Mitől jó az adórendszer?


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Milyen funkciókat lásson el az adórendszer? Mi a jobb: az alacsony vagy a magas adóterhelés? Hogyan alakult az adóztatás gazdaságpolitikai szerepe az elmúlt évszázadban? Az egyszerűnek tűnő kérdésekre adott válaszok összetettek, ráadásul néha változnak is.


Michael Faraday magyarázta egy pénzügyminisztériumi tisztviselő barátjának az elektromágneses indukció lényegét. Az illető megkérdezte: „Jó, jó, de mire lehet majd használni?” Faraday válasza: „Nem tudom, de egyszer majd bizonyosan meg lehet adóztatni”.

Mit adóztassunk?

  • Vagyont.
  • Jövedelmeket: munkajövedelem (bér), tőkejövedelem (profit, kamat, járadék).
  • Fogyasztást.

A vagyonadóztatás nehézségei

A vagyonadónál az a probléma, hogy múltbeli jövedelmet érint, de jelenbeli jövedelemből kell fizetni. A kettő elválhat viszont egymástól, sokféle okból. Meghal, vagy megrokkan a családfenntartó, akinek sokévi jövedelme „fagyott be” vagyontárgyakba, tehát jelentősen lecsökken a család jövedelme, aránytalanul a vagyonához képest. Magyarországon ez nem is olyan ritka jelenség. Az 1970-es, nyolcvanas években, tehát az 1968-as reform után vált jellemzővé az önkizsákmányoló életmód (háztáji, gmk, másodállás, házépítés kalákában, stb.), ami a valós alapját képezte a Kádár-rendszer „gulyáskommunizmusának”, „frizsiderszocializmusának”, összefoglaló néven „a legvidámabb barakk” státuszunknak Kelet-Európában. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem az adósságot éltük akkoriban föl, senki nem adott volna kölcsön nekünk életszínvonal javításra. Az 1970-es években kormányhiteleket vettünk föl célprogramokra: kohászat, bányászat, textilipar rekonstrukciója. Az 1980-as években pedig világbanki hiteleket az eocén- és liászprogramra, Bős-Nagymarosra, vagyis, az elavult gazdaságszerkezet konzerválására.

Az önkizsákmányoló életmód jelentős vagyongyarapodást eredményezett, a magyar falu, a vidéki mezőváros ekkor költözött át a földpadlós vályogházból a kétszintes családi házba, minden porta előtt ott volt az új autó (Lada, Wartburg, Skoda, Trabant), sikerült gépesíteni, elektronizálni a háztartásokat. Ugyanakkor ez a korosztály, főként a férfiak, most fizetik mindennek az árát a harmincas évekre emlékeztető halálozási statisztikákkal. Vajon most etikus lenne-e a családi házat, telket, stb. megadóztatni, amikor megteremtője, vagy már nem is él, vagy rokkantnyugdíjas?

Ugyanakkor a vagyonadó nagy előnye, hogy adózástechnikai szempontból jól megfogható, egyszerű az adminisztrációja, nem kíván nagy ellenőrző apparátust.

Ezenkívül, különösen a kirívóan nagy vagyonok terhelése esetén találkozik a társadalom etikai érzékenységével, felfogásával. Mindezek alapján kijelenthető, hogy a nagy vagyonok megadóztatása célszerű, a kis és közepes családi ház, vagy pláne a panellakás megadóztatása viszont kerülendő, mert csak a társadalmi-politikai feszültséget fokozza.

A nagy vagyonok adóztatásának eredményessége viszont a bruttó bevételt tekintve elenyésző, tehát inkább a társadalom etikai érzékenységének figyelembe vétele, vagyis konkrét politikai üzenet lehet a célja.

A jövedelemadó korlátai

A munkajövedelmek terhelése az állami bevételek szempontjából jelentős tétel, ugyanakkor, tekintettel a hazai alacsony jövedelemszintre, etikai és politikai korlátokba ütközik. A tőkejövedelmek közül a vállalkozói profit adóztatása fejlesztési forráselvonást jelent, ezért ennek is vannak racionális korlátai. A pénztőke kamatának adóztatása azért problematikus, mert ez a legmobilabb tőkeforma, könnyen átlépi az országhatárokat is.

