Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Gyakran tesszük fel a kérdést: Miért kell adót fizetni, mire költi azt a rengeteg beszedett adót az állam? Szélsőséges véleményként még azt is meg szokták fogalmazni, hogy az összes adót el kellene törölni, nincs szükség az államra. A kérdés megválaszolása sokkal bonyolultabb annál, hogy egy rövid cikkben részletezhetnénk, de a legfontosabb tényezőkre így is ki lehet térni. Az adózás módszereit és céljait bemutató minisorozatunk záró részében az adózás okáról, céljairól lesz szó.
| Ha a cikkben bárminemű hasonlóságot vél felfedezni a Tisztelt Olvasó jelenkorunk eseményeivel, jelenségeivel, akkor az nem a véletlen műve! |
Kasztíliai Izabella (1451-1501), mikor közeledni látta halálát, végrendelkezett. Örököse a kasztiliai és leóni trónon lánya, Johanna volt. Lányához intézte következő szavait a végrendeletében: „Óva intelek attól, hogy uralkodásod az adók beszedésében merüljön ki!”
Ez az intelem is kifejezi, hogy az adók szedése nem lehet öncélú, kizárólag a hatalom érdekében történő sarcolás, annak magasztosabb célokat is szolgálnia kell!
Kolumbusz bemutatja tervét Aragóniai Ferdinándnak és Kasztíliai Izabellának (színezett metszet, ismeretlen művész alkotása)
(Nem volt véletlen az intelem, ugyanis Johanna az uralkodói erényeknek eléggé hiányában volt, a történelem Őrült Johannaként emlegeti. Apja (Aragóniai Ferdinánd) révén további trónokat is örökölt, az akkori „nyugati világ” egyik legnagyobb területet magáénak tudható uralkodója volt. Uralkodása haláláig, anyja örökében 1504-től 1555-ig, apja örökében 1516-tól 1555-ig tartott. Szerencsére a tényleges uralkodói feladatokat régens, 1515-től fia, Károly látta el, akit a történelemből V. Károly német-római császárként ismerünk.
A család fantasztikus szerepet játszott a világtörténelemben, de erre most nem térhetünk ki, csak néhány eseményt hadd soroljak fel az érdekesebbekből: a mórok kiűzése Európából, Spanyolország egyesítése, Kolumbusz felfedezi Amerikát, a spanyolok hódításai Közép- és Dél-Amerikában és a Távol-Keleten, V. Károly fiának, II. Fülöpnek a házassága VIII. Henrik angol király lányával (Véres) Máriával, a törökök legyőzése a lepantói csatában, a Nagy Armada és pusztulása, Don Carlos története.)
Az adózás célja a kezdetekben – a tradicionális állami feladatok
Ahogyan azt a cikksorozat korábbi részeiben is bemutattuk, az emberi közösségek kialakulásával, az államok megjelenésével, a társadalom fejlődésével együtt járt az, hogy a társadalom egyes tagjairól a közösség gondoskodott. Az ősidőkben ez a törzsfőnök, a varázsló, az idősek, betegek és a gyermekek létfeltételeinek biztosítását jelentette, az államok megjelenésével pedig már a harcosok, a közigazgatást működtető személyek (papok, bírók, írnokok) megélhetését is biztosítani kellett.
A közösségi feladatvállalás a kezdetekben önkéntes volt, abból mindenkinek, aki képes volt rá, ki kellett vennie a saját részét (a közösségi feladatokban részt nem vevőket kiközösítették, elüldözték). A társadalmi munkamegosztás fejlődésével a vezető rétegek egyre inkább kötelezettségként határozták meg a hozzájárulásokat, lényegében ez vezetett az adók kialakulásához.
A munkamegosztás fejlődése magával hozta azt is, hogy egyre több feladatot láttak el közösségi szinten, a vezető rétegek megélhetésének biztosítása mellett megjelent a külső támadásokkal szembeni védelem, a szomszédos népek, területek meghódítása, a közösségi épületek (például templomok), a bíráskodás, a rendfenntartás iránti igény.
A társadalmi fejlődés, így az írásbeliség megjelenése, a pénzgazdálkodás, egyes tevékenységek szakmákká specializálódása (kovácsok, fazekasok, fegyvergyártók stb.) tovább bonyolította a társadalmi működést, ez szükségszerűen eredményezte az adók szintjének emelkedését és annak kényszerrel való beszedését, mivel az önkéntesség már nem volt működőképes.
