Lássa át a nyugdíjrendszert! (x)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az öngondoskodás jelenlegi rendszerét mutatja be teljes körűen az Adó kódex legfrissebb száma, az Öngondoskodás 2016. Most a magyar nyugdíjrendszer kialakulásáról olvashat 1927-től napjainkig. Az Adó kódex friss számát itt rendelheti meg.

A modern társadalmakban az időskori szociális gondoskodás alapvető formája a nyugdíj. A szociális gondoskodásnak ez a formája az iparosodott, de legalábbis az iparosodás útjára lépett társadalmak jellemzője. Az elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó, kistelepüléseken élő közösségekben a családokban több generáció élt együtt, a már nem munkaképes öregekről a család fiatalabb generációi gondoskodtak, az esetleg család nélkül maradt öregekről pedig a tágabb rokonság, esetleg a faluközösség gondoskodott. A nyugati társadalmakban az első nyugdíjakat a középkori városok céhei fizették: a céhek aktív tagjai támogatták a már nem munkaképes tagokat, bízva abban, hogy munkaképtelenné válásuk esetén majd ők is kapnak segítséget.

Nagyon hasonló elvek mentén alakult ki a vállalati nyugdíjak korai rendszere is. A vállalatok nyugdíjat fizettek azoknak a volt munkavállalóiknak, akik sok éven át hűségesek voltak a vállalathoz, hosszú éveken át, inaktívvá válásukig a vállalat alkalmazottaiként dolgoztak. A szociális gondoskodásnak a nyugdíjhoz nagyon hasonló formája volt a jellemzően bányavidékeken a helyi egyházközség keretében működő karitatív tevékenység, amelynek keretében önkéntes hozzájárulásokból az egyházközség támogatást nyújtott a munkában, balesetben megsérült, megrokkant, munkaképtelenné vált, illetve idős kora miatt már dolgozni nem képes bányászoknak, illetve helyenként a meghalt bányász özvegyének, kiskorú gyerekeinek is. Ezt követték a munkavállalók szélesebb körére kiterjedő vállalati vagy ágazati nyugdíjak.

Az időskori nyugellátás formájának fejlődésében a következő lépcsőfok a vállalati nyugdíjalapok voltak. Ezek a nyugdíjalapok jellemzően egy-egy nagyvállalat mellett, de attól függetlenül jöttek létre, befizetéseket a munkavállalók és a vállalatok is teljesítettek. A befizetett összeg és annak befektetése révén elért vagyonból a nyugdíjba vonulás után életjáradékot fizettek a vállalat volt alkalmazottai részére. Az első állami nyugdíjak a 18. század végén, a 19. század első felében jelentek meg.

Magyarországon a szociális ellátásoknak ebben az időszakban megvalósított reformja keretében (a kötelező betegségi és baleseti biztosítást az 1927. évi XXI. törvénycikk vezette be) az 1928-ban elfogadott törvény (az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról szóló 1928. évi XL. törvénycikk) tette első ízben kötelezővé a nyugdíjbiztosítást a vállalatok, üzemek és hivatalok alkalmazottai részére. A nyugdíjbiztosítás ekkor még közel sem volt teljes körű, például nem terjedt ki a mezőgazdaságra, az állattenyésztésre, a halászatra. Mivel Magyarország ebben az időszakban még alapvetően agrárország volt, csak a felnőtt népesség kisebb része vált biztosítottá. [Az agrármunkások nyugdíjbiztosítását csak az 1938-ban elfogadott törvény vezette be (a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításáról szóló 1938. évi XII. törvénycikk)].

A nyugdíjbiztosításról szóló törvény hatálya nem terjedt ki az állami és közszolgálati alkalmazottakra sem, ezek nyugellátásáról az állam külön jogszabály alapján gondoskodott.

A nyugdíjbiztosításról szóló törvény hatályalépésekor Magyarországon a születéskor várható élettartam férfiak esetében 48,7, nők esetében 51,8 év volt (1930-ban); azonban a törvény a nyugdíjkorhatárt 65 évben állapította meg. A születéskor várható élettartam alapján várható volt, hogy a biztosítottak viszonylag kis része válik majd jogosulttá a nyugdíjbiztosításra, azon egyszerű oknál fogva, mert a többség a jogosulttá váláshoz szükséges életkort nem éri el. Ez a tény a nyugdíjbiztosítási rendszer finanszírozhatóságát és fenntarthatóságát alapvetően befolyásolta.

A nyugdíjjárulékot nem az állam szedte be, hanem a kifejezetten erre a célra alapított biztosító intézet. A biztosító intézetnek a biztosítottak és azok munkáltatói voltak tagjai. A nyugdíjat ugyanezek a biztosító intézetek folyósították. A beszedett járadékot a biztosító intézetek a törvényben meghatározott módon befektették, ez a tőke szolgált a nyugdíjak kifizetésének forrásául.