A járadék valamilyen természeti objektum (pl. föld, ásványkincs) tulajdonának monopóliumából ered. Nálunk nagyobb tétel a földjáradék lehet, viszont az agrártermelésben nagyon alacsony a profitráta (egy-két százalék), ezért a járadék túlzott adóztatása innen is elvonja a forrásokat a fejlesztéstől.

Általában a jövedelmek terhelésével az a probléma, hogy nagyon költséges ellenőrző apparátust igényel, folyamatos a versenyfutás az adóztató szervek és az adóalanyok között, sok a „kibúvási lehetőség”, a kiskapu, és ezek örökös (utólagos) zárása nagy energiát köt le.

Gond még a jövedelmek végső elköltés előtti elvonásával, hogy csökkenti az egyén szabad választásának lehetőségeit. Az adórendszer mindig is betölt bizonyos politikai, szociálpolitikai, környezetvédelmi, sőt, egészségügyi funkciókat (lásd: egészséges élelmiszerek preferálása), akár akarjuk, akár nem. Ezek a funkciók a jövedelmek közvetlen adóztatásakor nem érvényesülhetnek.

A fogyasztás adóztatása egyszerű

Adózástechnikai szempontból ideális, nem igényel nagy ellenőrző apparátust, automatizmusokra lehet bízni a behajtást. Ugyanakkor a különböző politikai, szociálpolitikai, egészségügyi, környezetvédelmi követelmények (lásd: ökoadók) jól beépíthetők ebbe a típusba.

Mérlegképes Kreditkártya

Szerezze meg Ön is kötelező kreditpontjait Kiadónk minőségi képzésein! További részletekért kattintson ide!

Rodin mérlegképes kreditpontos rendezvények – további részletek itt.

A Complex Kiadó kreditpontot érő kiadványai

Milyen funkciókat érvényesítsen az adórendszer?

Az ultraliberális felfogás szerint kizárólag az állam működésének pénzügyi alapjait teremtse meg, ne érvényesüljenek benne szociálpolitikai és egyéb szempontok. Ezen közgazdasági filozófia szerint az adóterhelést minimalizálni kell, amennyire csak lehet, és ezért sem szabad egyéb funkciókat beépíteni a rendszerbe. Ezzel szemben a szociáldemokrata – zöld felfogás, az ökoszociális piacgazdaság megteremtésének, működtetésének fontos eszközeként kezeli az adórendszert: be kell építeni az összes korábban felsorolt funkciókat, tehát a szociálpolitikai, politikai, környezetvédelmi, egészségügyi szempontokat.

Keynes, majd a monetaristák

Nem szabad elfelejteni sohasem, hogy az adórendszer a keynesiánus költségvetési politikai eszköztár része. A költségvetés két oldalának (bevételi, kiadási oldal) meghatározó, és nagyon hatékony változtatási eszköze az adórendszer. Gyors, határozott reagálást tesz lehetővé. Például, ha hirtelen nőni kezd a költségvetés hiánya, az állam adót emelve megállítja az államháztartás eladósodását. Mennyivel bonyolultabb, politikai szempontból érzékenyebb reagálási lehetőség a kiadások gyors, erőteljes csökkentése! (Lásd most Görögországban a közalkalmazotti létszám 15 százalékkal való csökkentése, ami óriási ellenállásba ütközik.)

Csakhogy a keynesiánusi költségvetési politikai eszköztár már az 1960-as évek végén kimerült, mégpedig politikai okokból: a bevételi és kiadási oldal gyors, nagyarányú változtatásának komoly pszichológiai akadályai keletkeztek. Már nemcsak a kiadási oldal csökkentése, de a bevételi oldal növelése is egyformán akadályokba ütközik, sértve valamely csoport érzékenységét. Tehát az adórendszerrel történő szabályozás is egyre nehezebbé vált.

