Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
2013 óta főszabály szerint a szabadságot úgy kell kiadni, hogy a munkavállaló naptári évenként egy alkalommal, legalább 14 egybefüggő napra mentesüljön a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettsége alól. Tekintsük át, mire kell odafigyelni e szabály alkalmazásakor.
A 14 napos szabály arra irányul, hogy elősegítse a szabadság rendeltetésének megvalósulását. A munkavállaló tartós regenerációját, igazi pihenését ugyanis az tudja elősegíteni, ha hosszabb egybefüggő időre kimaradhat a munkából. Ez azonban nem feltétlenül igénye a munkavállalónak – aki adott esetben inkább a több hosszú hétvégét preferálná –, és a munkáltatónak is gondot okozhat, ha hosszabb időre kell nélkülöznie egy munkavállalóját. Ezért a törvény alapvetően a felekre bízza, mennyiben kívánnak ragaszkodni ehhez a szabályhoz, így nincs szó arról, hogy az éves szabadság nagy részét kötelező lenne „tömbösítve” igénybe venni.
Egyrészt, a tizennégy napos mentesülésbe nem csak a szabadság, hanem a heti pihenőnap (heti pihenőidő), a munkaszüneti nap és az egyenlőtlen munkaidő-beosztás szerinti szabadnap (nulla órás nap, kiegyenlítő nap) is beleszámít. Az általános munkarendből kiindulva tehát 10 nap szabadsággal már teljesíthető is a 14 napos szabály: a munkavállaló hétfőtől péntekig szabadságot kap, ezt követi két pihenőnap, a rákövetkező héten pedig ez ismétlődik. Ha a szabadságot az év végi ünnepekre időzítjük, akkor ez még kevesebb szabadsággal is megoldható.
[htmlbox mt_kommentar]
Másrészt, a 14 napos szabálytól a felek megállapodásukkal eltérhetnek. Azt már nem követeli meg a törvény, hogy ez a megállapodás írásban történjen. Vita esetén, vagy hatósági ellenőrzésnél mindazonáltal a kétséget kizáró megoldás az lehet, ha a felek kifejezetten egy írásos megállapodásba foglalják, hogy a munkaviszony fennállása során a szabadság kiadása az egybefüggő legrövidebb időtartamra tekintet nélkül történik. Ez belekerülhet a munkaszerződésbe, de külön okiratban is létrejöhet. Ezt a megállapodást elegendő a munkaviszony fennállása alatt egyszer megkötni, nem kell minden évben megújítani. Elvileg kollektív szerződésben is el lehet térni a 14 napos szabálytól, ám csak a munkavállaló javára. Ebben az esetben azonban igen nehéz értelmezni, vajon milyen eltérés szolgál a munkavállaló javára, hiszen egyesek a még ennél is hosszabb egybefüggő szabadságot tartanák kedvezőbbnek, míg mások éppen a felaprózott szabadságot tekintenék előnyösnek.
Kifejezett, írásba foglalt megállapodás hiányában az is elegendő lehet, ha a szabadság kiadása bizonyíthatóan a munkavállaló kérése szerint történt, és ő maga nem tartott igényt a hosszabb egybefüggő távollétre. Igazolhatja ezt például, ha a szabadság igénylésének menete a munkáltatónál nyomon követhető (pl. egy elektronikus rendszerben).
[htmlbox sznkk_2018]
A Munka Törvénykönyve előírja, hogy a munkavállalót legkésőbb a munkaviszony kezdetétől számított 15 napon belül írásban tájékoztatni kell a szabadság kiadásának szabályairól, ugyanakkor ez a tájékoztatás megadható munkaviszonyra vonatkozó szabály rendelkezésére történő hivatkozással is. Elegendő tehát a tájékoztatóban a törvény vonatkozó szakaszaira hivatkozni, a 14 napos szabályról külön tájékoztatás nem szükséges. Szintén nem kell külön tájékoztatás, ha maga a munkaszerződés tartalmazza a 14 napos szabálytól való eltérő megállapodást.
Furcsa módon a törvény a 14 napos szabály kapcsán kifejezetten nem alkalmazza az időarányosítást, elvileg tehát az akkor is betartandó, ha a munkaviszony év közben kezdődik, vagy szűnik meg. Nyilván feloldhatatlan ellentmondást jelent, hogy hogyan biztosítson a munkáltató egybefüggő 14 nap távollétet, ha a munkavállaló a tárgyévben összesen nem jogosult 10 nap szabadságra, vagy ha a munkaviszony az év végén létesül. Véleményem szerint a szabály nem értelmezhető úgy, hogy a munkáltató ilyenkor is köteles lenne betartani a hosszabb egybefüggő távollétet, például a heti pihenőnapok egyenlőtlen beosztásával. A hasonló kétes helyzetekre is megoldás lehet a felek már említett megállapodása, amelyben világosan kimondják, hogy (az adott évben) ezt a szabályt nem tekintik irányadónak.
