzel megszűnt Magyarország fölött a népszövetségi ellenőrzés.

A szanálási programnak sajátos következménye volt a külföldi hitelek magyarországi dömpingje, amelynek következtében 1929-re Magyarország Közép-Kelet-Európa legeladósodottabb országává vált. Más kérdés, hogy mindez egy egyensúlyban lévő államháztartás mellett valósult meg.

Vámreform

Az ötvenmilliós Monarchia vámunióként is működött, a későbbiekben ez a rendszer esett szét hét önálló állam hét önálló vámterületére.

Az I. világháború alatt a hadviselő országok legtöbbje, így Magyarország is a szabadkereskedelem helyett kötött gazdálkodást vezetett be. Kiviteli és behozatali tilalmi listák készültek, külfölddel kereskedni csak kormányengedéllyel lehetett. A szabadkereskedelem helyébe a protekcionista elzárkózás lépett, ezzel egyrészt önellátásra próbálták ösztönözni a belföldet, másrészt az export ösztönzésével szerették volna a külkereskedelmi passzívumot csökkenteni.

Magyarország 1919 őszéig nem állított fel vámhatárt, még a látszatát is szerették volna elkerülni, hogy a vámhatárokat a későbbiekben végleges határoknak tekintsék.

Ezt követően is Magyarország az 1907-es vámtételeket alkalmazta, a legtöbb árura az engedélyezési eljárás egészen 1924-ig érvényben maradt.

A devizagazdálkodás is kötött volt 1922-től, a Devizaközponttól kellett devizát igényelni az importhoz, a kivitel ellenértékét is Devizaközpontnak kellett beszolgáltatni, emellett 1-1,5%-os vámkezelési illetéket is fizetni kellett.

A trianoni békeszerződés fél éven át kötelezte Magyarországot a békediktátumban résztvevő országok felé a legnagyobb kedvezmény elvének biztosítását, de egy sor termékre (gyümölcs, tojás, hentesáru, élő szárnyas stb.) ezt egészen 1924. július 26-ig alkalmazni kellett. Ez a vámtételek alacsony szinten való rögzítését is jelentette ezekben az esetekben.

Az 1907-es vámtételek a jelentős infláció miatt fokozatosan elértéktelenedtek, így ezt pótolandó már 1920 tavaszától az inflációhoz igazodó vámfelpénz-fizetési kötelezettséggel próbálták karbantartani. A vámfelpénzek mértéke 1924-re már az 1907-es tétel 200-szorosát érte el. Némi differenciálást is alkalmaztak, a Magyarországon nem termelt, illetve a termeléshez vagy a fogyasztáshoz feltétlenül szükséges termékek esetében ezt jóval alacsonyabban határozták meg.

Ilyen előzmények után fogadta el az országgyűlés a vámtarifáról szóló 1924. évi XXI. törvénycikket, amely 1925. január 1-jétől lépett hatályba. Az új vámtarifa rendszer jelentősen megemelte a vámtételeket, besorolásával az iparvédelmet szolgálta, a hazai ipart támogatta.

A vámtarifa rendszer mintegy 40 000 cikkre 2244 vámtételt tartalmazott, átlagosan 30%-os vámmal biztosította a hazai ipar védelmét. Ennél is magasabb (sokszor 2-3-szoros) vámtételeket alkalmaztak a textilipar, a papíripar, a bőripar, a kohászat, az élelmiszeripar, a mezőgazdasági gépgyártás, a járműipar, a villamossági gépgyártás területén.

Vámmentesen lehetett viszont behozni az ország számára fontos termékeket, például gyapjút, nyersbőrt, kokszot, nyersolajat, színesfémeket, textilipari gépeket (összesen 219 tételt).

Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnerei 1923-ban Ausztria és Csehszlovákia voltak, e két országgal bonyolódott a kivitel és a behozatal mintegy fele. A behozatali függőség (e két országgal kapcsolatban) az évtized végére mintegy 35%-ra, a kivitelünknek viszont továbbra is mintegy 47%-a ide irányult.

A 20-as évek elejétől kezdve Magyarország számos országgal kötött kereskedelmi egyezményt. Ezek vagy a legnagyobb kedvezmény elvén alapultak, vagy tarifális egyezmények voltak. Az egyezmények száma 1925-re már 23 db volt. Magyarország számára a legnagyobb jelentőségű – természetesen – az 1925-ben Ausztriával kötött kereskedelmi szerződés volt.

A népszövetségi kölcsönből megvalósított beruházások, illetve az iparvédelmet szolgáló vámtarifarendszer bevezetésének is köszönhetően a magyarországi gyáripar szerkezete jelentősen megváltozott. Az 1913. évi adatokhoz viszonyítva 1929-re (háromszorosára!) jelentősen nőtt a textilipar (4,8%-ról 14,2%-ra) és a villamosenergia-termelés (1,5%-ról 4,2%-ra) aránya, csökkent viszont az élelmiszeripar súlya (ez utóbbi 42,4%-ról 35,7%-ra), miközben a teljes ipari termelés összességében 12%-kal növekedett.