A nyugdíjtörvény lehetővé tette az önkéntes biztosítási jogviszony létesítését is, azonban csak meghatározott alanyi kör számára. A kötelező nyugdíjbiztosítási rendszerből kimaradók részére jellemzően az önkéntes biztosítás lehetősége sem volt biztosított.

A biztosító intézetek a vagyonuk nagy részét a II. világháború végére elvesztették, a nyugdíjfizetési kötelezettségüknek nem tudtak eleget tenni. Emiatt 1947. január 1-jei hatállyal a kötelező nyugdíjbiztosítási rendszert átalakították, a korábbi várományfedezeti nyugdíjrendszert felváltotta az azóta is létező felosztó-kirovó rendszer.

A két rendszer közötti alapvető különbség az, hogy míg az előbbiben a nyugdíj folyósításának fedezetét a járulékokból és azok befektetéséből felhalmozott vagyon biztosítja, az utóbbi esetében a nyugdíj fedezete a mindenkori járulékbefizetés, azaz, amíg a várományfedezeti rendszerben a járulékfizetők önmagukról gondoskodnak (a nyugdíjbiztosítási járulék megfizetése lényegében a megtakarítás egyik formája), addig a felosztó-kirovó rendszerben az éppen járulékfizetők biztosítják az akkor fizetendő nyugdíjak fedezetét (a nyugdíjbiztosítási járulék nem minősül megtakarításnak, a befizetett összeg nem a járulékfizető ellátásának a fedezete).

Az elmúlt 70 év alatt a kötelező nyugdíjbiztosítás rendszere többször is változott, de ez az alapvető jellemzője nem módosult. 1952. január 1-jétől kezdődően (a dolgozók egységes társadalombiztosítási nyugdíjáról szóló 1951. évi 30. törvényerejű rendelet értelmében) a nyugdíjbiztosítás minden munkaviszonyban álló dolgozóra és hozzátartozójára kiterjedt, lényegében ekkortól vált általánossá és teljes körűvé. Bevezették férfiak esetében a 60 éves, a nők esetében az 55 éves nyugdíjkorhatárt. Az 1954. október 1-jén hatályba lépett újabb nyugdíjszabályozás (a dolgozók társadalombiztosítási nyugdíjáról szóló 1954. évi 28. törvényerejű rendelet) a nyugdíjbiztosítás lényeges szabályait nem változtatta meg, az ellátások feltételeit csak részben módosította. Az 1959. január 1-jén hatályba lépett szabályozás (a dolgozók társadalombiztosítási nyugdíjáról szóló 1958. évi 40. törvényerejű rendelet) szerint a teljes nyugdíjra való jogosultsághoz szükséges szolgálati időt férfiak esetében 25, nők esetében 20 évben állapították meg, az ennél rövidebb szolgálati idővel rendelkező biztosított résznyugdíjra, a hosszabb szolgálati idővel rendelkező személy pedig kiegészítő nyugdíjra volt jogosult. A kötelező szolgálati idő elérése esetén 5 év korkedvezmény járt bizonyos munkakörben dolgozók részére (korkedvezményes nyugdíj).

A nyugdíjrendszer egységesítésére 1975. július 1-jei hatállyal került sor (a társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény). A szolgálati időt és a korhatárt egységesítették, a nyugdíj megállapításának alapja az utolsó 5 munkában töltött év közül annak a 3 évnek a keresetátlaga, amelyik a jogosult számára a legkedvezőbb volt.

A 90-es évek elejére a kötelező nyugdíjrendszer fenntartása egyre nagyobb terhet rótt a költségvetésre. Jelentősen nőtt a nyugdíjra jogosultak száma, a járulékfizetők száma viszont részben demográfiai okokból, részben a gazdasági és társadalmi változások miatt egyre jelentősebb munkanélküliség miatt csökkent. A nyugdíjkassza hiányát egyre nagyobb összeggel kellett a központi költségvetésnek kipótolnia. Egyértelművé vált, hogy a nyugdíjrendszer alapvető reformra szorul. A reform egyik eszköze volt az időskori öngondoskodás szerepének növelése, az ezt támogató intézményrendszer létrehozása.

Az Adó kódex Öngondoskodás 2016 címet viselő friss száma ismerteti a hazai magánnyugdíjpénztárak rövid történetét, majd részletesen, az alábbi tematika szerint mutatja be az öngondoskodás jelenlegi rendszerét:

I. fejezet – Önkéntes pénztárak
II. fejezet – Nyugdíjbiztosítás
III. fejezet – A foglalkoztatói nyugdíjszolgáltató intézmény és annak szolgáltatásai
IV. fejezet – Nyugdíj-előtakarékossági számla
V. fejezet – Lakás-takarékpénztári megtakarítás, lakásszerzési támogatás
VI. fejezet – Tartós befektetési számla

Az Adó kódex Öngondoskodás 2016 című számát itt rendelheti meg.

---