Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A vásárolt és a saját termelésű készleteket a mérlegben az értékvesztéssel csökkentett bekerülési, illetve előállítási értékén kell bemutatni. Érdemes megvizsgálni a számviteli törvény erre vonatkozó előírásait.
A számviteli törvény idevonatkozó előírásait megvizsgálva látható, hogy a törvény két különböző olyan esetet vázol fel, amely során a készletekre értékvesztést kell elszámolni.
Az értékvesztés általánosnak mondható esete szerint, ha egy készlet könyv szerinti értéke tartósan és jelentősen magasabb, mint a mérlegkészítéskori piaci értéke, akkor a mérlegbe a piaci értéket kell beállítani, és a különbözetet értékvesztésként kell elszámolni. A továbbiakban a törvény az értékvesztés egy másik esetét írja le. Eszerint a készleteket a mérlegben az előbbi szabályontúlmenőenértékvesztés elszámolása mellett csökkentett értéken kell bemutatni, ha bizonyos, a törvény által felsorolt esetek fordulnak elő (például megrongálódás, feleslegessé válás).
Első látszatra a két szabály nagyon hasonlónak tűnik. Az első előírás annyira általánosan fogalmaz a készlet könyv szerinti értékének és piaci értékének a különbségéről, hogy akár a második esetet is bele lehet érteni az elsőbe, a második előírás azonban nem foglalkozik a tartósság és a jelentősség kritériumával. A törvény szövegét olvasva azt állapíthatjuk meg, hogy megrongált készletek esetén erre a nem jelentős különbözetre is kell értékvesztést elszámolni, míg „normál” készletek esetében nem. Valószínűsíthetően ez a különbségtétel nem jogalkotói szándékot tükröz, hanem inkább jogszabály-szövegezési hibát.
A másik fontos különbség a két értékvesztési bekezdés között az elszámolás időpontjára vonatkozhat. Az első szabály egyértelműen a mérlegkészítési feladatok között írja elő az értékvesztés meghatározását és elszámolását. A második előírás szerint az értékvesztést olyan mértékben kell elszámolni, hogy a készlet a használhatóságnak (az értékesíthetőségnek) megfelelő, mérlegkészítéskor, illetve a minősítés elvégzésekor érvényes (ismert) piaci értéken szerepeljen a mérlegben. A második szabályban szereplő mérlegkészítéskori értékelést valójában felesleges kiemelni, hiszen az első szabály alkalmazása során erre a beszámoló összeállításakor egyébként is sor kerül. A különbséget a második értékelési időpont-lehetőségben kell keresni, amely szerint a piaci érték nemcsak a mérlegkészítéskori lehet, hanem a minősítés elvégzésekor érvényes érték. Ez a félmondat utalhat esetleg arra a jogalkotói szándékra, hogy azért volt szükség a második szabályban szereplő esetekre külön szabályt alkotni, mert az itt említett esetekben az értékvesztést – az első szabálytól eltérően– nem az év végén kell elszámolni, hanem a „minősítéskor”.
A beszámoló sorait is érintő valós különbség akkor adódik, ha év közben olyan készlet után kell elszámolni a második szabály alapján értékvesztést, amely az év végén nem szerepel már a mérlegben, mert eladták vagy felhasználták.
A készletek értékvesztési szabályának értelmezéséhez nyújt segítséget Kardos Péter cikke, amely a Számviteli Tanácsadó 2012/11. számában jelent meg.
