Marco Polo a pénzügyekről, adózásról – 2. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Marco Polo kereskedő volt. Mindenek előtt! Ez meghatározta az érdeklődési körét, hogy mire figyelt oda, mit tartott érdemesnek megjegyezni és később könyvében is megemlíteni. Az arany, az ezüst, a drágakövek, a selyem, a pénz és annak átválthatósága ilyen volt, de a különböző furcsa szokások, a hadsereg és az államgépezet működése, az állam gazdálkodásra vonatkozó szabályai, ennek részeként az adózás is ebbe a körbe tartozott. Kétrészes írásunk második része szól a pénzügyekről és az adózásról.

… soha nem volt még ember, legyen az keresztény, szaracén, tatár vagy pogány, aki annyit utazott volna a világban, mint a nemes és nevezetes velencei polgár, messire Marco, messire Nicolo Polo fia. Hála legyen az Istennek. Ámen.

(a Marco Polo utazásai c. könyv utolsó mondatai)

A cikk első részében röviden bemutattuk Marco Polo életét, könyve keletkezésének körülményeit, illetve a könyv utóhatásait. Sokan – történészek is – kétségbe vonták Marco Polo utazásainak valóságát, azzal vádolták Polót, hogy legfeljebb Konstantinápolyig jutott, arab és perzsa kereskedőktől szedte össze az információit, azokat jegyezte le, és színesítette kedve szerint. Már a mű megírását követően Il Milione-nak nevezték a könyvet, utalva arra, hogy abban mennyi hazugság van. Erről a cikk első részében is szóltunk, sőt, fogságának helyén, Genovában egy róla készült mozaikkép ezzel a felirattal örökítette meg Marco Polót (a képet lásd a cikk első részében).

Marco Polo időskori portréja

Vaskos könyv (676 oldal!) jelent meg 2012-ben Hans Ulrich Vogel tollából, amely korabeli forrásokra, ennek részeként kínai forrásokra is alapozva, egyértelműen kiáll amellett, hogy Polo írása az akkori kínai, Távol-keleti valóságnak megfelelő. Más közelebbi (például arab és perzsa) források nem ismertették ilyen részletezettséggel a Polo által leírtakat. Ez azt is jelenti, hogy a milliónyi hazugságról szóló vádak sem állhatják meg a helyüket. (A könyv összefoglalóját és hivatkozását lásd az irodalomjegyzékben.)

Polo a pénzügyekről, adózásról általában

A világ leírása, avagy Marco Polo utazásai (a mű eredeti címe!) sok országot bemutat, természetesen a legrészletesebben Kínát és tartományait, a kínai császár fennhatósága alá tartozó országokat. Polo a saját tapasztalataira hagyatkozik a bemutatásnál, de néhányszor jelzi, hogy a leírtakat más szavahihető emberek elbeszélése alapján ismerte meg. Többször is hivatkozik adóhivatalnokokra, adószedőkre, akik – ha elfogadjuk, hogy Polo három éven át maga is adótisztviselőként dolgozott a Nagy Kán udvarában – Polo munkatársai is voltak.

Az egyes területek bemutatása lényegében hasonló séma alapján történik, ennek legjellemzőbb elemei a következők:

– A terület elhelyezkedése. Függősége vagy függetlensége Kínától (a Nagy Kántól). Vallás és hiedelemvilág. Nem ritkán – összesen 145-ször – használja a „bálványimádó” kifejezést.

– Fizetnek-e adót a Nagy Kánnak (azaz Kína tartománya, hűbérbirtoka-e a terület), és ha igen, milyen formában. A független területekre a „senkinek nem fizet adót” kifejezést alkalmazza leggyakrabban.

A Nagy Kán adószedői

– A területen alkalmazott pénzek és váltópénzek bemutatása. Még Kínán belül sem volt egységes a pénzhasználat, a távolabbi helyeken még inkább változatos pénznemek fordultak elő. Leggyakoribb az arany és az ezüst használata, illetve a kínai császári udvarhoz közelebb eső területeken a papírpénz használata terjedt el. Ezen kívül pénzként funkcionálhatott még a só, egyéb fűszerek (bors, fahéj stb.), de volt ahol a porceláncsiga házát, kagylóhéjat vagy akár cobolyfejet használtak pénzként.

