Az adózás új rendje: a rendtartás
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Vajon lehet-e olyan adószabályt írni, amelyet üdvözölnek az emberek?
Nem könnyű, sőt hálátlan feladat ez, hiszen bárhogyan is nevezzük, az egyes adónemekre vonatkozó szabályozás vagy az adókötelezettség teljesítését előíró eljárási rend nem szól másról, mint az emberek jövedelme egy részének elvételéről. Éppen ezért butaság lenne a pozitívumot keresni a sorok között, ugyanakkor könnyű negatív jelzőket ráaggatni bármely adószabályra.
Azon a tényen egyik pénzügyi kormányzat sem tud változtatni, hogy a közös teherviselés érdekében el kell vonni az emberektől a jövedelmük egy részét. Ez nem kellemes, azonban abban már igenis jelentős mozgástere van minden jogalkotónak, hogy az adózót partnernek vagy egyszerűen eljárás alá vont személynek tekinti-e.
Közel másfél évtizedes toldozgatásnak vetett véget a jogalkotó, amikor eldöntötte, újraszabja az adóeljárás rendszerét, és három törvényre bontja szét a korábbi szabályozást. A triumvirátus tagjai: Az adóigazgatási rendtartásról, Az adózás rendjéről, illetőleg Az adóhatóság által foganatosítandó végrehajtási eljárásokról szóló törvények.
Nem kívánom senkinek sem elvenni a kedvét e jogszabályok böngészésétől, de sajnálatos módon az „új” szabályok – amelyekről talán pontosabb volna azt mondani, hogy a „már ismert szabályokat átrendező normák” – nem hoztak érdemi változást a jogalkalmazás során felszínre került problémák orvoslása tekintetében.
A címek egy kicsit megtévesztőek. Ha valaki a régi Art-t keresi, akkor a rendtartásról szóló jogszabályt kell elsődlegesen böngésznie, míg az adózás rendjéről szóló törvény főleg az adóigazgatási szabályokat tartalmazza. Az olvasó rögtön észreveszi, hogy a rendtartási törvénybe tulajdonképpen a közigazgatási eljárás szabályait illesztették be (hasonló megoldás volt az Art a 2003-as megújításakor, amikor az államigazgatási eljárás szabályait emelték be a jogszabályba), míg az adózás rendje megpróbál önálló arculatot nyerni azzal, hogy adóigazgatási részletszabályokat tartalmaz. Az új Art. a jogalkotási botoxolás és ráncfelvarrás során sajnos kicsit Janus-arcú lett, ugyanis olyan szabályok is benne maradtak – vegyük például az alapelveket, így a rendeltetésszerűséget, illetve a valódiságot, avagy a szankciók rendszerét –, amelyek inkább a rendtartási törvénybe illeszkednének.
A három törvény közül a leginkább önálló a végrehajtásról szóló norma, igaz ez korábban is önálló fejezetként működött a régi Art-ben. A másik két törvény közötti elhatárolási elv nehezen található meg. Talán a legegyszerűbb úgy megérteni, hogy a rendtartás az adóellenőrzésre fókuszál, míg az adózás rendjében az adminisztratív kötelezettségek dominálnak. Az adózás rendje tehát a jelenlegi Art. 16–51. §-ainak rendelkezései mentén haladva gyűjti össze, hogy milyen módon válik valaki adózóvá, ennek érdekében, illetve a működés során milyen kötelezettségeket kell teljesítenie, a hatóságnak milyen feladatai vannak az önadózás ezen szakaszában az adózó adataival kapcsolatban, vagy a saját adminisztrációjában, s leírja a jogszabály a kapcsolódó hatósági intézkedéseket is. Ebben a törvényben található az önadózás egyik legfontosabb garanciája, az önellenőrzés is, amely továbbra is megőrizte kiüresedett formáját, hiszen csak akkor végezhető el, ha közben nem érkezik adóellenőrzés az adózóhoz. Az önadózás rendszerének alapelve az, hogy az adózónak kell alkalmaznia az adójogszabályokat, s ha ebben vét, ám jogkövető, megpróbálja a hibát korrigálni. Ez a törekvése azonban jelenleg hiábavaló az adózónak, azaz nem tudja elkerülni a szankciót az önkéntes normakövetésével, ha közben az adóhatóság megérkezik. Bármely adórendszer működése akkor hatékony azonban igazán, ha az adózó együttműködő és maga korrigálja az esetleges hibákat, s ezt a rendszer pozitívan, csökkentett szankcióval értékeli. A jelenlegi formájában fennmaradt viszont az az állapot, hogy az önellenőrzéssel élni kívánók, illetve a hibák korrekciójában nem jeleskedő adózók között gyakorlatilag egyenlőség jel van.
