Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat. Sorozatunk utolsó előtti része következik.
Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)
Az adózással kapcsolatos szavak, kifejezések eredetét, jelentését vizsgálva szó volt eddig a dézsmál, ebek harmincadja, huszár, majd a harácsol, szegény, porció, forspont és kvártély kifejezésekről.
Sorozatunk mostani részében olyan kifejezéseket gyűjtöttünk össze, amelyeket több száz éven keresztül használtak az adózásban, és ezeket – néha módosult tartalommal – ma is használjuk.
Sokkal tartozik, ha sok van a rovásán
A magyar nyelvben a ró igének, illetve az ebből képzett rovás szónak igen sok jelentésváltozata van. Maga a róni ige már az ősmagyar nyelvben is jelen volt, erre utal az, hogy a magyar nyelvvel rokon nyelvekben (pl. osztják, cseremisz) is megtalálhatóak ennek a szónak változatai, méghozzá hasonló jelentéssel.
A ró szó eredeti jelentése ’vág, metsz’ volt. Ebből alakult ki a XV. századtól az adózási tartalom, amely az adók kivetését, kirovását jelentette. Ennek oka az volt, hogy az adókötelezettségek és befizetések nyilvántartására, elszámolására egy fából készült pálca szolgált. Ez leggyakrabban négyoldalú volt, de ismert ennek hengeres, hatoldalú, sőt nyolcoldalú változata is. Kezdetekben egyetlen rovásbotra jegyezték fel az egymás melletti jobbágytelkek kötelezettségeit és befizetéseit, a későbbiekben már minden adózóra önálló rovásbotot alkalmaztak.
A páros rovás két, hosszában pontosan egymáshoz illeszkedő darabból állt. A rovásokat rajta összeillesztett állapotban rótták, majd egyik fele egyik, másik fele másik érdekeltnél maradt így az két botfél egymás ellenőrző másolata volt. A rováspálcának rendszerint feje is volt. A bot egyik végére nem került rovás, azt a faragáskor fogták. A fejet a rovás nyelének is nevezték. Rovásként a római számokat variálták a boton (I, V, X stb.).
Rovásfejek
A pálcára tehát rávésték, a kötelezettségeket és a teljesítéseket, majd kettéhasították, egyik fele az adózónál maradt, a másik fele az adószedőnél volt. Ez egy igen sajátos kettős-könyvelési technika volt, amely eleget tett az adónyilvántartásokkal szemben akkoriban megfogalmazható követelményeknek. A rovásboton lévő jelzéseket nevezték rovásnak.
A középkori társadalmakban kevesen rendelkeztek az írni-olvasni tudás készségével, de a rovások olvasását az egyszerű emberek is könnyen elsajátíthatták. (Nem tévedés arra gondolni, hogy ez a technika – de csak mint technika – rokonságot mutatott az ősi rovásírással is.)
A korabeli magyar törvények gyakran rendelkeztek a dica megfizetéséről, a rovásbotokkal való elszámolásokról. Már az 1224-es Diploma Andreanum is szól a ’dicának felszedéséről’. Példaként egy 1478-ból származó rendelkezést mutatunk be:
|
1478. évi V. törvénycikk a kirovó mellé a vármegyéből egy nemes adandó Ezenkivül a kirovó mellé minden vármegyében mindenkor egy alkalmas nemest kell állitani, a ki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni a mi a felséges király urra és magára a vármegyére nézve igazságos. 1. § És ezen felül a falusbirák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király ur számára hiven összeirni. |
A rovás helyett gyakran használták a sokkal „tudományosabb” dica szót is, amely latin eredetű, és rovást jelent magyarul. Az adószedőt ennek alapján dicatornak nevezték, a rováspálcán jelzett adót dicalis adónak (ez kezdetekben a kapuadó volt, a későbbiekben a kapuadót is magába foglaló hadiadó), a dicare annyit tett, mint adót kivetni, a dicatió az adókirovás, adóbecslés, a dicatura volt az adófizetés, stb. E szavak azóta kikoptak a magyar nyelvből.
Maga a technika annyira sikeres volt, hogy az adóztatás mellett megjelent egyéb elszámolásokban, nyilvántartásokban is, így például az állatállományt is rovásboton tartották nyilván.