Ezért javasolták a monetaristák, hogy a keynesiánusi költségvetési politikáról át kell térni a monetáris szabályozásra, vagyis a pénz mennyiségének pontos adagolása legyen az állam legfőbb, sőt, egészen liberális felfogásban az egyedüli feladata. Végül erre a mechanizmusra állt át az egész nyugati világ, az 1980-as években, vagyis a szabályozás súlypontja mindenütt áthelyeződött a költségvetési politikáról a pénz mennyiségének adagolására. A különbségek csupán az „egyedüli”, illetve a „fő” szabályozási eszköz értelmezésében érzékelhetők a konzervatívok és a szociáldemokraták között. Az úttörő szerepet Margaret Thatcher brit miniszterelnök (1979-1990) játszotta, majd követte őt Ronald Reagan az Egyesült Államokban (1981-1989). Hamarosan azonban a szociáldemokraták is átvették a thatcherizmus receptjeit, például Olof Palme svéd miniszterelnök, és őt követve a francia szocialista kormány 1985-től kezdve. A szociáldemokraták azonban némiképp módosítottak a képleten: „kapitalista motor a termelésben, szocializmus az elosztásban” (Olof Palme).

Magas, vagy alacsony legyen az adóterhelés?

A (neo)liberálisok az alacsony adószint mellett kardoskodnak, például a gazdaság versenyképességének szempontjai miatt. A szociáldemokraták elfogadják, hogy a gazdaságban vissza kell állítani a gazdasági törvények szabályozó szerepét, így a piac szelekciós mechanizmusait („schumpeteri teremtő pusztulás”), de fenn kell tartani az állam szociálpolitikai, illetve újabban környezetvédelmi funkcióit, amihez viszont magasabb adóbevétel szükséges. Ez lett a skandináv modell.

Beszélhetünk-e arról, hogy az egyik, vagy másik adóstratégiai modell versenyképesebb a másiknál? A tapasztalat szerint a válasz egyértelmű nem. A svéd (skandináv) modell és a másik szélsőséget megvalósító (tehát neoliberális) észak-amerikai modell választása a gazdaság versenyképességét illetően teljességgel irreleváns. Az utóbbinál a bérekbe építik be az ellátó rendszerek igénybevételének költségeit, az előbbinél az állam vállalja magára e funkciót. A gazdaság versenyképességére ennek semmilyen érzékelhető hatása sincs.

Csath Magdolna professzor asszony mutat rá arra, hogy nem az adóterhelés mértéke az érdekes, hanem az adóbevétel elköltésének módja a gazdaság versenyképessége szempontjából.

A keynesiánusi költségvetési politikai eszköztár nagyon fontos eleme volt az adóbevételek elköltésének tudatos irányítása. Recesszió idején a kormány pótlólagos megrendelésekkel tudta serkenteni a gazdaságot, és ekkor érvényesült a keynesi multiplikátor hatás: egy dollár állami megrendelés négy dollár tőkeberuházást indukált a termelő szektorban.

A pénzellátás egyenletességének friedmani kritériuma

Az Orbán kormány első két évének kritikájaként meg kell itt jegyezni, hogy a Matolcsy György által fémjelzett gazdaságpolitikai felfogás a „versenyképes adórendszerről” (értsd: alacsony adóterhelésről) időközben nyilvánvalóan megbukott, az „adócsökkentési hisztériát „adóemelési hisztéria” váltotta fel: 22 új adónemet kellett kapkodva bevezetni, és az Európai Unióban a legmagasabb, 27 százalékos áfakulcsot.

Mire mutat rá ez a hazai tapasztalat? Az adórendszer felelőtlen, kapkodó, lökésszerű változtatása ma már nem csak korlátokba ütközik, de veszélyes gazdaságpolitikai játék is. Ennek oka Milton Friedman fontos felfedezése: a monetáris szférában eszközölt nagyarányú, lökésszerű változtatás (fluktuáció) a reálgazdaságra átterjedve válságciklusokat generál a tapasztalat szerint. Ezért nem szabad az adórendszerben sem lökésszerű változtatásokat indukálni, akkor sem, ha a szűken értelmezett cél első látásra roppant racionálisnak tűnik.