Az adóigazgatási rendtartásról szóló törvény a korábban már megismert alapelvek közé felvette a közérthetőség követelményét is, amely azt írja elő az adóhatóság számára, hogy az adózóval a kapcsolattartást egyszerű nyelvezettel oldja meg. Ez dicséretes gesztus az adózók felé, ám a jelenlegi gyakorlattal sajnos nem a nyelvezet bonyolultsága az elsődleges probléma, sokkal inkább zavaró a szakmai tartalom hiánya. Mivel továbbra sincs kötőereje az adóhatósági tájékoztatásnak, a jogbiztonság növekedéséről nemigen beszélhetünk.
Hasonlóan üres marad a szakszerű és hatékony eljárás elve. Ezek helyett véleményem szerint például azt kellett volna pontosítani, hogy a tényállás tisztázása során milyen kimutatások elkészítése követelhető meg és milyen határidővel az adózótól. Hiába törekszik a jogalkotó arra, hogy az eljárás költséghatékony legyen, ha sok esetben az adóhatóság az általa elvárt adózói együttműködést szankció kilátásba helyezésével kívánja elősegíteni.
Pozitívumnak tartom, hogy kapcsolattartás általános szabályai nem tesznek említést a telefonos eljárásról, így egyértelmű, hogy egy-egy eljárási cselekmény (pl. ellenőrzés) nem indítható el telefonos értesítés útján.
Úgy gondolom, komoly előrelépés lett volna, ha megnyílik a lehetőség azon kérelmek előterjesztésére, amelyek a tényállás tisztázása érdekében felkérhetővé teszik az adóhatóságot – figyelemmel az együttműködés elmaradása esetén az esetleges szankciók alkalmazására – más hatóságoktól vagy adózótól adatok beszerzésére.
Az egyszerűbbnek tűnik, hogy két ellenőrzési fajta lesz, a jogkövetési vizsgálat és az adóellenőrzés, de a szabályozás áttanulmányozása után látható, hogy ezek a gyűjtőfogalmak felölelik tartalmukban a korábban már ismert ellenőrzési módszereket. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy legfeljebb 365 napig tarthat egy adóellenőrzés, hiszen ez lényegesen növeli a jogbiztonságot.
A jogviszony eltérő minősítésének tilalma a jogszabályban rögzített formában aggályos maradt, ugyanis, ha egy jogviszony negatív minősítésére azért került sor, mert az egyik fél elmulasztott minden jogorvoslatot, a jogviszony vétlen alanyát automatikusan marasztalhatja el az adóhatóság.
Szigorúnak tűnik, de teljes mértékben logikus a bizonyíték benyújtásának kényszere, pontosabban a fellebbezésben nem lehet olyan bizonyítékra hivatkozni, amely korábban is az adózó rendelkezésére állt vagy tudomása volt róla. Ez ugyanakkor nem zárja azt ki, hogy a fellebbezési szakban előkerülő bizonyíték beterjeszthetőségét. Ennek megtagadása esetén akár ismételt- vagy felülellenőrzés is elindítható.
Bár a jogalkotási varrógép ügyesen illesztgette a közigazgatási eljárási szabályok foltjait az egykori Art másfél évtizedes, kicsit használt gúnyájára, igazi áttörést nem jelent a szabályozás. Az adózás rendje három törvénybe történő szétszedésével elvesztette azt a kódex jelleget, amely az eljárási jogban fontos lenne a hatékony alkalmazásához, hiszen az adózás, adóeljárás, adóztatás komplex, egymással szorosan összefüggő feladatatok sorát jelentik.
Ugyanakkor, mivel a jogalkotó meghozta a döntést a hatósági és ellenőrzési teendők szabályozásának szétválasztásáról, ezt a pudingot kell kipróbálni. A működés igazi értékelésére pedig néhány év múlva kerülhet majd sor. Amennyiben az elkövetkezendő esztendők jogalkotási lépései beépítik ezekbe a szabályokba azokat a válaszokat, amelyeket az adóhatóság gyakorlati jogalkalmazása formált kérdéssé az adózókban, nevezetesen meddig terjedhet az adóhatóság jogalkotást pótló eljárása, valóban igazi jogalkalmazási segédlete lehet az adózónak a szabályrendszer, növelve ezzel az adózási tudatot és az adójogrendszer biztonságát.
A cikk szerzője:
Dr. Réczei Géza
ügyvéd, adótanácsadó,
az ELTE jogtudományi karának tiszteletbeli tanára,
egykori adóhatósági- és pénzügyminisztériumi szakértő,
a Magyar Könyvvizsgálói Kamara Oktatási Központ oktatója