A XVIII. század második felétől (ld. Ratio Educationis, 1777) egyre többen tudtak írni, olvasni, ugyanakkor a társadalmi gazdasági fejlődéssel az adórendszer is egyre bonyolultabbá, sokrétűbbé vált, így a rovásbot helyett az írásos nyilvántartások jelentek meg. A XIX. század első felében megjelent az adókönyvecske, amelyben a hatósági nyilvántartás mellet már az adózó követni és ellenőrizni tudta kötelezettségeit.
Maga a rovásbot használata nem szűnt meg, az állattenyésztéssel kapcsolatos elszámolásokban egészen a XIX. század végéig alkalmazták, használták azt. A környező népek (ukránok, szerbek, szlovákok) átvették a magyar rovás szót, hol hasonló, hol megváltoztatott tartalommal, ez is bizonyítja a technika elterjedtségét.
Pásztorrovások (Alföld, Erdély, 19. sz. vége–20. sz. eleje)
A rovásbot, mint adóelszámolási és könyvelési technika nem magyar sajátosság! Alkalmazták ezt szerte Európában (sőt, még Ázsiában is), így a franciáknál, a spanyoloknál, a hollandoknál, a portugáloknál, de még az angoloknál is. Angliában a XII. századtól 1826-ig vezették az adókra vonatkozó rovásos feljegyzéseket, a pálcákat a Westminsterben tárolták. Több kísérlet után sikerült olyan döntésre jutni, hogy elégetik a múlt eme jelképeit. Az égetés tűzvészt eredményezett, amiről Dickens is beszámolt egy írásában.
Budapesten két utcanév is őrzi ennek emlékét, van Rovás és Rovátka utca is a fővárosban.
A ró, rovás szavakból számos magyar szó és kifejezés eredeztethető. Lássunk ezekre néhány példát!
Az adószedő az utcákat bejárta, ’rótta’ az utakat, miközben ’kirótta’ az adót (a rovásboton). Ha valaki ’lerótta a tartozását’, az azt is jelentette, hogy a tartozást kivésték a rováspálcáról. Ha valaki nem fizetett, az könnyen ’ráfaraghatott’ (azaz ráfizetett, pórul járt). De innen eredeztethető a rovat szavunk is. A ’rovott múltú’ az büntetett előéletű, ha valaki ’rovót kap’ az iskolában, az egy elmarasztaló beírást jelentett (manapság az egyes osztályzatra is szokták mondani), a rossz tanulót természetesen ’megrótták’.
Ha valaki ’rovásra költ’, az a tartozás feljegyzését jelenti, de az már nem biztos, hogy a tartozást a későbbiekben ’le is róják’. A ’rovásra hazudik’ azt jelentette, hogy felelőtlenül beszél össze-vissza. Az ’elvesztette a rovást’ akkor használták, mikor egy terhes nő rosszul határozta meg a gyermek születésének időpontját.
A büntetés is lehet rovás! A ’lerótták a rovást’ azt jelentette, hogy veréssel toroltak meg valamit, az ’akasztófán rótta le a rovást’ azt, hogy bűneiért felakasztották.
A beteg és elhulló állatokra külön dögrovás pálcát használtak, hogy a későbbiekben a veszteségekkel is el lehessen számolni, innen származik a ’dögrováson van’ (durva) kifejezés arra, hogy valaki beteg.
Néhány közmondás és szólás a rovásokkal kapcsolatban:
Hol sok a rovás, késő az óvás.
Kinek kinek van valami a’ rováson.
A’ rovásrúl se rónnak le mindent egyszerre.
Szólj igazat, ne hazudj rovásra. Annyit tesz, hogy sokat vagy sokszor hazudik, bizonyítsa is az igazságot.
Rovásod van! Értsd: Számvetésem van veled, (fenyegetésként) meg számolnom kell, vagy számolni fogok veled!
Sok van a rováson [vkinek a rovásán]. Jelentése: Sok helytelen cselekedetét, hibáját, bűnét tartják (vagy tartja valaki) számon.
Szitán látott sok aranynak, délutáni kézfogásnak rovás a díja.
Ha a juh szomorú, dögrováson van.
