Az önkéntestől a kötelezőig - a társadalombiztosítás a II. világháborúig (1. rész)

  • Értesítő a rovat cikkeiről

Sokat bírált eleme közteherviselésünknek a társadalombiztosítás rendszere. A kritikát megfogalmazók sokallják a befizetési kötelezettségeket, másik oldalról viszont elégtelennek gondolják az egészségügyi, a baleseti, a rokkantsági, a munkanélküliségi, az anyasági, a gyermeknevelési és időskori ellátásokat. Természetesen a megfogalmazott bírálatokban sok igazság van, viszont mindenképpen eredménynek kell tekinteni, hogy van társadalombiztosítási rendszerünk. Cikksorozatunkban azt részletezzük, hogyan alakult ki a társadalombiztosítás rendszere Magyarországon, mi volt a története a II. világháború kezdetéig. Az első részben az előzményekről szólunk.

A társadalmi, szociális feszültségek levezetését „szociális olajcseppekkel” kell megoldani.

(Otto von Bismarck után)

Korábbi írásainkban már részletesen foglalkoztunk a társadalmi felelősségvállalás gondolatának kialakulásával, az ipari forradalmat követően kialakuló állami jóléti intézkedésekkel, a bismarcki társadalombiztosítási rendszer létrejöttével, a társadalombiztosítási modellekkel, valamint az európai jóléti állammodellekkel, ezek fejlődési lehetőségeivel és problémáival.

A magyar társadalombiztosítás fejlődéstörténete szorosan összefüggött mindig is az európai trendekkel, időnként némileg lemaradva a fejlődésben, sokszor viszont megelőzve más országokat, irányt mutatva másoknak.

Bányászok

A múltban a család gondoskodott azokról, akik egészségi állapotuk, vagy koruk miatt erre rászorultak. Ezt a segítséget egészítették ki a későbbiekben a hívők a vallások tanításai alapján az alamizsnálkodással, illetve intézményesült szervezetei, az egyházak a rászorultak ápolásával, élelmezésével stb. Európában, így Magyarországon is a keresztény hit együtt járt a jótékonysággal. Selmec városa már 1224-ben kórházat építtetett a bányászok gyógyítására.

A kölcsönös felelősségvállalás kezdetei Magyarországon is az egyik legveszélyesebb tevékenységnél, a bányászatban jelentek meg először. A rászorultak megsegítését célzó első ún. bányatársláda 1496-ban jött létre Thurzó János bányájában, de később más bányatulajdonosok is, például a Fuggerek ösztönözték a társládák alapítását.

Milyen veszélyekkel kellett megküzdeni a bányászati tevékenység során?

Bányatörténet 1.

Bányatörténet – I. (Nagy László Lázár grafikája, 1985)

 

A mélyművelésű bányászatban a következő dolgokat kellet/kell megoldani:

– a bányásznak le kell jutni a bánya mélyébe, illetve onnan a felszínre vissza kell jutni,

– világítani kell,

– biztosítani kell a levegőt, a káros gázokat ki kell szellőztetni,

– vízmentesíteni kell a bányajáratokat,

– ki kell fejteni a hasznos anyagokat (kőzetet, ércet, szenet stb.),

– a kibányászott termékeket a felszínre kell juttatni.

Ez mind önmagában is számos veszélyforrást jelentett. Selmecbányán 1627. február 8-án Weindl Gáspár bányamester a világon elsőként alkalmazta a bányászatban a robbantásos technológiát. A kitermelés hatékonyságát ez jelentősen megnövelte, de a veszélyhelyzetek is tovább bővültek. Ezt a napot a modern bányászat kiindulópontjának tekinthetjük, mivel korábban szinte minden bányászati tevékenységet csak emberi erővel vagy állatok segítségével végeztek a bányákban. Ennek a technológiai újításnak 2017-ben van 390 éves évfordulója.

Bányatörténet 2.

