Ügyleti nettó nyereség módszer a transzferárazásban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

 Az ügyleti nettó nyereségen alapuló módszer azt a nettó nyereséget vizsgálja, amelyet egy adóalany egy kapcsolt ügyleten realizál.

Általános tudnivalók

Az ügyleti nettó nyereségen alapuló módszer azt a nettó nyereséget vizsgálja, amelyet egy adóalany egy kapcsolt ügyleten realizál. A nettó nyereséget egy megfelelő alapra vetítik, például költségekre, árbevételre, eszközökre. A módszer hasonlóan működik, mint a költség és jövedelem módszer, illetve a viszonteladási árak módszere.

Akkor alkalmazható megbízható módon, ha az adóalany által végrehajtott kapcsolt ügylet nettó nyereségmutatóját meg lehet határozni:

1. annak a nettó nyereségmutatónak alapján, amely ugyanennek az adóalanynak az összehasonlítható független ügyleteire (tehát a belső ügyleteire) jellemző, vagy ha ez nem lehetséges, akkor

2. annak a nettó nyereségmutatónak alapján, amelyet egy független vállalkozás összehasonlítható ügyletekben (azaz külső ügyletekben) realizálhatott volna.

Mindenképpen el kell végezni a kapcsolt és a független ügyletek funkcionális elemzését annak a megállapítására, hogy az ügyletek összehasonlíthatóak-e, és esetleg milyen kiigazításokra lehet szükség a megbízható eredmények elérése érdekében.

 

Előnyök és hátrányok

Az ügyleti nettó nyereségen alapuló módszer egyik előnye, hogy a nettó nyereségmutatókra (pl. az eszközmegtérülési, árbevétel-arányos üzemi nyereségre és esetleg a nettó nyereség egyéb mutatószámaira) az ügyletbeli különbségek kevésbé vannak hatással, mint a szokásos piaci ár esetében az összehasonlítható független árak módszerének alkalmazásakor.

A nettó nyereségmutatók – szemben a bruttó haszonnal – a kapcsolt és a független ügyletek közötti funkcionális különbségekre is kevésbé érzékenyek. Emellett egyes országokban a nyilvánosság számára elérhető adatokból nem derül ki egyértelműen, hogy mely ráfordításokat kell figyelembe venni a bruttó, illetve az üzemi nyereség megállapításához, ami megnehezíti a bruttó haszon összehasonlíthatóságának értékelését, ám a nettó nyereségmutatók alkalmazásával ez a probléma elkerülhető.

A módszer másik előnye, hogy elegendő csak az egyik kapcsolt vállalkozásra (a vizsgált félre) vonatkozó pénzügyi mutatót vizsgálni.

Az ügyleti nettó nyereség módszernek számos hátránya is van azonban. Egy adóalany nettó nyereségmutatóját néhány olyan tényező is befolyásolja, amelynek vagy semmilyen, vagy csak kevésbé jelentős, illetve közvetett hatása van a független felek viszonylatában jellemző árra vagy bruttó haszonra.

Az ügyleti nettó nyereségen alapuló módszer gyakorlati megoldást nyújthat az egyébként megoldhatatlan transzferár-képzési problémákra, ha az ésszerűen alkalmazzák és megtörténnek a megfelelő kiigazítások az összehasonlításba bevont ügyletek, vállalkozások esetében. Mivel sok esetben csak vállalati szintű adatok állnak rendelkezésre a harmadik felekre vonatkozóan, a harmadik fél tevékenysége során ellátott funkcióit szoros párhuzamba kell állítani a vizsgált fél kapcsolt ügyletekkel összefüggésben végzett tevékenységeivel ahhoz, hogy az előbbiek felhasználhatóak legyenek az utóbbiak szokásos piaci nyereségének megállapításához.

 

Potenciálisan összehasonlítható ügyletek kiválasztása vagy kizárása

A független felek által megvalósított, potenciálisan összehasonlítható ügyletek meghatározása alapvetően kétféleképpen történhet.

Az első lehetőség az úgynevezett „additív” megközelítés. Ez abból áll, hogy a keresést végző személy összeállítja azoknak a független feleknek a listáját, amelyek vélhetően potenciálisan összehasonlítható ügyleteket hajtanak végre. Ezt a felsorolt független felek által megvalósított ügyletekre vonatkozó adatgyűjtés követi, amelynek célja annak a megerősítése, hogy – az összehasonlíthatóságot meghatározó, előre megállapított szempontok szerint – valóban elfogadható összehasonlítható ügyletekről van-e szó. Ez a megközelítés bizonyíthatóan jó találati eredményt nyújt, hiszen az elemzésből ki nem zárt ügyleteket az adóalany piacán tevékenykedő jól ismert szereplők valósították meg.