Régen van ő immár dög rovásra meccve.
Taksa és sarc
A taksa és sarc szavaink idegen eredetűek, ma is használjuk ezeket, igaz megváltozott jelentéssel. Korábban mindkét szó kifejezetten adózással volt kapcsolatos.
Lássuk először a taksa szavunkat!
Eredete a latin taxa ’meghatározott érték, ár, pénzmennyiség’ szóra vezethető vissza, a magyar nyelvben ’adó, díj, illeték, bér’ jelentéssel használták. Mára leginkább a ’megszabott díj’ jelentéssel használjuk, bár egyre ritkábban. Ennek származéka a taksál ige, amely a taxare ’(erőteljesen) megtapogat, (tapintással) értékel, felbecsül’ szó magyarításával keletkezett, és ma is használjuk az értékelés, becslés szinonimájaként. A magyarításban az ’x’ helyére ’ks’ került, hasonlóan, mint ahogyan a szintén latin ’vox’ szó magyarításánál, a ’voks’-nál. A taksa ’fejadó’, illetőleg a taksál ’megadóztat’ jelentése napjainkra elavult. (Az angol nyelvben a ’tax’ ma is adót jelent.) Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy ugyanezen szótövekre vezethetők vissza az ’eltángál’ és ’tangens’ szavaink is.
A középkorban a taksa, taxa olyan állandóra szabott pénz-, ritkábban terményszolgáltatást jelentett, melyet bizonyos úrbéri terhek megváltása fejében adtak földesuruknak a kuriális jobbágyok. A 17. sz. második felétől vált szokássá, hogy taksafizetéssel mentesíthették magukat a jobbágyok egyéb, a földesúr felé teljesítendő adókötelezettségeik (pl. kilenced, ajándékok, robot) alól, illetve nem fizettek a megművelt földterületek után állami adót (rovásadót), ez utóbbi alól a földterület tulajdonosa pedig eleve mentes volt (ld. Aranybulla). A taksát nem a jobbágytelek vagy megművelt földterület arányában, hanem rendszerint megállapodás, szerződés (contractus) alapján szolgáltatták. Az ilyen módon adózó úrbéres személy a taksás (egyes helyeken ezt árendásnak nevezték, ma is hasznájuk – ha ritkán is az ’árendába’ szót, amely a ’haszonbérletbe’ szót helyettesíti). A taksások a többi jobbágyhoz képest kedvezőbb helyzetben voltak, a földesúrhoz lazább viszony fűzte őket, gyakran költözési szabadsággal is rendelkeztek. Taksásnak nevezték még a birtoktalan, más földesúr földjére telepedett, kizárólag pénzzel (taxa) szolgáló nemeseket, valamint a kisnemesek legalsó, állami adófizetésre kötelezett rétegét is.
A kuriális jobbágyok a majorsági földeken vagy nemesi lakó és gazdálkodó jobbágyok voltak. Az előzőek szerinti kiváltságos helyzetük visszájára fordult a későbbiekben, az úrbérrendezésnél, mivel saját föld nélküli zsellérekként vették őket számba, így kimaradtak jobbágyfelszabadítás során a korábbi (saját jobbágytelekkel rendelkező) jobbágyokra előnyös intézkedésekből.
Kapcsolódó fogalmak még a ’majorsági zsellérfalu’, a ’cselédfalu’, a ’kuriális nemes’, a ’kuriális község’, a ’nemesi község’. Ezekre most nem térünk ki.
Térjünk rá a ’sarc’ és a ’sarcol’ szavakra és eredetükre!
A ’sarcol’ német jövevényszó, a felsőnémet régi nyelvi schatzen ’pénzt gyűjt, adót, váltságdíjat behajt, adót fizet’ szóból eredeztethető, és a magyarban is hasonló jelentéssel ’váltságdíjat, adót, szolgáltatást behajt, kizsákmányol’ értelemben használták. Mára ebből a kizsákmányol, zsarolással kikényszerít tartalom maradt meg. A ’schatzen’ alapszava a német Schatz ’kincs, gazdagság, (régi nyelvi) vételár, adó, beszolgáltatás’.