Bányatörténet - II. (Nagy László Lázár grafikája, 1985)

 

A bányatársládába főleg a bányászok teljesítettek befizetéseket, de ezt a bányatulajdonosok gyakran kiegészítették. A bányatársládák a XVI. századtól terjedtek el. A XVIII. században, 1778-ban udvari kamarai rendelet alapján a kincstári bányákban kötelezővé tették a társládák szervezését, és ehhez állami forrásokat is biztosítottak. Ez némi versenyt jelentett a magánkézben lévő bányák számára, a tulajdonosok – ha nem akarták a bányászaikat elveszíteni – rákényszerültek arra, hogy a korábbiaknál jelentősebben támogassák a társládákat. Ez (általában) a bányászok befizetéseivel azonos összegű tulajdonosi támogatást jelentett.

Az 1848-49 évi szabadságharc bukását követően az osztrák törvények hatályát kiterjesztették Magyarországra is. Az 1854. évi osztrák bányatörvény rendelte el, hogy minden bányában kötelező létrehozni társládát. Ez még nem jelentett állami társadalombiztosítási rendszert, mivel a társládák továbbra is a bányászok tulajdonában álltak, de a tagságra, a tulajdonosi hozzájárulásokra, a társláda működtetésére már lényegében egységes szabályrendszert kellett alkalmazni.

A társládába a társult bányászok keresetük alapján teljesítettek befizetéseket, ez kezdetben 1% volt, de a későbbiekben növekedett 2, 3, majd a XX. század elején 4%-ra, de például Rudabányán a 18%-ot is elérte. A tulajdonosok hozzájárulása mellett más bevételek is voltak, például belépéskor, házasságkötéskor, előléptetéskor egyszeri díjat kellett fizetni, a meglévő vagyont befektették, ennek voltak hozamai, késedelmes fizetés esetén bírságot szabtak ki.

A szolgáltatások viszont egészen 1891-ig társládánként igen eltérőek voltak, erről a bányászok társláda-kezeléssel felhatalmazott képviselői önkormányzati elveik alapján döntöttek. Ha a bányász megbetegedett, balesetet szenvedett, akkor innen kaphatott segélyt, mely részben a kieső jövedelmet pótolta, illetve a gyógyítását (orvos, gyógyszer, kórházi ellátás) támogatta. A munkaképtelenség elvesztése (pl. baleset következtében rokkanttá vált a bányász) esetén egy összegű végkielégítést, vagy rendszeres nyugbért állapítottak meg a bányász részére. A bányász halála esetén az özvegyet és árváit is segítették a bányatársládából, részben temetkezési segéllyel, részben a hátramaradottak későbbi támogatásával.

bányatárspénztár alapszabálya

Egy bányatárspénztár alapszabályának első lapjai (lapozható formában megtalálható az irodalomjegyzékben feltüntetett 3. hivatkozás alatt)

 

A XIX. század második felében ilyen módon 40 – 50 000 tag volt a bányatársládákban, ennek 1-2%-a volt nő (nők nem mindenütt lehettek tagok), viszont mintegy 10%-a gyermekkorú.

A bányászokra – történelmi előzményeik alapján – a jelenleg hatályos társadalombiztosítási jogszabályok is tartalmaznak sajátos rendelkezéseket.

Céhek, ipari munkások

Az ipari tevékenységet végzők rászorultság alapján való támogatása másképpen alakult. Ezt eleinte a városok és községek látták el, de csak a szegényügyi ellátások keretében.

Némileg változott a helyzet, miután a céhek létrejöttek. A hasonló tevékenységet folytatók a XIV. századtól céhekbe tömörültek, a céh már – ha szűk körben is – vállalta a beteg legények segélyezését, a céhtagok özvegyeinek támogatását.

A lényeges változás Magyarországon a XVIII-XIX. században következett be, az ipari forradalom hazai következményeként. A kialakuló munkásság segélypénztárakat hozott létre, amelyek kölcsönösségen alapuló biztosító szervezetekként működtek. A reformkorban sorra jelentek meg azok a törvények, amelyek az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegség esetén járó ellátásáról rendelkeztek.

A munkások szakmai vagy területi alapon szerveződő önsegélyező egyesületeket hoztak létre. Így például a nyomdászok, a bádogosok, a cipészek, vagy területi alapon szerveződött például a Pesti Női Betegsegélyező Egyesület. A nyomdászok szervezetét kivéve ezek az egyesületek tartósan nem voltak képesek fennmaradni.