Tulajdonképpen egészen a középkor végéig az előzőekben ismertetett rendszer működött és fejlődött tovább.
Az adózás céljainak változása az újkorban – a jóléti rendszer létrejötte
Jelentős változást az újkor hozott!
Míg korábban a hatalomnak csak az állam működtetéséről kellett gondoskodni, az újkorban olyan tevékenységeket is fel kellett vállalni, amelyek már nem a szorosan vett működéssel voltak kapcsolatosak. Ilyen feladatok voltak az oktatás, az egészségügy, a szegényekről, rászorulókról való gondoskodás, mai szóhasználattal: megindult a jóléti rendszer fejlődése.
Ezeket a feladatokat korábban az egyházak látták el, egyes területeken szakmai közösségek is szerveződtek erre (például bányatársládák a rászoruló bányászok és hozzátartozóik segítésére), viszont a XVI. századtól kezdve ezeknek a feladatoknak egy része állami szinten intézményesült, a feladatvégzés forrásai az adók voltak.
Itt is, mint általában az a társadalmi fejlődés alapján várható, az első intézmények Angliában jöttek létre, de szép lassan a kontinensen is egyre több állami jóléti intézkedés született. Mindenképpen meg kell említeni az 1777-es ún. Ratio Educationist, amely rendeletben Mária Terézia szabályozta az oktatásügyet.Mária Terézia oktatásügyi rendeletének címlapja (1777)
Mária Terézia oktatásügyi rendeletének címlapja (1777)
Az előző jóléti rendszerek mellé társultak a XIX. század második felétől az állami egészségügyi ellátórendszerek, majd ezt követően a nyugdíjakkal kapcsolatos intézkedések. Az egészségügyi és nyugdíjrendszerek kifejlesztésében a legjelentősebb szerepe ebben az időben Otto von Bismarcknak, a „vaskancellárnak” volt, de a német mintára a fejlett világban mindkét rendszer elterjedt.
Megjegyzem, a világ sok országában még ma sincs állami egészségügyi- és nyugdíjrendszer, még fejlett országokban sem működnek ezek mindenhol. Barack Obama például az egészségbiztosítás rendszerének megvalósítását tűzte ki fő kormányzati céljaként, és a dolgok jelenlegi állása szerint egyáltalán nem biztos, hogy sikerül ezt a célját megvalósítania.
Az elmúlt másfél évszázadban ezek mellé a feladatok mellé további feladatok „társultak”, az államok szerepet vállaltak a kultúrában, a vallások támogatásában (az államilag garantált tized megszűnésével és az újabb vallások megjelenésével, „egyenrangúsításával” ez ma már természetesnek tekinthető), a sportban, a közgyűjtemények létrehozásában, a munkanélküliek ellátásában, a közösségi közlekedésben (és a sort hosszasan lehetne folytatni!). Ez az állami szerepvállalás mára már nem lehetősége, sokkal inkább kötelezettsége a modern államoknak!
A városiasodással, a tőkés termelési mód megjelenésével egyre szélesebbé vált az a réteg, amely nem a megélhetés közvetlen feltételeit biztosító javak előállításával, azaz a mezőgazdasági termeléssel és ipari termék-előállítással foglalkozik, hanem a társadalom más igényeit elégíti ki, kialakult és egyre szélesebbé válik a szolgáltatói szektor. Ezt az is lehetővé teszi, hogy a társadalom szükségleteit kielégítő anyagi javainak előállítását egyre kevesebben képesek biztosítani, ennek is eredményeképpen széles körben megnőtt az igény a kultúra, a sport, a turizmus, a megnövekedett szabadidő hasznos eltöltése iránt.
Az államok gazdasági feladatvállalása – gazdaságpolitika
Divatos szó manapság a „válság”, és úgy tekintünk erre, mint a társadalom, a gazdaság működését megbontó, nehezítő eseményre, amit meg kell előzni, ha bekövetkezett, akkor el kell hárítani.
Ha megvizsgáljuk a történelmet, azt állapíthatjuk meg, hogy a válság abban nagyon is sokszor megjelent, azt is mondhatnánk, hogy a fejlődés válságok és azok elhárításának, túlélésének sorozatát jelent. Ebből a szempontból mindegy, hogy a válságot hatalmi játszmák, háborúk, járványok, forradalmak, szociális megmozdulások, vagy a gazdaság működésében bekövetkezett zavarok (például túltermelés 1929-33-ban, vagy a pénzügyi rendszer összeomlása 2008-10-ben) okozták.