A munkavállalót megillető szabadságot a munkáltató köteles kiadni. A köznyelvi fordulattal szemben tehát nem a munkavállal „veszi ki” a szabadságot, hanem annak időzítéséről a munkáltató dönt. Ezt a jogkörét azonban több tényező korlátozza. Egyrészt, a szabadság kiadásáról a munkavállalót előzetesen meg kell hallgatnia, noha a munkavállaló igénye általános jelleggel nem köti a munkáltatót a szabadság kiadásával kapcsolatban.
Figyelemmel kell lenni azonban a méltányosság elvére és az együttműködési kötelezettségre is. Másrészt, a munkavállaló is jogosult bizonyos mértékű szabadság kivételére az általa meghatározott időpontban. Ez a mérték évente 7 munkanap, amelyet, ha munkaviszony év közben kezdődött, vagy év közben szűnt meg, arányosan kell figyelembe venni. Annak nincs jelentősége, hogy egyébként összességében hány nap szabadság járna a munkavállalónak.
Mivel a szabadság célja a regeneráció, ezért a törvény tiltja, hogy a munkáltató egyoldalúan „felaprózza”, azaz kis részletekben adja ki a szabadságot. A törvény szerint a szabadságot úgy kell kiadni, hogy a munkavállaló a munkavégzési, rendelkezésre állási kötelezettsége alól legalább 14 egybefüggő naptári napon mentesüljön. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a munkavállaló tárgyévi szabadságából 14-et egymást követő munkanapokra kell időzíteni.
| HR & Munkajog |
|---|
|
|
A 14 napos mentesülésbe ugyanis a szabadságként kiadott napon túl a heti pihenőnap (heti pihenőidő), a munkaszüneti nap és az egyenlőtlen munkaidő-beosztás szerinti szabadnap is beleszámít. Például, az általános munkarendben dolgozó munkavállaló esetén 10 nap szabadsággal biztosítható a 14 napos egybefüggő távollét, hiszen szombat-vasárnap heti pihenőnapját tölti, amikor egyébként sincs munkavégzési, rendelkezésre állási kötelezettsége.
A „szabadnap” értelmezése igényel itt még külön magyarázatot. Arról van szó, hogy az egyenlőtlen munkaidő-beosztás mellett lehetséges, hogy egy adott munkanapra egyáltalán nem oszt be munkaidőt a munkáltató. Ez nem tévesztendő össze a szabadsággal, vagy a heti pihenőnappal, hiszen kifejezetten munkanapról van szó, amelyen azonban nincs teljesítendő munkavégzés.
Például, a munkáltató úgy osztja be az adott hétre a teljesítendő 40 órát, hogy a munkavállalónak hétfőtől csütörtökig 10-10 órát, pénteken 0 órát rendel el, szombat és vasárnap pedig a két heti pihenőnap. Az ilyen nulla órás munkanapok, szabadnapok (más néven kiegyenlítő napok) szintén beszámítandóak a 14 napos egybefüggő távollét idejébe.
Nem vehetőek azonban figyelembe a 14 napos szabály szempontjából az előbb fel nem sorolt, nem tervezhető távollétek. Így például a keresőképtelenség vagy elháríthatatlan ok miatti mentesülés idejét nem lehet beszámítani.
Fontos, hogy a 14 napos egybefüggő távollét követelményétől eltérően is meg lehet állapodni. Ha már előre lehet látni, hogy a munkáltatónak e szabály betartása gondot jelent, vagy a munkavállaló inkább több rövidebb tartamú pihenést szeretne, érdemes magába a munkaszerződésbe felvenni, hogy a felek e szabályhoz nem tartják magukat a munkaviszony fennállása alatt. Ez a megállapodás jogszerű, és bármikor megköthető, akár egy adott évre, vagy határozatlan időtartamra is. A törvény ugyan nem követeli meg, de célszerű írásbeli formában megköti a megállapodást.
Álláspontom szerint a felek eltérő megállapodását az is bizonyítja, ha a tárgyévi szabadság felhasználása a munkavállaló kérése történik, és a munkavállaló kifejezetten kis részletekben, rövid egybefüggő távollétekre kéri a szabadságot.
Ha a szabadság ilyen ütemezését igazolhatóan a munkavállaló kérte (ez például a szabadságigénylő nyilatkozatokkal bizonyítható), és ezt a munkáltató tudomásul vette, akkor lényegében megállapodtak a felek a törvényi szabálytól való eltérésben.
Hangsúlyozni kell, hogy a szabadság kiadásával kapcsolatos valamennyi szabálytól – a pénzbeli megváltás tilalmát kivéve – kollektív szerződés a munkavállaló hátrányára is eltérhet. Így annak sincs akadálya, hogy kollektív szerződés térjen el az egybefüggő távollét minimális időtartamára vonatkozó előírástól.
