Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Magyarnak lenni jó! Ezeréves kultúránkra méltán lehetünk büszkék, nemzetünk nagyjai számos példát mutattak nem csak nekünk, de az egész világnak szabadságszeretetből, tudományos és művészeti teljesítményekből. De mit is jelent magyarnak lenni? Hogyan válthatott bárki magyarrá a régmúltban, és hogyan válhat azzá a jelenkorban? Cikkünk második részében a Kiegyezést követő időszakot vesszük górcső alá.
A reformkort követően az állampolgársági kérdést – érthető okokból – nemigen érintették a jogszabályok, amelyek ebben az időben császári nyílt parancsok és különböző hatósági rendeletek, utasítások keretében öltöttek testet.
Még a Kiegyezés időszakában is csak érintőlegesen foglalkoztak az állampolgársági kérdéssel (1867. évi XII. és 1868. évi XXX. törvénycikkek), például a horvát, szlavón és dalmáciai területeken élők jogaival, azonban láthatólag nem ez volt a legfontosabb feladat az akkori politikai vezetés részére.
Magyar népviseletek
Az első modern állampolgársági törvény Magyarországon
A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879. évi L. törvénycikk volt az első olyan törvény, amely az akkori kornak megfelelő modern felfogásban szabályozta az állampolgársági kérdéskört. Ez a törvény már a „nép” egészét tekintette a magyarság alkotórészének, beleértve a városi polgárságot, a parasztságot, az ország területén élő nemzetiségieket is. Az állampolgárságot alapvetően a leszármazás alapján állapították meg, de azt meg lehetett szerezni házasság vagy honosítás révén is, sőt a magyar állampolgár (férfi) külföldi nőtől házasságon kívül született gyermeke is magyar állampolgárnak számított (ezt nevezték törvényesítésnek).
A honosítást főszabályként öt éves helyben lakáshoz, valamint vagyoni és adózási cenzushoz kötötték:
|
8. § A magyar állampolgárságnak honositás által megszerzéséről honositási okiratot csak oly külföldi nyerhet a ki: 1. rendelkezési képességgel bir, vagy ha ennek hiányát törvényes képviselőjének beleegyezése pótolja; 2. valamely belföldi község kötelékébe fel van véve, illetőleg felvétele a község által kilátásba helyeztetik; 3. a belföldön öt év óta megszakitás nélkül lakik; 4. kifogástalan magaviseletü; 5. bir annyi vagyonnal, vagy olyan keresetforrással, a melyből lakása helyének körülményeihez képest magát és családját eltarthatja; 6. az adózók lajstromába öt év óta be van vezetve. |
Akkoriban még úgy gondolták, hogy az állampolgár-jelölteknek anyagi elkötelezettséget is vállalniuk kell új hazájukkal szemben, kevés a magyarság „szívben való vállalása”.
(Megjegyzem ma is van több – jellemzően erős politikai és gazdasági hatalommal rendelkező – ország, amelyek állampolgáraiktól korlátlan adókötelezettséget várnak el, még akkor is, ha más országok állampolgárságát is felveszik, sőt az is előfordul, hogy az állampolgárságból való elbocsátásnak is feltétele az, hogy a távozást követően még több évig a korábbi hazájuknak fizessék az adójukat.)
A törvény „jól sikerült”, amit az is mutat, hogy végleges hatályon kívül helyezésére csak 1948-ban került sor. Közben persze voltak olyan időszakok, amikor „másként” értelmezték az állampolgársági kérdéskört, így az 1919. évi Tanácsköztársaság időszakában, vagy a II. világháború befejezését közvetlenül követő szovjet megszállás ideje alatt. Szerencsére ezek ma már csak „epizódoknak” tekinthetők a magyarság történetében.