Természetesen bármilyen válságról is volt vagy van szó, elvárás a társadalom szervező elemeivel szemben – legyen az állam, egyház vagy más intézmény –, hogy a válságból kivezesse a társadalmat, tegyen meg minden lehetséges intézkedést a kilábalásra.
Az elmúlt száz év két nagy gazdasági válságánál is szinte általános elvárás volt, hogy az államok, sőt a 2008-10 években az államok feletti szervezeti keretben működő Európai Unió is hozzon intézkedéseket a válság megszüntetésére.
Hasonló elvárások fogalmazódnak meg az elmúlt években és jelenleg is az állammal szemben az ún. devizahiteles ügyekben, itt is az állami szerepvállalást várják el, különösen az ilyen hitelügyletekben kárt szenvedettek.
Mindez persze azt is jelenti, hogy a modern államokkal szemben elvárás, hogy az állam aktív szerepet vállaljon a gazdasági életben. Ez jelenthet normatív szerepvállalást (jogalkotás, szabályozás), állami gazdasági tevékenységet és a monetáris politika eszköztárával való beavatkozásokat.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a közgazdászok egy része tagadja az aktív állami beavatkozás szükségességét, legfeljebb a monetáris politika eszköztárát tartja elfogadhatónak (több elnevezést is használnak ennek az elméletnek a követőire, talán legelfogadottabb a monetaristák elnevezés). Egyáltalán nem jelentéktelen irányzatról van szó, jó néhány Nobel-díjas közgazdász van közöttük. A monetaristák véleménye szerint a gazdasági válságból állami beavatkozások nélkül is ki lehet kerülni, sőt az állami beavatkozás elnyújtja a kilábalás időszakát, esetenként a beavatkozások még mélyítik is a válságot.
Visszatérve az 1929-33-as „nagy” gazdasági világválsághoz, annak állami kezelésére három modellt alkalmaztak. Az egyik a fasizmus volt, a másik a kommunizmus, a harmadik a John Maynard Keynes által kidolgozott és szorgalmazott állami beavatkozás elmélete (ennek mai formáját nevezzük neokeynes-i elméletnek), amelynek fő alkalmazási terepe az Egyesült Államok volt. Az állami beavatkozások mindegyike rövid távon eredményeket hozott, viszont a hosszabb távú következmények nagyon is különbözőek lettek. Igazán a keynes-i módszert tarthatjuk csak elfogadható megoldásnak!
Keynes a Time Magazin címlapján 1965-ben
Az államok bizonyos mértékű gazdasági szerepvállalása persze 1929-33 előtt is jelen volt, de ezek sokkal inkább esetlegesek voltak, és főleg a monetáris eszköztárral és a szabályozási funkcióval avatkoztak be, az állami gazdasági tevékenység csak szűk (sokszor monopolizált) területeken érvényesült.
Ma már szinte általános elvárás az állam aktív gazdasági szerepvállalása nem csak a válsághelyzetek megoldásában, hanem például a közüzemi szolgáltatások (áram, víz, csatorna, gáz, telekommunikációs szolgáltatások, internet, kéményseprés stb.) működtetése –, de legalább szervezése – területén, a közösségi közlekedés infrastrukturális feltételeinek kialakításában (útépítés, vasúthálózat), a vállalkozások támogatásában (agrárszektor, kis- és középvállalkozások, munkahelyteremtés, környezetvédelmi beruházások stb.), a kutatás-fejlesztés területén, egyes szerencsejátékok működtetésénél.
Hogyan, miből finanszírozható az állami működés?
Természetesen nincs „ingyenebéd”!
Az állam tradicionális állami feladatainak ellátása, a jóléti rendszer működtetése, az állam gazdasági szerepvállalása pénzbe kerül. E feladatok ellátása részben adókból, adójellegű kötelezettségekből (járulékok, hozzájárulások, illetékek), díjakból, bírságokból (az eddigieket nevezzük összefoglalóan közhatalmi bevételeknek), és az állam egyéb bevételeiből (például vállalkozási bevétel, osztalék, privatizációs bevétel, koncessziós díjak, kamat, adományok – ezeket nevezzük az állam magánjogi bevételeinek) valósul meg.
