Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az amerikai előválasztási szezon demokrata oldala meglehetősen unalmas: egy, csak egy Hillary van talpon a vidéken, aki olyan előnnyel vezet a többiek előtt, hogy innen már csak veszíteni tud. Nem úgy a republikánusoknál, ahol alig-alig emelkedik ki valaki, így az előválasztási folyamat hosszúnak ígérkezik. Az idei kampány konzervatív gazdasági sztártémája – a szokásos adócsökkentési követeléseken túl – az egykulcsos adó lehet, ami nem meglepő: az állam- és adóellenesség kis túlzással az amerikai magkultúra alapvető eleme.
Az Amerikai Egyesült Államok története gyakorlatilag az állam és az adózás elleni gyanakvással indult, amikor a bostoni hazafiak, megelégelve a gyarmattartó Nagy-Britannia néhány kellemetlen intézkedését, 1773-ban tengerbe borítottak egy brit teaszállítmányt. A bostoni teadélután és a kapcsolódó jelszó – nincs adózás képviselet nélkül – a mai napig sokat jelent az amerikai protestáns magkultúrának: a Republikánus Párt jobbszárnyán található konzervatív-libertariánus Tea Party (Teadélután/Teapárt) mozgalom neve is erre az bostoni eseményre utal (mások szerint a „taxed enough already” / „már épp eleget adóztunk” rövidítésből származik, de az első feltételezés az elfogadottabb). A Tea Party, bár nem központosított mozgalom, rendelkezik jól körülhatárolható gazdasági preferenciákkal: elsősorban individualista, libertáriánus, gyanakvó a központi állammal szemben, viszont kifejezetten barátságos az egyéni és kisközösségi kezdeményezőkészséggel. Idoljai Thomas Jefferson, illetve olyan libertáriánus szerzők, mint Ayn Rand és Friedrich A. Hayek.
A történelmi-eszmei háttér ismeretében érthető, hogy az adócsökkentés, illetve a kiemelten libertáriánus követelésnek számító egykulcsos adó 2015-ben is felbukkan a mozgalomhoz közel álló republikánus elnökjelöltek javaslatai között. A radikális bázis kifejezetten értékeli az efféle értékelvű, „nagyon amerikai” javaslatokat; aki jól akar szerepelni az előválasztásokon, nem árt, ha elgondolkodik „a jobbra húzódáson”. Ez persze megnehezíti a mérsékelt, gazdaságilag kevésbé jobboldali republikánusok dolgát, egyrészt mert az előválasztáson megválasztott (a bázisnak tetsző) és az országos választáson megválasztható (inkább centrista) jelöltek nem mindig ugyanazok. (Másrészt ha az adott mérsékelt jelölt át is tudja magát verekedni az előválasztáson, könnyen úgy találhatja, hogy változó álláspontjaival, a radikális bázisnak tett engedményeivel túlságosan támadhatóvá tette magát.)
Mindenesetre az idei republikánus, Tea Party-komform mezőnyben az egyik legizgalmasabb jelöltnek a május elején szorítóba lépett Ben Carson, egy nyugalmazott idegsebész tűnik. Neve akkor vált országszere ismertté, amikor pár évvel ezelőtt a Nemzeti Imareggelin keményen megtámadta Obama elnököt, majd arra panaszkodott, hogy ezután vizsgálatot indított ellene a NAV amerikai megfelelője, az IRS (az adóhivatal végül nem talált nála semmit szabálytalant – nem lehet tudni, hogy ezzel a kalanddal összefüggésben van-e Carsonnak az IRS felszámolására tett javaslata).