– A kereskedésre alkalmas termékek bemutatása. Polo különösen a jelentős értékkel bíró termékekre helyezi a hangsúlyt, így a nemesfémekre, a drágakövekre, a sóra, az igazgyöngyre, a termelt fűszerekre, a selyemre stb.

– Az ország vagy tartomány népének és szokásainknak bemutatása. Polo sokszor csak egy két szóval jellemzi az embereket: szépek, igen csúnyák, szorgalmasak stb. Például Zanzibár népét a következő szavakkal mutatja be (Harmadik könyv 34. fejezet): „Feketék és meztelenül járnak, csupán illendőségből viselnek egy kis elölkötőt. És ezt helyesen is teszik, mert tagjuk oly fertelmesen nagy, hogy látni is iszonyú. Hajuk fekete és annyira göndör, hogy vízzel sem lehet kisimítani. Szájuk nagy, orruk lapos, orruk lika tág, mint bizonyos majmoké. Fülük is nagy, ajkuk annyira vastag és előreugró, szemük pedig akkora nagy és véraláfutásos, hogy valóban az ördöghöz hasonlítanak; oly iszonyatosan csúnyák, hogy nincs párjuk a világon. Amellett nagyszerű kalmárok, és sok mindennel kereskednek.”

– Egyéb érdekességek a területen élőkkel, természeti kincseikkel kapcsolatban.

A papírpénzről

Marco Polo részletesen bemutatja könyvében a papírgyártást és a papírpénz használatát. Ez is egy olyan terület, amelyre Polo hívta fel először a figyelmet.

A papírpénz kibocsátása császári rendelet alapján történt. A pénzjegy császári pecséteket, megkülönböztető jegyeket tartalmazott, és elfogadását kötelezővé tették.

Papírpénz nyomódúc és nyomata Kubiláj Nagy Kán idejéből

Második könyv 24. fejezet Hogyan rendelte el országában a Nagy Kán papírhoz hasonló fakéreg pénz gyanánt való használatát Miután részletesen leírtam az uralkodó városának pompáját, tovább megyek, és a pénzverdéről beszélek, mely ugyanebben a városban van: az uralkodó itt nyomja és vereti pénzét, mint ahogy alább elmondom. S ebből az alkalomból kijelentem nektek, hogy a nagyúr még sokkal többre képes, mint amiről már szóltam, vagy a könyv folyamán szólni fogok. Mert bármennyire igaz is, nehéz elhinnetek, hogy a valóságnak megfelelően beszélek. A császár pénzverdéje tehát ugyancsak Kambaluk városában van, s berendezését látva azt hinnétek, hogy eljutott a titkos alkímia legtökéletesebb fokára, és teljesen igazatok lenne! Mert ilyen módon csinálja a pénzt. Egy bizonyos fának, nevezetesen a szederfának – az ő nyelvükön gebzus a neve – kérgéből készítteti, melynek levelei a selyemhernyók fő táplálékát szolgáltatják; ezek a fák ugyanis nagy számban találhatók itt, és óriási területeket borítanak el. Azt a finom fehér hártyát választják ki belőle, mely a fa törzse és a kéreg vastagja között van, s ebből olyasmit készítenek, ami a papírhoz hasonlít, éppen csak fekete a színe. Ha a hártyákat kidolgozták, különböző nagyságú darabokra vágják. A legkisebbnek az értéke fél torneszei, a valamivel nagyobbé egy torneszei; az ennél is nagyobb fél velencei kisezüstöt ér, a következő nagyságú egy nagyezüstöt. Vannak aztán két ezüstöt, öt ezüstöt és tíz ezüstöt érő darabok, továbbá egy bizánci aranyat érők, három bizánci aranyat érők, így egészen tízig. Minden darabon rajta van a Nagy Kán pecsétje, különben semmit sem ér. Ezeket a papírdarabokat olyan ünnepélyességgel és komolysággal adják-veszik, mintha színaranyból vagy ezüstből volnának. Minden papírdarabon egy sereg hivatalos feljegyzés van, a hivatalnokok pecsétjeivel és névaláírásaival. S ha így kellőképpen elkészítették a papírokat, a kán által kijelölt főtiszt rányomja a kezelésében levő cinóber pecsétet, úgyhogy a pecsét jegye ott marad vörösen; és ez adja meg a pénz értékét. És ha valaki nem hajlandó elfogadni, azt halálbüntetés sújtja, harmadíziglen. Aszerint, mi a rendeltetése, különböző pénzdarabokat nyomnak. A kán minden évben rengeteg pénzt bocsát ki, ami neki semmibe sem kerül, és mégis felér a világ minden pénzével.