Mindenképpen meg kell még említeni a XIX. század végén, XX. század elején bekövetkezett kivándorlási hullámot. Míg 1871-ben mindössze 294-en vándoroltak ki Amerikába, addig ez a szám 1900-ra már 54 ezerre emelkedett, de az igazán nagy kivándorlási hullám az ezt követő másfél évtizedben volt, szinte minden évben meghaladta a kivándorlók száma a százezret, a csúcsév 1907 volt, amikor 209 ezret is meghaladta a kivándorlók száma. Nem véletlenül írt erről József Attila a Hazám című versciklusában (1937-ben), persze édesapja kivándorlására is emlékezve:
|
Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt. Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család. Multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ. . |
Állampolgárság a szocialista időkben
A II. világháborút követően az országból elmenekülteket több alkalommal visszatérésre szólították fel. Erről még törvények is születtek (például az 1947. évi X. és az 1948. évi XXVI. törvénycikkek). A törvények az állampolgárság elvesztésével, valamint teljes vagyonelkobzással fenyegették a felszólításnak nem engedelmeskedőket (persze hazatérésük esetén nagy valószínűséggel bírósági eljárás várt volna rájuk).
Az 1879. évi L. törvényt a magyar állampolgárságról szóló 1948. évi LX. törvénycikk váltotta fel az. Ez a törvény a leszármazást, a házasságkötést és a honosítást nevesítette az állampolgárság megszerzési jogcímei között. A törvénytelen gyermekekről szóló rendelkezések ekkorra már elavulttá váltak.
A honosítás feltételeiben lényeges enyhítések történtek. Elmaradt a vagyoni és adózási cenzus, elegendő volt három év helyben lakást igazolni, de új feltételként megjelent egy gumiszabály, amely szerint „a nem magyar állampolgár … honosítása az állam érdekei szempontjából hátrányosnak nem mutatkozik”. A vagyoni és adócenzus eltörlését az indokolta, mert az akkori ideológia szerint ezek „alkalmazása gyakorlatilag azt a tarthatatlan helyzetet teremtette meg, hogy csak tőkés külföldiek voltak honosíthatók, a kezük munkájából élő dolgozók azonban nem”.
Kétségtelen erénye viszont az 1948. évi állampolgársági törvénynek, hogy az I. és II. világháborút követő békekötések következtében állampolgárságukat elvesztettekre és leszármazottaikra egyszerűsített visszahonosítási eljárásokat vezetett be.
Az adózás ebben a törvényben is megjelent, de nem a honosításnál, hanem a magyar állampolgárságból való elbocsátás egyik feltételeként, amely szerint „adóval vagy egyéb köztartozással hátralékban nincs”. Azaz a távozni szándékozónak először ki kellett egyenlíteni a köztartozásait, csak utána távozhatott. Tudjuk, hogy sokan erre a kérdésre nem kívántak válaszolni, és így távoztak el az országból.
Az állampolgárságról szóló 1957. évi V. törvény újrafogalmazta az 1948. évi törvény szabályait, természetesen figyelembe véve, hogy 1949-ben megszületett az új Alkotmány, illetve tekintettel az 1956-os eseményekre. A külföldre távozottak esetében az állampolgárságtól való megfosztást és a vagyonelkobzás intézményét vetették be.
Az említett törvények alapján 1947 és 1953 között közel 1500 főt fosztottak meg magyar állampolgárságától, 1957 és 1981 között pedig 203 főt. Ők állampolgári jogaikat a rendszerváltást követően a magyar állampolgárságtól megfosztó határozatok hatályának megszűnéséről szóló 1990. évi XXVII. törvényben kapták vissza, beleértve az időközben elhunyt személyeket is.
A magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény
Az 1990. évi rendszerváltást követően az 1957. évi állampolgársági törvény elavulttá vált, sőt akár jelképe is lehetett a szocializmus időszakának, így új jogszabály született, a magyar állampolgárságról szóló – ma is hatályos – 1993. évi LV. törvény.