Carson jellegzetes teapárti jelölt, aki nem fél érdes és éles konzervatív véleményeket megfogalmazni. A Washington Post egy véleménycikkének összefoglalója szerint (és ezt most majdnem szó szerint idézem) az Imareggeli utáni alig 16 hónapban a homoszexualitást a pedofíliához és a bestialitáshoz, hazáját a náci Németországhoz, az Obamacare-t (Obama elnök egészségbiztosítási reformját) a rabszolgasághoz hasonlította, majd az egészet megfejelte azzal, hogy a veteránok egészségügyi ellátásának lassúságából következő halálesetek kavarta felháborodást Isten ajándékának nevezte. (Tudniillik a veteránok gyenge ellátottsága az érvelés szerint rámutat, mi történik, ha az állam végzi azt, amit a piac jobban meg tudna oldani – ezek után nem meglepő, hogy Carson felszámolná a 65 év felettiek ellátását lehetővé tévő szövetségi programot, a Medicare-t is.) A republikánus párt szokásos állásfoglalásaitól ugyanakkor valamennyire elválasztja őt a minimálbér növelése iránti elvi nyitottsága, vagy éppen az, hogy nem tartotta szükségesnek az iraki háborút.
Ben Carson
Érthető, jól kommunikálható és karakteres adóterve viszont egyenesen kiemeli őt a mezőnyből, amelyben egyébként majdnem minden jelölt valamiféle egykulcsos megoldással próbálkozik. Ben Carson ugyanis 10%-os egykulcsos adót javasol az amerikaiaknak, méghozzá a bibliai tized (!) mintájára. Valahol itt válik fontos, hitelességnövelő ténnyé az, hogy Carson (a konzervatívok által gyakran szocialistának titulált Obamához hasonlóan) fekete bőrű jelölt, aki ráadásul rendkívül szegény környezetből indult, hogy aztán a Yale-ig és a Johns Hopkins Egyetem detroiti klinikájáig, a gyermek idegsebészet igazgatói pozíciójáig jusson. Amikor azt kérdezik Carsontól, belátja-e, hogy terve effektíve adóemelést jelent majd a legszegényebbeknek (akik most kvázi adómentességet élveznek), úgy válaszol, hogy szerinte a szegényebbeknek szóló alacsonyabb kulcs leereszkedő, márpedig a szegény emberek is büszkék és szeretnének részt venni közteherviselésben (értsd: ő már csak tudja, hiszen maga is volt szegény).
Kiskönyvtár az áfáról sorozat két új kötete + Vacsora-kódex |
|---|
|
A csomag tartalma: – Számlakiállítás és elektronikus számlázás a gyakorlatban – Különös adózási módok az áfa rendszerében és a – Vacsora-kódex |
Vagyis Ben Carson úgy áll elő libertariánus-konzervatív programjával, hogy közben az „amerikai álom” élő példájának, az érdem alapú előrejutás gyermekének mutathatja magát: a saját tapasztalatra hivatkozás által Carson viszonylag könnyen kikerülheti a strukturális és össztársadalmi esélyegyenlőségi kérdéseket. Az elemzők szerint egyébként egy 10%-os egységes adókulccsal „nem jönne ki a költségvetési matek”, a mai bevételi szint tartásához 20% körüli kulcsot kellene beállítani (erre Carson úgy reagált, hogy meg kell szüntetni a kedvezményeket és a legális adókikerülési lehetőségeket – a mindig mindenki által mindenhol bőszen emlegetett „loophole-okat” –, és akkor egy 10-15% közötti kulcs igenis lehetséges lenne).
A detroiti idegsebész egyes mérések szerint jelenleg az egyik legerősebb, legnépszerűbb republikánus jelöltnek számít, a mérések átlaga szerint viszont a középmezőnyben fut (nem mintha az országos méréseknek sok jelentősége lenne az államról államra zajló előválasztásokon). Carson biztos hátránya, hogy csak első kampányát vezeti, így a többiek kampánytechnikában, szervezésben, hálózatépítésben és pénzfelhajtásban is gyakorlottabbak nála – márpedig választott tisztviselő az Egyesült Államokban akkor lehet az ember, ha van pénze, vagy tud pénzt szerezni. Akárhogy is, pár hónap múlva kiderül, hogy egy sziámi ikerpár szétválasztása van-e olyan nehéz operáció, mint pár millió dollár felhajtása egy bibliai ihletettségű választási kampányhoz.