Süssz Dávid nyomdaépülete

Süssz Dávid nyomdaépületének (Bp. Fővám tér 4.) mozaikkal díszítet homlokzata 1882-ből

 

Az első segélyegyletek közé tartozott az 1846-ban létrejött Pesti Kereskedelmi Betegsegélyező Egylet, a későbbiekben a Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegápoló Egyesület nevet vette fel. A szervezet kórházat is épített (Ferencz József Kereskedelmi Kórház), illetve e szervezetnek lett a jogutódja a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI), amelyről a későbbiekben fogunk szólni.

A kiegyezést követően megindult az ipari fejlődés Magyarországon, emelkedett az ipari munkásság száma, megnőtt az igény a betegség esetén történő intézményes gondoskodás iránt.

Az ipartörvény (1884. évi XVII. törvénycikk) elfogadását követően az önsegélyező egyesületek jórészt beolvadtak az ipartestületi betegsegélyező pénztárakba.

Meg kell még említeni az 1870-ben alakult Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkant Pénztárat (Általános Pénztár). Bár a szervezet érdektelenség miatt még 1870-ben megszűnt, de 1871-ben újraalakult, és sikertörténetté vált. Ehhez a pénztárhoz a gyári egyletek nagy része csatlakozott, illetve azok a gyárak, amelyek nem rendelkeztek segélypénztárral, szerződést kötöttek vele. Az Általános Pénztárral szerződést kötő 55 gyár kötelezővé tette alkalmazottainak a belépést, és ezzel már megjelentek a kötelező biztosítás csírái. Az ipartörvény elfogadásának idejére (1884) az Általános Pénztárnak 26 644 tagja volt, ennek harmada vidéki.

A tagok a keresetük 2-2,5%-át fizették egyesületi (tag)díjként, ezt egészítette ki a munkáltatók hozzájárulása, illetve még néhány kisebb jelentőségű befizetés.

Szolgáltatásként a következőket biztosította az Általános Pénztár:

– ingyenes egyletorvosi gyógykezelés,

– ingyen gyógyszer (egyleti orvos által rendelt),

– gyógyfürdő,

– sebészeti szerek és kötanyagok,

– gyógyvíz (ásványvíz),

– keresőképtelenség esetén segélypénz (táppénz),

– ha a tag rokkantsági járulékot is fizetett, rokkant állományba volt vehető,

– kórházi ápolás,

– gyermekágyas nők részére szülési támogatás, ha szükséges, táppénz.

Az Általános Pénztár gazdálkodása kiegyensúlyozott volt, hiánya nem volt. Az 1870 és 1882 közötti években kiadásai a következőképpen alakultak: betegsegélyző pénzekre 37,7%, gyógyítási költségekre 11,2%, orvosi díjakra 9,2%, kórházi költségekre 3,8 %, temetési segélyre 5,3 %.

A következő jelentős lépés az 1884. évi XVII. törvénycikk, az ún. ipartörvény volt, amelyben a betegsegélyező pénztárak létesítését is szabályozták:

Az ipartörvény (1884. évi XVII. törvénycikk) segélypénztárakra vonatkozó rendelkezései

142. § Addig is, mig általában a segédek és gyármunkások segélyezési ügye külön törvény által rendeztetik, a testülethez tartozó iparágak segédeinek segélypénztárai tekintetében a következő határozatok irányadók.

Segélypénztárnak létesitését a békéltető bizottság segédtagjainak választására összehivott ülésen (141. §) a segédek többsége határozza el.

Ezen határozat alapján a békéltető bizottság összes iparos- és segédtagjai az e végből az iparhatósági biztos által egybehivott és elnöklete alatt megtartandó ülésben a segélypénztár alapszabályait megállapitják.

Ez alapszabályokban meg kell határozni:

a) mily pénzekből és járulékokból alakitandó a segélypénztár;

b) mely esetekben van a segédnek igénye segélyre;

c) mi a segély legnagyobb mérve, a melyre a segédnek igénye van.