A második lehetőség a „deduktív” megközelítés, amely olyan társaságok tág halmazából indul ki, amelyek azonos tevékenységi szektorban tevékenykednek, nagy vonalakban hasonló tevékenységeket folytatnak, és nem mutatnak nyilvánvalóan eltérő gazdasági körülményeket. Ezt a listát kell a kiválasztási szempontok és nyilvánosan elérhető információk alapján (pl. adatbázisokból vagy az internetről származó, illetve az adóalany által ismert versenytársaira vonatkozó adatok) szűkíteni.

A gyakorlatban a potenciálisan összehasonlítható ügyletek elemzésbe történő bevonása vagy abból történő kizárása mennyiségi és minőségi szempontok alapján történik. A legáltalánosabban megfigyelhető mennyiségi szempontok a következők:

• Nagyságrendi szempontok az árbevételt, az eszközöket vagy az alkalmazottak számát alapul véve.

• Immateriális javakkal kapcsolatos szempontok, úgymint az immateriális javak nettó értékének az összes eszköz nettó értékéhez viszonyított aránya vagy a kutatás és fejlesztés (K + F) árbevételhez viszonyított aránya, ahol ez kiszámítható és releváns.

• A készletek abszolút vagy relatív értékével kapcsolatos szempontok, amennyiben lényegesek.

• Azoknak a független feleknek a kizárására alkalmas egyéb szempontok, amelyek valamilyen sajátos helyzetben vannak, így például az induló cégek, csődbement társaságok, amennyiben nyilvánvaló, hogy az ilyen sajátos helyzetek nem biztosítanak megfelelő alapot az összehasonlításhoz.

A kiválasztási szempontok meghatározása és alkalmazása mindig az adott esetre jellemző tényektől és körülményektől függ, ezért a fenti felsorolásban szereplő szempontok nem kizárólagosak vagy kötelezők.

A két megközelítést akár lehet ötvözni is, például a deduktív megközelítésbe bevonni ismert versenytársakat, akik esetleg más fő tevékenység miatt nem szerepelnének az elemzésben.

Szokásos piaci ártartomány meghatározása

A TAO törvény (1996. évi LXXXI. törvény a társasági adóról és az osztalékadóról) 18.§. szól a kapcsolt vállalkozások között alkalmazott árak módosításáról. 2015.01.01-től, ha a módszer indokolja, akkor az adózónak interkvartilis tartományt kell képeznie az adatokból, és csak azokat az adatokat használhatja fel, amelyek az interkvartilis tartományba beleesnek. A további figyelembe veendő tényezőket már a 22/2009-es PM rendeletben találhatjuk meg, ahol két teljesen új paragrafus (7/A.§. és 7/B. §.) került megalkotásra.

A 7/B. §. szerint pedig akkor kötelező interkvartilis tartományt képezni, ha a következő körülmények együttesen fennállnak:

a) az adózó a szokásos piaci árat nem az összehasonlító árak módszerével határozza meg,

b) az adózó a szokásos piaci ár meghatározása során a fent bemutatott két forrás valamelyikét (vagy mindkettőt) veszi figyelembe,

c) az önálló vagy a közös nyilvántartás elkészítése során az összehasonlító elemzés legalább 10 vállalat legalább három pénzügyi éve adatait veszi figyelembe vagy az összehasonlító minta terjedelme meghaladja a 15 százalékpontot.

A fenti interkvartilis tartomány képzése alól csak abban az esetben lehet mentesülni, ha az adózó az összehasonlító elemzés eredményeként adódó minta minden egyes eleme vonatkozásában funkcionális elemzést végzett, és ennek, valamint az összehasonlíthatóságot meghatározó további tényezők vizsgálata eredményének a rendelet szerinti nyilvántartásban megfelelő módon történő dokumentálásával kétséget kizáró módon igazolta, hogy az ellenőrzött ügylet és az összehasonlított ügylet összehasonlítható, továbbá az összehasonlíthatóság megállapítását kizáró hiányosság nem áll fenn.

 

Forrás: Transzferár irányelvek a multinacionális vállalkozások és az adóhatóságok számára (Magyar Könyvvizsgálói Kamara Oktatási Központ Kft. Budapest, 2012)

---