IFRS 9: válasz a kihívásokra?


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A pénzügyi instrumentumok számviteli szabályozása összetett feladat. A standardalkotók (IASB, FASB) igyekeznek a pénzügyi kimutatások minden érintettjével széles körű konzultációt folytatva újabb és újabb fejlesztésekkel megfelelni a témában felmerülő kihívásoknak.


Az első önálló pénzügyi instrumentum standardokat még az 1990-es évek elején kezdték kidolgozni, s ebből született meg 1995-ben az IASC kiadásában az IAS 32 (Pénzügyi instrumentumok: bemutatás), illetve 1998-ban az IAS 39 (Pénzügyi instrumentumok: megjelenítés és értékelés). Az IASB is folytatta a terület fejlesztését, és ennek eredményeként (2005-ös hatályba lépéssel) jelentősebb felülvizsgálat történt mindkét standardnál. Közben természetesen kisebb kiigazítások többször is voltak.

Az új standardok közül az első az IAS 32 közzétételi felét váltotta fel, amikor 2007-től hatályba lépett az IFRS 7 (Pénzügyi instrumentumok: közzétételek). A témához szorosan kapcsolódik a valós érték meghatározása is, amely önálló standardot kapott a 2013-ban hatályba lépett IFRS 13-mal (Valós értéken történő értékelés), bár igaz, hogy ez nem csak a pénzügyi instrumentumokhoz köthető, mivel általánosan foglalkozik a valós értékkel.

A legnagyobb változás a pénzügyi instrumentumok kezelésében valószínűleg az IAS 39-et felváltó IFRS 9 hatálybalépése lesz 2018-tól. A standardnak – a korábbiaktól eltérően – nemes egyszerűséggel csak a „Pénzügyi instrumentumok” nevet adták, mindenféle kiegészítés nélkül. Ezzel azonban nem szűnik meg a többi pénzügyi instrumentumos standard, mivel az IFRS 9 alapvetően „csak” az IAS 39 helyét veszi át, vagyis szintén a megjelenítéssel és az értékeléssel foglalkozik, benne az értékvesztéssel és a fedezeti számvitellel.

Az IAS 39-et több kritika is érte, például, hogy túl komplex a szabályozás (főleg a besorolásnál és az átsorolásnál) vagy, hogy sok esetben eltérések vannak az IFRS és US GAAP közötti megoldásokban. A pénzügyi válság pedig rámutatott arra, hogy a hitelezési veszteségek megjelenítésének időzítése sem megfelelő, mivel csak túl későn kerülnek elszámolásra az ezzel kapcsolatos ráfordítások. Nem szerencsés az sem, hogy az értékvesztésre többféle modell is létezik párhuzamosan a pénzügyi eszközök besorolásától függően. Emellett a saját hitelezési kockázat kezelésével is vetődtek fel észrevételek.

 

A felmerült problémák kezelésére készült az IFRS 9, amely remélhetőleg választ ad az említett kihívásokra. Annak érdekében, hogy minél jobb megoldás születhessen, a standardalkotók több száz megbeszélést folytattak, több mint ezer észrevételt kaptak és dolgoztak fel, s kibocsátottak – többek között – hat nyilvános tervezetet is. Az új standard kidolgozása során az IASB szorosan együttműködött az FASB-vel, azonban a teljes konvergenciát nem sikerül megvalósítani.

A túl komplex szabályalapú besorolás helyett elvi alapú megközelítést választottak az egységes besorolási és értékelési rendszer megalkotásával. Ez alapvetően a gazdálkodó üzleti modelljétől, illetve a pénzügyi instrumentum cash flow jellemzőitől teszi függővé a pénzügyi eszközök besorolást, amely egyben az értékelési módot is meghatározza: amortizált bekerülési értékes, eredménnyel szemben valós értéken értékelt (FVTPL), egyéb átfogó eredménnyel szemben valós értéken értékelt (FVTOCI) pénzügyi instrumentumok. Az összetett és nehezen alkalmazható átsorolási kérdés is jelentősen leegyszerűsödött: pénzügyi eszközöket kizárólag üzleti modell váltásakor lehet átsorolni, amely várhatóan csak nagyon ritka esetekben fog bekövetkezni a gyakorlatban.

A pénzügyi kötelezettségek besorolását a többség jónak találta a régi standardban (IAS 39), így ott alapvetően nem is történtek változások, azonban újításként jelent meg az új standarddal a valós érték opció keretében eredménnyel szemben valós értéken értékeltként kezelt saját kibocsátású adósságinstrumentumok valós érték változásának szétválasztása. Ezen instrumentumoknál a saját hitelezési kockázatra visszavezethető nyereségeket és veszteségeket most már az egyéb átfogó eredményben mutatják ki.

[htmlbox Változásfigyeltetés]

 

Az értékvesztésnél az új standard már csak egyféle modellel dolgozik, s jelentős változást hoz az is, hogy a bekövetkezett veszteség modellről a várható veszteség modellre tértek át. Ettől azt várják, hogy a pénzügyi kimutatások hasznosabb információkat fognak mutatni a hitelezési veszteségekkel kapcsolatban. Az új modellben fontos szerepet kap a hitelezési kockázat jelentős növekedésének vizsgálata (kezdeti megjelenítéskori állapothoz képest).

A fedezeti ügyletekkel való kockázatkezelés egyre inkább megjelenik a vállalkozások gyakorlatában. Ezt felismerve a standardalkotók is fejlesztették a fedezeti elszámolás előírásait. A módosítás elsődleges célja az volt, hogy szorosabb összefüggés legyen a számviteli elszámolás és a kockázatkezelés között. A várakozások szerint jóval többen fogják az új fedezeti számvitelt alkalmazni, főleg a nem pénzügyi tevékenységgel foglalkozó gazdálkodók körében. A közzététellel kapcsolatos módosítások is a hasznosabb pénzügyi kimutatások létrehozását kívánják elősegíteni, amelyből remélhetőleg könnyebben megérthető lesz a gazdálkodó fedezeti célú kockázatkezelése.

A kérdés azonban még nyitott, hogy az új szabályozás mennyire tud választ adni a kihívásokra, mivel az IFRS 9 kötelező alkalmazása 2018. január 1-jén (vagy azt követően kezdett) üzleti évekre vonatkozik.

A cikkhez felhasználtam az IASB IFRS 9 Project Summary kiadványát, amelyben az érdeklődők részletesebben is utána olvashatnak a témának.

 

A cikk szerzője László Norbert egyetemi adjunktus, a Budapesti Corvinus Egyetem és a Magyar Könyvvizsgálói Kamara Oktatási Központ oktatója


Kapcsolódó cikkek