143. § A segédektől követelhető hozzájárulás nem lehet nagyobb, mint heti bérük 3 százaléka. Ez a hozzájárulás hetenkint szedendő be, illetőleg az iparos által a segélypénztár számára beszolgáltatandó.

Az iparos minden egyes segédje után a segélypénztárhoz hozzá tartozik járulni; a hozzájárulási összeg azonban az alapszabályok szerint a segédre nézve megszabott járulék harmadrészét meg nem haladhatja.

A segélypénztárból nyerendő segélydijak sem végrehajtásilag le nem foglalhatók, sem másra át nem ruházhatók.

A felvett segélydijakról a segélypénztárba beszolgáltatott nyugtatványok bélyegmentesek.

144. § Összebeszélés folytán bekövetkezett munkaszünetelés esetén a segélypénztár a munkaszünetelés tartama alatt az összebeszélésben résztvevő segédnek - igazolt betegség esetén kivül - segélyt nem adhat.

145. § A segélypénztár kezelésében az iparosok és a segédek egyenlő számban vesznek részt.

A segélypénztár kezelő bizottságának elnöke az ipartestület elnöke.

146. § A segélypénztárak nem tekintetnek szövetkezeteknek; alapszabályaik a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi minister által a belügyi ministerrel egyetértőleg hagyatnak jóvá s kezelésük a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi minister által ellenőriztetik.

A törvényi rendelkezéshez kapcsolódó indoklás jól mutatja, hogy mennyire kezdetleges volt még a XIX. század végén is az ipari tevékenységet (iparosok) végzők esetében a betegsegélyezés ügye: „Egy további feladat jelentkezik a segélypénztárak létesitésében (142. §) Ez is egyike azon kérdéseknek, a melyek újabb időben nem csak az irodalmat, de a különböző államok nagy államférfiait és törvényhozásait élénken foglalkoztatják. Nálunk e kérdés még nem fejlődött oly fokra, hogy egyelőre tovább kellene menni, mint a társulati tevékenység terén lehetőleg az ügyet előmozditani. Nagyobb vállalkozók nálunk eléggé igyekvők, hogy munkásaik sorsát javitsák és enyhitsék; a kisiparnál pedig talán a segélyezés ügye kevésbbé terjed s ép ez okból czélszerű a törvény által legalább módot nyujtani ezen ügynek fejlesztésére. A javaslat a segélypénztárakat illetőleg külön alapszabályokat kiván (142. §), elvül kimondja, hogy a segélypénztárakhoz az illető segédek és iparosok mily összeg erejéig kényszerithetők hozzájárulni s e részben a segédekre nézve bérük 3 százaléka van maximumul odaállitva, a mi tekintettel viszonyainkra, melyek között az iparossegédek meglehetős jó életmód mellett elég bőséges bérben részesülnek, talán nem túlságos. Az önálló iparosok minden segédjük után szintén tartoznak a segélypénztárhoz járulni, még pedig minden egyes segédjük után a segéd hozzájárulásának harmad részében. A segédek hozzájárulási illetékét hetenkint az iparos a bérből levonhatja, de a pénztár számára beszolgáltatni köteles (143. §). Hogy munkaösszebeszélések esetén az ilyféle segélypénztárakból segélyt nem szabad kiszolgáltatni (144. §), az a dolog természetéből következik és külön indokolásra nem szorul. A törvényjavaslat elvül odaállitja azt, hogy a segélypénztárak a testület előljárósága által kezelendők (145. §). Ez által nemcsak szoros kapcsolatban kivánja tartani e pénztárakat a testülettel, de a kezelés gépezetére nézve is a lehető legegyszerűbb módozatot óhajtja rendszeresiteni. Tekintettel arra, hogy a segélypénztárak lényegükben tulajdonkép a szövetkezetek fogalma alá esnek, tekintettel továbbá arra, hogy kereskedelmi törvényünk a szövetkezetekre oly intézkedéseket tartalmaz, a melyek sok esetben megint az ilyféle segélypénztárak jellegével és működésével még sem egyeztethetők össze, ki kellett mondani azt, hogy ezek a pénztárak jövőre szövetkezeteknek nem tekintendők. (146. §)”