A modern államok esetében a közhatalmi bevételek túlsúlya érvényesül, Magyarországon az összes állami bevételen belül 95 % körül van a közhatalmi bevételek aránya (ez legfeljebb néhány százalékpontos ingadozással igaz).
Az is szinte minden modern államra igaz, hogy a bevételeket túlköltik, azaz az adott évi bevételek nem finanszírozzák az adott évi kiadásokat. A túlköltés mértékét nevezzük államháztartási hiánynak, és annak a sok év alatt kumulált összegét államadósságnak.
A hiányt hitelből lehet finanszírozni, az állam vagy a saját lakosságától, vállalkozásaitól vesz fel hitelt, vagy külföldről, de bárhonnan is, az után kamatot kell fizetni! Sajnos Magyarország lakossága és vállalkozásai nem igazán tőkeerősek, így a hitelt más államoktól vagy nemzetközi szervezetektől kell felvennünk, ide értve természetesen az államkötvények kibocsátását is (mivel az is hitelfelvétel!). A kamatterhek mértéke elviselhető szintű, ha a gazdaság teljesítőképességének arányában a hitelállomány nem túl jelentős (ezt a GDP arányában szokás kifejezni, és az 50-60 %-os államadósságot tartják még jól finanszírozhatónak), ha viszont túllép egy határt, akkor attól kell tartani, hogy adósságspirálba kerül az ország, aminek a végén már csak rossz megoldások vannak (államcsőd stb.).
Megjegyzem, Magyarország a rendszerváltást követően GDP arányosan 90 % feletti államadóssággal rendelkezett, és mintegy tíz év alatt sikerült ezt „ledolgozni” közel 50 %-os szintre. A jelenlegi adatunk 80 % körül van (függően az időponttól és a devizaárfolyamoktól), azaz mindenképpen megállapítható, hogy az államadóssággal kapcsolatos törlesztések és kamatteher jelentős mértékű!
Költsön kevesebbet az állam, és akkor csökkenthetők az adók!
Szokásos megközelítése ez az adózással kapcsolatos ellenérzéseknek. Természetesen itt is igaz az, hogy a részleteket megismerve sokkal árnyaltabb lesz a kép.
Magyarországon a jóléti rendszerre a kiadások mintegy 60 %-át, gazdasági funkciókra 16 %-át, tradicionális állami feladatokra 15 %-át, az államadóssággal kapcsolatos kiadásokra 8 %-át költi, a fennmaradó kevesebb, mint 2 százalékot egyéb, az előzőekbe be nem sorolható kiadásokra (például nemzetközi szervezetekbe – ENSZ, OECD stb. – fizetendő tagdíjakra) költi (ezeket nevezzük kiadási főcsoportoknak).
Megvizsgálva az arányokat, az egyes főcsoportok összetevőit, az a következtetés vonható le, hogy kiadáscsökkentés elképzelhető a tradicionális állami feladatoknál (a 15 %-os arány 1-2 százalékponttal való csökkentése persze nem eredményezne jelentős adócsökkentést, ennél nagyobb csökkentés viszont már az állami feladatok elfogadható színvonalú ellátását is veszélyeztetné) és a jóléti juttatásoknál (ennek megvalósítása viszont jelentős társadalmi ellenállásba ütközne). A gazdasági kiadások csökkentése nem célszerű, ha azok megfelelő ösztönző hatásokat eredményeznek.
Persze lehetne csökkenteni az államadósság után fizetendő kamatokat is, de ez – rövid távon legalábbis – determinált, hosszabb távon viszont nem lehetetlen célkitűzés.
Mit várunk el az államtól?
Végezetül egy felsorolásban jelezzük azt, hogy milyen tevékenységeket várunk el – mi magyarok – az államtól. Az egyes főcsoportokat csak felsorolásszerűen adom meg, természetesen nem kizárva azt, hogy a Tisztelt Olvasó nem ért egyet ezek mindegyikével:
Tradicionális állami feladatok:
Jóléti rendszer:
Gazdaságpolitika:
A cikksorozat korábbi részeinek tartalma
Az 1. részben az adózás kialakulásával és az adószedési módszerekkel foglalkoztunk, a 2. részben a forgalom és a vagyon adóztatásával, a 3. részben a tevékenységek adóztatásával, a 4. részben a jövedelemadózással.