Az értékálló pengő bizonyította a stabilizációs folyamat eredményességét

 

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, 2000, Budapest, 339-348., 352-365.pp.)

Magyarország története –1918-1919, 1919-1945 (Akadémiai Kiadó, 1978, Budapest, 488-508.pp.)

Szende Pál: Az adóreform (az Adó- és Illetékügyi Szemle kiadása, Budapest, 1914)

 

Melléklet: Részlet a vámtarifáról szóló 1924. évi XXI. törvénycikk indoklásából

Valamely ország autonom vámtarifája sommázata és kifejezője annak, hogy az adott világgazdasági helyzetben az ország termelési politikájának mik a céljai s milyen eszközökkel várhatja a nemzeti termelés eredményeinek legelőnyösebb cseréjét más országoknak elhelyezést kereső termékeivel vagy – ha a nemzeti termelés több kiviteli árút eredményez, mint amennyi a behozatal ellensúlyozására szükséges – más országok fizetési eszközeivel. Három tényező dönti el tehát valamely ország autonom vámtarifáját: a világgazdaságnak kialakult vagy kialakulóban levő képe, az ország termeléspolitikájának – mondhatjuk – szükségszerűen kialakult vagy kialakulóban levő iránya és célkitűzése s a gazdasági és politikai szálakból egyformán szövődő kereskedelempolitika erőviszonyai. Csak aki azt állítja, hogy a világgazdaság a háborúnak és a békekötésnek mérhetetlen katasztrófája után hasonló képet mutat mint a század fordulóján, amely időben a jelenlegi törvényes vámtarifának még régebbi évtizedekre visszanyúló alapokon készült; csak aki nem mérlegeli eléggé azokat a kényszerűségeket, melyek a trianoni határok közé szorított Magyarország terméspolitikáját – ha az ország gazdaságilag és politikailag mindenekelőtt fennállani s puszta létének biztosítása után megerősödni is óhajt – meghatározzák s amelyek semmikép sem mondhatók párhuzamosaknak annak a kompromisszumnak vonalával, mely a történeti Magyarország vámpolitikáját a monarchia egységes gazdasági területén belül eredményezte; csak aki összehasonlíthatónak ítéli az 50 milliós gazdasági területnek kereskedelempolitikai helyzetét a század első évtizedének enyhe feszültségű vámpolitikai atmoszférájában a mi vergődő országcsonkunknak helyzetével kiviteli kényszerek feszültségétől hajtott országok szomszédságában és kiélesedett vámpolitikai harcmodorok közepette: csak az állíthatja, hogy a monarchia régi vámtarifája is megteszi a szükséges szolgálatokat a magyar termelési és kereskedelempolitika terén. A megváltozott világgazdasági helyzet konzekvenciáit le is vonta már az országok egész sora, melyek területe egyáltalában nem vagy aránylag igen kis mértékben változott: az Egyesült-Államok, Olaszország, Spanyolország, Belgium és Bulgária teljesen új autonom vámtarifát alkottak. A legközelebbi időkben várható az osztrák köztársaságnak, a szerbek-horvátok-szlovének királyságának és Lengyelországnak új vámtarifája is. Minden vámtarifának három legfontosabb funkciót kell teljesítenie: 1. az ország termelési szervezetében beruházott és működő tőkének a jövedelmezőség szempontjából minél hosszabb időre szóló és minél biztosítottabb számítási alapot kell nyújtania (a biztonság érdeke tekintetében a szigorú értelemben vett termelő tőke érdekei e téren teljesen párhuzamosak a termelésben résztvevő munkaerők s a külföldi árúkat importáló kereskedők érdekeivel is); 2. hatályos ellenállásra és a szembenálló tárgyaló fél számára értékes engedményekre képesítő eszköznek kell lennie kereskedelempolitikai tárgyalások céljaira; 3. az államháztartás legfontosabb jövedelmi forrásainak egyikét szolgáltatva a várt és elérendő gazdaságpolitikai célokkal összeegyeztethető legnagyobb jövedelmezőséget kell hogy biztosítsa. Ha ezeket az érdekeket szem előtt tartjuk, nyilvánvaló, hogy elsőbbrangú érdek az autonom vámtarifában foglalt tételeket túlkönnyen eszközölhető leszállításoknak lehetőségétől megóvni, mintsem az, hogy azok, akiknek érdekei a vámtételek bizonyos színvonalat meg nem haladó magasságához vannak kötve, ne legyenek kénytelenek adott esetben magasabb tételekkel számolni. Ez a tétel negatív tartalma. Positiv tartalma pedig az, hogy ugyancsak elsőbbrangú érdek annak biztosítása, hogy az adott körülmények között elégtelennek mutatkozó vámtétel felemelhető legyen, mint az, hogy az egyes érdekeltségek részéről esetleg terheseknek érzett tételek könnyű szerrel leszállíthatók legyenek.

 

 

---