Megemlíti Polo a papírpénz megrongálódása esetén való pénzcserét is, amely szerint, „ha ezeknek a papírpénzeknek bármelyike megrongálódik – noha nem szakadnak könnyen –, a tulajdonos a pénzverdébe viszi, és az érték három százalékát levonva vadonatúj darabot kap érte cserébe”.

Polo örvendezve jegyezte meg, hogy a papírpénz kibocsátása hallatlanul gazdaggá képes tenni a császárt. „ĺgy annyi drágasághoz jut hozzá minden évben, hogy kincstára felmérhetetlen, hiszen a kifizetett pénz neki semmibe sem kerül.” Arról minden bizonnyal kevés ismerete volt Polónak, hogy a mértéktelen pénzkibocsátás inflációt okoz, a kibocsátott pénznek megfelelő gazdaság háttér nélkül válságot idézhet elő.

Kubiláj kán és a szerderfa kérgéből készült papírpénz

Az inflációra utalhat a második könyv 23. fejezetének története, amely egy Ahmed Fenáketi nevű muszlim vallású arabról szól, aki a kán pénzügyi hivatalában dolgozott. Kínai forrásokból ismert, hogy Ahmad fényűző életmódjának fedezésére nagy tömegű papírpénzt bocsátott ki. Végül Ahmad ellen összeesküdtek a kínaiak és megölték. Az összeesküvők közül sokakat kivégeztek, de mikor a kán tudomására jutottak Ahmad rémtettei, akkor Ahmad fiai is hasonló sorsra jutottak. Polo erről a következőt írja: „A Nagy Kán ekkor elrendelte, hogy az Ahmad által az óvárosban felhalmozott drágaságokat szállítsák saját kincstárába, az újvárosba, és valóban rengeteg összeharácsolt kincset találtak. Elrendelte továbbá, hogy Ahmad testét ássák ki sírjából, darabolják fel, és dobják a kutyáknak; ugyancsak intézkedett, hogy a rossz fiakat, kik apjuk gonosz példáját követték, elevenen nyúzzák meg. Az események felhívták a kán figyelmét a szaracénok felekezetének átkozott tanára, mely minden bűnt megbocsát, még a gyilkosságot is, ha más vallásúakon követik el. És látván, hogy ez a tan vezette a nyomorult Ahmadot és fiait erre a lelkiismeret-furdalás nélküli garázdálkodásra, a Nagy Kán megundorodott tőle.”

Adó és vámügyek

Marco Polo sokat foglalkozik könyvében az adó- és vámszabályokkal. Ez érthető is, hiszen utazó kereskedőként oda kellett figyelni a különböző országokban bevezetett kötelezettségekre, a szabályok megsértése – az uralkodó vagy az egyház anyagi megrövidítése – pedig akár végzetes is lehetett a szabályszegőre (így volt ez Magyarországon is abban a korban!).

Polo megkülönböztette az uralkodónak fizetendő hűbéradót, az egyes alattvalók által fizetett adókat, illetve a kereskedelmi forgalom után, általában a kereskedőkre kivetett adókat. Külön is említi a hidakon, az ország határának átlépésekor vagy a kikötőkben fizetendő adókat.

Az adóbevételekről általánosságban a következőket írja:

Második könyv 78. fejezet Az évenkénti nagy jövedelemről, melyet a Nagy Kán Kinszéböl húz Most szólani akarok a nagy jövedelemről, melyet a Nagy Kán minden évben beszed az említett Kinszé várostól és környékétől, vagyis Manzi tartománynak egyik kilencedétől. Ott van mindenekelőtt a só mint igen nagy jövedelemforrás. Mert minden évben kerek számban nyolcvan toman aranyat hoz, a toman pedig hetvenezer saggio aranyat ér, úgyhogy a nyolcvan toman teljes értéke ötmillió és hatszázezer saggio aranyat tesz ki, minden saggio pedig több mint egy forintot vagy dukátot jelent; valóban, hatalmas pénzösszeg. Mint tudjátok, ez a tartomány az óceán mellett fekszik, melynek partjain számos sós öböl és mocsár van, ahol nyár idején sós vizet szoktak párolni; innen, az említetten kívül, annyi sót vonnak ki, hogy Manzinak még öt királyságát képes ellátni. Miután a sóból származó jövedelemről szólottam, arról beszélek, mennyit nyer a Nagy Kán az árukra és egyéb dolgokra kivetett adókból. Tudnotok kell, hogy a városban és a hozzá tartozó községekben rengeteg cukrot gyártanak, s ezenfelül az ország nyolc másik tartományában is; úgy gondolom, hogy a világ egyéb részein együttvéve nem termelnek ilyen tömérdek cukrot; és ha igaz, amit annyi embertől hallottam, maga a cukor is óriási jövedelmet jelent. Nem akarom azonban egyenként felsorolni, hogy minden cikkre milyen összegű adót vetnek ki, úgy mondom el az egészet együtt. Minden fűszerfajta után három és egyharmad százalékot fizetnek adóba, és minden egyéb áru után szintén értékének három és egyharmad százalékát, de az Indiából és más távoli országokból tengeren hozott javak után tíz százalékot. A rizsbornak szintén nagy a haszna, úgyszintén a szénnek is, mely bőven található az országban. A tizenkét iparos céh, melyről szólottam, külön-külön fizet adót a tizenkétezer műhely után, az elkészített áruk arányában. Az óriási tömegben gyártott selyem szintén hallatlanul nagy jövedelmet hoz. De minek is szaporítsam a szót? A selyem után éppen úgy, mint az ipar legtöbb terméke után, tíz százalékot kell fizetni. És tudnotok kell, hogy messire Marco Polo, aki ezeket elbeszéli, a Nagy Kán megbízatásából többször vizsgálta felül Manzinak ezen egykilenced részéből származó adók és vámok összegét, és úgy találta, hogy ez – nem is számítva a sóból származó, már említett jövedelmet – kettőszáztíz toman aranyat tett ki, ami tizenötmillió és hétszázezer saggio aranynak felel meg; ekkora jövedelemről másutt aligha lehet hallani. És ha az uralkodónak az ország egykilenced részéből ekkora a jövedelme, ítéljétek meg, milyen nagy lehet az egészből; bár, az igazat megvallva, ez a legnagyobb és legtermékenyebb rész. És mivel a Nagy Kán innen húzza legjelentősebb bevételét, éppen ezért kedvenc tartománya ez, és mindent megtesz, hogy népe elégedett legyen. Ebből a roppant jövedelméből tartja a Nagy Kán a hadseregét, melyet a városok és falvak őrizetére rendelt, és ennek segítségével enyhít a városok nyomorúságán.

Kinszé városa

Az adókat az uralkodói elit eltartására, a hadseregre és a katonai tevékenységekre, a közigazgatásra, az útépítésekre, a postai- és futárszolgálatra fordították.

A lázongások féken tartása érdekében minden város mellett jelentős katonai erő is táborozott, a városokat nem védhették falak, hogy a katonaság minél gyorsabban rendet tudjon tenni (erről a második könyv 3. fejezete szól részletesebben).

A kikötői adózásra vonatkozik a következő leírás:

Második könyv 82. fejezet Zajton városáról és kikötőjéről A Nagy Kán valóban hatalmas jövedelmet húz a város és a kikötő adójából. Mert tudnotok kell, hogy az Indiából behozott összes áru után, beleértve a drágaköveket és gyöngyöket is, 10 százalékos vámot szed be, vagyis más szóval elveszi mindennek a tizedét. Továbbá az apró áru szállítási díja 35 százalék, a borsé 44 százalék, a szantálfa és más terjedelmes áru szállítási díja 40 százalék, úgyhogy a kánnak járó vám és a hajóbér fejében a kereskedő legalább a felét odaadja árujának, viszont a másik feléből olyan hasznot húz, hogy újra meg újra módjában áll friss rakománnyal visszatérni. Ennek alapján elhihetitek, hogy a Nagy Kánnak valóban hatalmas haszna van ebből a városból.

