Van fedezet a bérszínvonal megduplázására

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az egy főre jutó magyar GDP az EU-átlag 67 százaléka, míg a reálbér-színvonal annak csupán 34 százaléka – ezért súlyosan alulértékelt a magyar humántőke. Az oktatásügy, az egészségügy minősége ma már sokkal inkább meghatározza az adott társadalom általános versenyképességét, mint a szűk értelemben vett termelőszféra. Az adórendszer változtatásával a versenyképesség nem növelhető. Közgazdasági axiómának vélt tézisekkel számol le írásában Gazdag László.

Nincs versenyképes adórendszer

Az adórendszerrel való görcsös bíbelődés, amely jellemzi a kormányoldalt és az ellenzéket egyaránt, számomra pontosan jelzi a magyar közgazdasági és gazdaságpolitikai gondolkodás avíttságát, tragikus elmaradottságát korunk nemzetközi elméleti színvonalától. 

Először is: az adórendszer a keynesiánusi költségvetési politikai eszköztár fontos része, azonban ez az eszköztár már az 1970-es évek elejére kimerült, mert a költségvetés bevételi és kiadási oldalai politikai okokból merevekké váltak. Nem véletlen, hogy a monetaristák a monetáris szabályozásra helyezték a gazdaságpolitikai szabályozás hangsúlyát, vagyis pénzstabilitás, erős nemzeti valuta (kemény hatékonysági korlátok!), a pénzellátás egyenletességének szigorú kritériuma a reálgazdaság igényeinek megfelelően. (Ezért nevezik „őket” mennyiségi pénzelméletnek is.)

Friedman és társai ( a „chikágói fiúk”) rájöttek arra, hogy minden válságot megelőzött a monetáris szférában eszközölt erős fluktuáció. Ez először általában a konjunktúra serkentését szolgáló hitelexpanzióban ölt testet, majd az egyensúlyi zavar jelentkezésével, a monetáris luftballon kipukkadásával jön mindig az idétlen „csomag”, vagyis a megszorítás, a lökésszerű monetáris szűkítés, és valójában ez utóbbi idézte elő mindig a válságot – még az 1929-33-as nagy válságot is.

Nagyon jó hazai példa erre a Bokros-Surányi csomag 1995-97-ben, amely az 1989-93 közötti V alakú válságot W alakúvá transzformálta. Ugyanis az 1994-ben már megindult növekedést (2,9%-kal nőtt a GDP, 16,6%-kal az export!) akasztotta csupán meg, elnyújtva még három évvel a tényleges kilábalást. Ugyanez ismétlődött meg 2009-ben, amikor a 13. havi bér- és nyugdíj megvonása 7,8 százalékkal csökkentette a nominális jövedelemszintet, ami azonnal recesszióba fordította a magyar gazdaságot, hiszen a GDP 2009-ben 6,8 százalékkal zuhant, ami a harmadik legrosszabb eredmény volt Európában. Milton Friedmant kell itt idéznem: „Különös érdeklődéssel tanulmányozok mindenfajta egyensúlyteremtő fiskális restrikciós elméletet és gyakorlatot. Igaz, még soha, sehol sem vezettek eredményre.”

Navigátor Adózás modul
Az Art. Navigátor és az Áfa Navigátor csomagban, 10% kedvezménnyel. A navigátorok a jogi eljárásokat a kezdeményezéstől a lezárásig folyamatábrákkal követik végig, a kapcsolódó anyagok (jogszabályok, Nav-állásfoglalások, nyomtatványok) egy kattintással elérhetőek. Megrendelés >>

Az adórendszer két szélsőértéke az amerikai és a skandináv modell. Az amerikait az alacsony adószint, valamint a nagy elosztórendszerek (nyugdíj-és egészségügyi biztosítás, oktatásügy, egészségügy) piaci alapú működése jellemzi, de úgy, hogy az e rendszerekhez való hozzáférés be van építve a bérekbe. A skandináv modellt a magas adószint, az erős redisztribúció jellemzi (mellesleg magas bérszínvonallal is kiegészítve!), de az állam jól sáfárkodik a bevételeivel, jól működik a nyugdíj-és egészségügyi ellátó rendszer, az egészségügy, oktatásügy. Olof Palme, az 1986-ban meggyilkolt szociáldemokrata miniszterelnök vallotta, hogy „kapitalista motor a termelésben, szocializmus az elosztásban”. Másként is megfogalmazta: „Maximális verseny a gazdaságban, nulla verseny a társadalomban!” Érdekes, de a tőke sem berzenkedik ez ellen. És mellesleg próbálná valaki egy svédnek, finnek, norvégnak, dánnak magyarázni, hogy mi is az a „versenyképes adórendszer”! Csath Magdolna szerint nem az adóelvonás mértéke a lényeg, hanem hogy az állam mire költi a bevételeket.

Az „időjós csapda” akadályozza a béremelést

A VOSZ álláspontja szerint mivel a magyar termelékenység a nyugati országokénak csak egyharmada, egynegyede, csínján kell bánni a béremeléssel, viszont szerinte túl nagyok a bérek terhei. Először is, az egy főre jutó magyar GDP az EU-28 átlag 67%-a, míg a reálbér-színvonal annak csupán 34%-a. Egyrészt a 67% nem igazolja ezt a három-négyszeres különbséget, másrészt a 34% bérszínvonal nem igazolja „a magyarok szeretnek jobban élni, mint ahogy dolgoznak” vádakat. De nem is ezzel van a probléma.