A rómaiakat legyőző Brennus gót vezér még a kardját is a hamisított súlyok közé dobja, hogy magasabb hadisarcot zsaroljon ki (Vae victis! – Jajj a legyőzötteknek!)
A sarcol, sarc szavakat használjuk a legyőzöttekre (országra, népre, városra) büntetésből kivetett és erőszakkal behajtott pénzbeli vagy természetbeni szolgáltatásra. a győztesek által kivetett váltságdíjra, adóra is. A tényleges tartalmat ugyanakkor nem változtatja meg az, hogy a ’sarc’ helyett a ’jóvátétel’ szót alkalmazták (például a világháborúkat követő trianoni és párizsi békeszerződésekben). A győztesek „igazsága” sajnos még a XX. században is meghatározó szerepet töltött be a legyőzöttek kizsákmányolásában.
Érdekességként említjük meg, hogy a II. világháború végét követő 73. évben is tartalmaz a magyar költségvetés hadisarcot: „Az 1947-es párizsi békeszerződésből eredő kárpótlás 2 016,9 millió forint” (ld. a Magyarország 2018. évi központi költségvetéséről szóló 2017. évi C. törvényt).
A hadjáratoknál a győztes seregek „joga” volt a sarcszedés. Kivételként említjük meg, amikor ezt megtiltották. Ennek szép irodalmi példája található Arany János Toldi szerelme c. művében:
|
Valahol útaztok, valahol átkeltek, Azt ne halljam én, hogy bántsatok egy lelket, Vagy sarcot vegyetek, vagy ragadozzatok!… És szent koronámra szennyet ne hozzatok. … S rendeli, a zsoldot, ha való, fizessék, Ki rabol vagy sarcol, szigorún büntessék, „Hisz nevem így átok környezi, gyalázat: A föld népe reám csoda-é, ha lázad?” |
Hogy aztán jó Lajos királyunk ugyanebben a műben maga is sarcoljon:
|
Lajos az esdőknek mutat komoly arcot, S vete a városra vétke miatt sarcot, Hogy, mire odaér, ki legyen teremtve, Pedig inditá már a seregét rendbe. Ott, a város alatt, tábort üte várván, Hogy megváltsa magát tizede-becsárán; Közben az elfáradt hadait nyugtatja, S vidám lakomákon éteti-itatja. |
Mindez Lucéra (mai neve Lucera) városánál esett meg, hogy aztán Conturszi városánál is hasonló módon sarcoljon, megbüntetve a városokat ellenállásukért.
Leó pápa hatalmas hadisarc megfizetését vállalja Attila hun vezérnek, hogy megkímélje Rómát (Raffaello: Nagy Leó és Attila találkozása)
Irodalom:
A magyar nyelv értelmező szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959–1962)
Balázsi József Attila: A szó elszáll, az írás megmarad… (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Magyar Nyelv, 1998. 3.szám, 313-324.pp)
Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára – A Magyar Tudományos Akademia megbizásából (Emich Gusztav magyar akademiai nyomdász, Pest, 1862)
Erdélyi János (szerk): Válogatott magyar közmondások (Heckenast Gusztáv, Pest, 1862)
Friedrich Klára: A magyar számrovásról – rövid összefoglaló
Magyar néprajz (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001) – Arcanum DVD Könyvtár 5. (Arcanum Adatbázis, Budapest, 2004)
Magyar néprajzi lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979) – Arcanum DVD Könyvtár 5. (Arcanum Adatbázis, Budapest, 2004)
O. Nagy Gábor: Magyar Szólások és közmondások (Gondolat, Budapest, 1985)
Régi magyar szólások és közmondások – Arcanum DVD Könyvtár 5. (Arcanum Adatbázis, Budapest, 2004)
Az adatbázis a következő műveket tartalmazza:
– Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások (Szeged, 1820)
– Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851)
– Dr. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerü szólások (Budapest, 1896)
– Sirisaka Andor: Magyar közmondások könyve (Pécs, 1890)
Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei (Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1915)
Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár – Arcanum DVD Könyvtár 6. (Arcanum Adatbázis, Budapest, 2004)
Zaicz Gábor (főszerkesztő): Etimológiai szótár – Magyar szavak és toldalékok eredete (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2006)