A futárszolgálat

Az uralkodó gondosságát mutatja, hogy elemi csapás esetén adómentességet biztosít az érintett terület lakóinak, sőt – mások adójából – kisegíti őket:

Második könyv 27. fejezet Hogyan segít a császár népén, ha éhínség vagy száj- és körömfájás sújtja a vidéket Tudnotok kell, hogy a császár évenként, meghatározott időben, hírszerzőket és felügyelőket küld minden országba, királyságba és tartományba, tudomást szerezni arról, nem sújtja-e a népet rossz időjárás, viharok, sáskajárás vagy egyéb szerencsétlenségek következtében beálló éhínség. Ha pedig ilyesmit jelentenek neki, parancsot ad, hogy a károsultak adóját abban az évben el kell engedni, őket el kell látni élelem és vetőmag gyanánt szolgáló gabonával. Ez kétségtelenül nagy kegy a részéről. És ha jön a tél, kivizsgáltatja, kik vesztették el szarvasmarháikat száj- és körömfájás, fagy vagy egyéb szerencsétlenség miatt, és ezeket abban az évben nemcsak hogy mentesíti az adótól, hanem még állatokkal is megajándékozza, melyeket olyan tartományból hozat, ahol nem sújtotta a lakosságot szerencsétlenség, így, mint mondtam, az uralkodó évről évre segíti népeit, gondoskodik róluk, és azon van, hogy vagyonukban gyarapodjanak. A Nagy Kánnak még egy rendelkezéséről kell szólnom; ez pedig az, hogy ha véletlenül villám sújt egy vagy akár több személy birtokában levő nyájat, bármilyen nagy is annak állománya, három évre mentesíti az adótól. Hasonlóképpen, ha a villámcsapás élelmiszer-szállító hajót talál el, a rakomány után nem kell adót fizetni, mert szerencsétlenségnek tartják, ha bárkinek a tulajdonát villám éri, a Nagy Kán pedig azt mondja, hogy Isten ellen való vétek lenne olyan tulajdont, melyet már az Ég haragja sújtott, megadóztatni. Azonfelül óvakodik attól, hogy olyasmi kerüljön kincstárába, amin az Isten bosszúját kitöltötte. Miként hallottátok, így siet a Nagy Kán alattvalói segítségére.

(Volt idő, mikor a magyar adótörvényekben is voltak ehhez hasonló szabályok. Volt!)

A Marco Polo utazásainak pénzügyekről és adózásról szóló ismertetését egy olyan történettel zárom, amely a nyugati világ többségében – nálunk is – megoldatlan, méghozzá a prostituáltak adózásával. A Nagy Kánnak erre is volt megoldása!

Második könyv 22. fejezet Kambaluk városáról, nagy forgalmáról és népességéről … a városban nem lakhatnak bűnös nők sem, vagyis olyanok, akik pénzért szolgálják ki a férfiakat, csupán a külvárosban. És csodálatos, milyen tömegben állnak a férfiak szolgálatára; bizonyos, hogy több mint húszezren élnek testük áruba bocsátásából. És hogy ennyien képesek élni belőle, mutatja, milyen nagy a népesség; és azért ilyen nagy a számuk, mivel rengeteg a kereskedő és idegen, aki a városba özönlik. Eme nők mindnyájan egy kézben vannak. Van egy fővezérük, továbbá minden száznak és ezernek van egy vezetője, aki felelős a fővezérüknek. A következő okból vannak kapitányok rendelve e nők fölé: valahányszor követ érkezik a Nagy Kánhoz valamilyen ügyben, és szállásra megy – amit számára a legkielégítőbb módon biztosítanak –, a mondott kapitány köteles a követnek és kísérete minden tagjának éjszakánként egy-egy kéjnőt szállítani, és minden éjszaka újat, amiért ezek nem kapnak fizetést, hanem így róják le adójukat a Nagy Kánnak.

A követek kiszolgálása – természetbeni adózás

 

Irodalom:

Marco Polo: A csodák könyve – XIV. századi francia nyelvű illusztrált kódex

Marco Polo utazásai (Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984)

Na Chang: Marco Polo Was in China: New Evidence from Currencies, Salts and Revenues (Reviews in History)

Vogel, Hand Ulrich: Marco Polo Was in China – New Evidence from Currencies, Salts and Revenues (Brill, Leiden, 2012)

 

 

---