Az iparosok körében nem lett népszerű a betegsegélyező pénztárak létrehozása. 1892-ig mindössze 28 ilyen segélypénztár alakult. A segédek keresetüknek 3%-át fizették a pénztárba, ezt egészítette ki az iparos mester által fizetett (legfeljebb) 1%.

bádogosműhely 1880-ból

Bádogosműhely az 1880-as évekből

 

A nagyipari vállalatok, gyárak esetében magasabb szintű volt az ellátás. Az ipari munkások bérük 4-6%-át fizették a segélyegyesületekbe, a munkáltatók is hozzájárultak a működéshez, gyakran igen jelentős összegekkel. Összességében a gyárak fele gondoskodott ilyen módon dolgozóiról, a munkásság másik fele viszont nem rendelkezett semmilyen ellátással, ha megbetegedett.

A valamilyen biztosítottak aránya 1885-re (beleértve a bányatárspénztárakat, de kivéve az ipartestületi pénztárakat) 40% fölé emelkedett. A következő két-három évtizedben – köszönhetően a munkások szerveződésének is, illetve a létszámnövekedésnek – az ellátottak száma tovább növekedett. Ennek részben az volt az oka, hogy a társadalmi feszültségek csökkentése, a szociális robbanás megelőzése érdekében jelentős munkavédelmi és munkásjóléti intézkedéseket vezettek be. Ezeket nevezte Bismarck „szociális olajcseppeknek”.

A mezőgazdaságban dolgozók ebben az időben még semmilyen ellátásban nem részesülhettek megbetegedésük, rokkantságuk esetében, hozzátartozóikról sem gondoskodtak haláluk esetén.

A XX. század elejére megérett a helyzet egy kötelező, minden munkásra kiterjedő, egységes biztosítási rendszer kialakítására, amely ellenőrizhető, a munkások kezelése alatt áll, és a biztosítás akkor is érvényben marad, ha munkahelyet, lakhelyet változtatnak a dolgozók.

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Igazné Prónai Borbála: A kötelező társadalombiztosítás kialakulása, fejlődése Magyarországon (Doktori (Ph.D) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2006)

„... ilyen a bányász élete ...” A bányászok élete az egyes bányavállalatok szolgálati, fegyelmi és közösségi szabályzatainak tükrében

Kollega Tarsoly István (főszerkesztő): Magyarország a XX. században (II. KÖTET) Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság –Társadalombiztosítás (Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000)

  • Értesítő a rovat cikkeiről
Az irányítópulton gyorsan elérhetőek az új funkciók Irányítópult

Az ado.hu új funkciói itt elérhetőek az Ön számára, a megjelenéshez kérjük regisztráljon vagy jelentkezzen be!

Újdonságok

  • fiatal

    A magyar mérnököknél a szakmai fejlődés a fő álláskeresési szempont, a fizetés csak a második - állapította meg a Jobsgarden HR-toborzó és tanácsadó cég, a magyar mérnökök munkaerőpiaci igényeit és kilátásait vizsgáló kutatása.

  • Erste

    Csaknem negyedével növelte eredményét az első félévben az Erste Bank.

  • Ferihegyi repülőtér - kilátóterasz

     Kartellgyanús lenne a Ryanair diszkont légitársaság szerint, ha a Lufthansa átvenné a kedden csődöt jelentett Air Berlin légitársaságot, ezért a cég a német és az európai versenyjogi hivatalhoz fordul.

  • gyár, munkás

    A második negyedévben a bruttó hazai termék (GDP) 3,2 százalékkal nőtt az előző év azonos időszakához viszonyítva - jelentette első becslése alapján a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szerdán. 

  • bilincs, pisztoly, büntető

    Kiképzéshez szánt töltények beszerzésére tett közzé felhívást a napokban az adóhivatal- írja a Magyar Idők.  A szervezet olyan, festékkel töltött lőszereket vásárolna, amelyeket például városi vagy sivatagi harcokban részt vevő katonák felkészítésekor is használnak. A mostani beszerzés minden bizonnyal azt a hatszázezer lőszerből álló tételt egészíti ki, amelyre a múlt hónapban írt ki pályázatot a hatóság.