A GDP három tényezőből tevődik össze: amortizáció + bérek + tőkejövedelmek (profit, kamat, járadék). Ha erősen alulértékelt a humán tőke, vagyis a bérszínvonal, márpedig a 67%-ból és a 34%-ból ez derül ki, akkor alulértékelt lesz a papíron számolt GDP-színvonal is. Ismerjük az időjós viccet? A fehér farmer ősszel fölballag a hegyen lakó indián időjóshoz megkérdezni, hogy mennyi fát vágjon télire, milyen lesz a tél. Az öreg indián azt mondja neki, hogy jöjjön vissza egy hét múlva, akkor megmondja. A farmer egy hétig vágja lent a völgyben a fát, majd visszamegy. – Nagyon kemény tél lesz – mondja az indián időjós – mert ha a sápadtarcú a völgyben ennyi fát vág, akkor kemény tél jön. Az „időjós csapdába esik” a VOSZ is, amikor a magyar termelékenység alacsony szintje miatt sopánkodik, és erre hivatkozva nem javasol béremelést. Nem hiszem, hogy egy orvos, ápolónő, összeszerelő munkás, stb. teljesítménye egyharmada, egynegyede lenne egy Lajtán túli kollégáénak.

Ettől függetlenül is kérdésem még, hogy tényleg magasak-e a bérterhek? Lehet, hogyha relatív nagyságukat nézzük, akkor igen, csakhogy ennek éppen az alacsony bérszínvonal az oka! Ilyen kevés bérből relatíve sokat kell elvonni ahhoz, hogy működjön az állam, az egészségügy, az oktatásügy, a szociálpolitika, stb. Meg kellene emelni a bérszínvonalat a valós hazai teljesítménynek megfelelő szintre (minimum az EU átlag 67%-ára!), és akkor relatíve lehetne csökkenteni a bérterhet úgy, hogy abszolút értékben mérve ne csökkenjen az állam bevétele. Meg kell nézni, hogy a bér + közterhei kiadás így, együtt magasabb-e Magyarországon ugyanolyan teljesítmény mellett, mint a Lajtán túl! Aligha.

A béremelés forrása

A 67% és 34% arányából megállítható, hogy egy erőteljes béremelésnek, akár a bérek megduplázásának is megvan a fedezete a magyar gazdaságban. Éppen a nyomott hazai bérszínvonal fogja vissza a magyar gazdaság teljesítményét immár évtizedek óta. Egyébként azt is meg kellene értenie a mi közgazdáinknak, hogy a bérek fedezete folyamatosan, utólag, némi késéssel képződik, mégpedig  a bérek elköltése, tehát a végső fogyasztás aktusa közben. (Ezt a mechanizmust J. M. Keynes és a lengyel M. Kaleczki szépen föltárta már évtizedekkel ezelőtt, csak a mi egyetemeinken nem tanítják!)

Vagyis a béreket nyugodtan lehet emelni az egy főre jutó GDP-nek megfelelő nemzetközi szintre, annak meglesz a fedezete mindig. És persze a fogyasztás fellendüléséből következik, hogy nagyobb lesz a profit a vállalkozói oldalon, magasabb lesz az adó- és járulékbevétel az állam számára, tehát javul és nem romlik az egyensúly. Vagyis egy erőteljes bérfelzárkóztatás az egyensúlyi növekedési pálya felé közelítené a magyar gazdaságot, és nem távolítaná attól. 2002 szeptemberében Medgyessy Péter kormánya meglépte az 50%-os béremelést 800 ezer közalkalmazott számára. Ezzel nem az volt a hiba, hogy nem volt meg a fedezete (mert ez nem igaz!), hanem hogy megsértette a pénzellátás egyenletességének szigorú Friedmani kritériumát. Érdekes módon mégsem okozott semmilyen problémát, a gazdaság szépen közeledett tovább a fenntartható egyensúlyi növekedési pálya felé.

Sok-e a közalkalmazott?

A közalkalmazotti és a versenyszféra megkülönböztetése a modern gazdaságban az egykor produktív – improduktív szféra közti megkülönböztetéssel analóg. Termel-e az orvos, a tudós, a tanár?

Ha az orvos visszaad a termelésnek egy meggyógyult mérnököt, szakmunkást, segédmunkást, akkor humán tőkét regenerál, ami pedig a legfontosabb termelési tényező a mai világban, a termelőtőke kb. 70 százaléka. Ha a tanár „kiművelt emberfőket”, kreatív, képzett munkaerőt ad a gazdaság számára, akkor ugyancsak humán tőkét termel, fejleszt. Vajon a közalkalmazott tanárt, orvost, tudóst a versenyszférában dolgozó segédmunkás, kohász, bányász tartja el? Ugyan kérem, ez egy teljesen primitív vulgármarxista ideológia, de a mi közgazdáink, politikusaink ezt szajkózzák, és ebből következik az újabb felbuzdulás az „eltartott”, „improduktív” közalkalmazotti létszám átterelésére a „produktív” versenyszférába.

A modern világban a nemzetgazdaságok versenyében már régen nem létezik „versenyszféra” és „eltartott” közalkalmazotti szféra, a kettő együtt képezi egy társadalom versenyképességének alapját. Sőt, az oktatásügy, egészségügy minősége, eredményessége már sokkal inkább meghatározza az adott társadalom általános versenyképességét, mint a szűk értelemben vett, úgynevezett „termelő szféra”.

(A szerző közgazdász, egyetemi docens.)

---