A 2008-ban kirobbant világgazdasági válság fontos előzménye volt – amivel a közgazdászok keveset foglalkoztak – George W. Bush elnök (2001-2009) három lépésben végrehajtott (2001-2003), nagyarányú, a GDP 15 százalékának megfelelő, 1500 milliárd dolláros adócsökkentése. Ezt kiegészítette egy ideológia: legyen minden amerikai családnak saját kertes családi háza! A következő volt a logika: az adócsökkentés eredményeként elkölthető jövedelemtöbblet marad az embereknél, ami keresletként jelenik majd meg az építési- és az ingatlan piacon, ami növekedésbe hozza az amerikai gazdaságot. Bush közgazda tanácsadói nem ismerték Friedmant: a monetáris szférában eszközölt nagyarányú fluktuáció (most: hirtelen pénzbőség!) válságot idéz elő a gazdaságban. Először az USA-ban, majd pedig az egész világgazdaságban. Ugyanis az adócsökkentés eredményeként képződött pénzügyi luftballon a jelzáloghitel piacon 2008 őszén egyszerűen kipukkadt.

Magyarországon is komoly egyensúlyi zavart idézett elő az szja egységesítése, 16 százalékpontra való lecsökkentése. Emiatt jött utólag a kapkodás, az új bevételi források keresése (tranzakciós adó, egyéb különadó, emelt áfa). Fontos tanulsága az eseményeknek, hogy ma nem az adórendszerrel kell bíbelődni, mert ez az idejétmúlt keynesiánusi költségvetési politikai eszköztár része. Ezzel szemben meg kell teremteni a pénzstabilitást (nem leértékelődő, erős, nem inflálódó forint), illetve szigorúan be kell tartani a pénzellátás egyenletessége friedmani kritériumát. 2013-ra végre sikerült elérni, hogy közel kerültünk a pénzstabilitáshoz, 40 évvel ezelőtt volt ilyen alacsony az infláció. Nagyon nagy eredmény ez, nem lehet túlértékelni.

(A szerző közgazdász, egyetemi docens.)


Kapcsolódó cikkek

2024. március 28.

A vélelmezett értékesítőkre vonatkozó szabályok alkalmazása – forgatókönyvek (6. rész)

A vélelmezett értékesítők minősége szinte kimeríthetetlen tárházát jelenti a témával foglalkozó cikkeknek. A következőkben olyan konkrét forgatókönyvekkel fogunk foglalkozni, amelyek a vélelmezett értékesítőkre vonatkozó rendelkezések alkalmazására vonatkoznak. Ezek a forgatókönyvek sematikusan mutatják be, hogy a vélelmezett értékesítővé váló elektronikus felületekre az áfa, és adott esetben a vám tekintetében milyen feladatok hárulnak.

2024. március 27.

15 ország versenyhatósági vezetői találkoztak Budapesten

A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) és az OECD közös budapesti Versenyügyi Regionális Oktatási Központjának (ROK) idei első rendezvényén 15 ország versenyhatósági vezetői találkoztak kedden, hogy megvitassák a mindennapi gyakorlatukban felmerülő közös kihívásokat – tájékoztatott szerdai közleményében a hivatal.

2024. március 27.

Jogosulatlanul segítette elő kötvények jegyzését a Timberland Finance International fióktelepe

Az MNB 30 millió forint piacfelügyeleti bírságot szabott ki a Timberland Finance International GmbH & Co. KG magyarországi fióktelepére jogosulatlan függő ügynöki tevékenység miatt. A társaság fióktelepe kötvények jegyzését segítette elő hazai ügyfelek részére anélkül, hogy tevékenységét a jegybank előzetesen nyilvántartásba vette volna – jelentette be szerdai közleményében a Magyar Nemzeti Bank (MNB).