Az állampolgárság megszerzését, annak megváltoztatásának szabályait ez a törvény sok ponton enyhítette, lényegében öt feltételt szab az állampolgárság megszerzése feltételéül a jelöltnek:
|
4. § (1) Kérelmére honosítható a nem magyar állampolgár, ha: a) a kérelem előterjesztését megelőző nyolc éven át folyamatosan Magyarországon lakott; b) a magyar jog szerint büntetlen előéletű és a kérelem elbírálásakor ellene magyar bíróság előtt büntetőeljárás nincs folyamatban; c) megélhetése és lakhatása Magyarországon biztosított; d) honosítása Magyarország közbiztonságát és nemzetbiztonságát nem sérti; e) igazolja, hogy alkotmányos alapismeretekből magyar nyelven eredményes vizsgát tett, vagy ez alól a törvény alapján mentesül. |
Lényeges változás, hogy nyolc éves helyben lakást kell igazolni, továbbá belépett az eskü- vagy fogadalom-tétel előtt egy új kötelező aktus, a nagykorú személynek alkotmányos alapismeretekből, magyar nyelven eredményes vizsgát kell tennie, ezzel is bizonyítandó Magyarországhoz való kötődését. Feltétel a magyar nyelv ismerete, ebben csak a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes személyek esetében tesz kivételt a törvény.
A törvény több esetben kedvezményes honosítási eljárást tesz lehetővé, főleg házasságkötéssel, leszármazással kapcsoltban.
Gumiszabály most is van: a b) és a d) pontokban meghatározottak teljesülése esetén a köztársasági elnök – az állampolgársági ügyekért felelős miniszter előterjesztésére – felmentést adhat a honosítás további feltételei (nyolc éves itt lakás, megélhetés biztonsága, alkotmányossági vizsga és magyar nyelvtudás) alól, ha a kérelmező honosításához Magyarországnak fontos érdeke fűződik. Ennek „átgondolása” már nem tárgya ennek az írásnak!
Végül nem mehetünk el szó nélkül a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény mellett, amely szerint megfelelő pénzösszeg lefizetése esetén magyarországi letelepedési jog vásárolható (2004-ig 250 ezer euró, azt követően 300 ezer euró Letelepedési Kötvény jegyzése a feltétel). Igaz, hogy ez csak beutazásra és letelepedésre jogosít, állampolgárságra nem, de nyolc év itt lakás után már az is kérelmezhető. Sajátos a politikának ez a prostituálódása, némiképp visszatértünk a XVII-XIX. századi feudális szabályokhoz, amikor megfelelő összeg lefizetésével lehetett állampolgárságot vásárolni. A kötvény hitelviszonyt megtestesítő értékpapír, tehát a kölcsönt – meghatározott szabályok szerint – visszafizeti a magyar állam, azaz ideiglenes vagyoni előnyökért cserébe biztosítjuk a letelepedés lehetőségét.
Miközben magyarországi letelepedést biztosítunk pénzért, több százezren – kihasználva az EU-tagság biztosította szabad utazási, letelepedési, tanulási és munkavállalási feltételeket – újabb népvándorlásban vesznek részt. Ennek nagyságrendje lassan megközelíti a száz évvel ezelőtti adatokat, a német Statisztikai Hivatal adatai szerint 2012-ig 54 827 magyar telepedett le Németországban, az Egyesült Királyságban és Angliában még körülbelül ugyanennyien. Még rosszabb a kép, ha figyelembe vesszük azokat, akiket a statisztika nem is lát, mert a beutazáshoz ma már nem kell engedély, nincs határőrizet, és alkalmi vagy feketemunkát végezve tevékenységüket sem regisztrálják a hatóságok.
Az elmúlt héten megjelent írás (Honfiúvá fogadlak, ha fizetsz érte!) és a mostani folytatás is számos kérdést, gondolatot felvethet. Ezekre gyakran nem adható egyértelmű, egzakt válasz, de ki-ki magában véleményt alkothat ezekről!
Irodalom:
A Pallas nagy lexikona – Magyar viselet
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Magyarország jobban teljesít: csúcson az idegenellenesek aránya
