A munkaerő kölcsönzésről, másképp – 2. rész
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A NAV kiemelt ellenőrzési területe évek óta a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókötelezettségek teljesítésének ellenőrzése. Ide tartozik a munkaerő-kölcsönzés is. Most folytatjuk a témához kapcsolódó, érdekes bírósági ítéletek ismertetését.
Tavaly decembertől érdemben módosultak a munkaerő-kölcsönzés szabályai: a kölcsönbe adó cégeknek regisztrálniuk kell az illetékes kormányhivatalnál; nyilvántartásba-vételük alapvető működési feltétele lett a munkaerő-kölcsönzésnek, ráadásul ez a tevékenység csak vagyoni biztosíték letétbe helyezése esetén folytatható. A munkaerő-kölcsönzés szabályait természetesen a Munka törvénykönyve határozza meg, de a tevékenység során számos adóelkerülési módozat is előtérbe került. A bonyolódó jogszabályi környezetet előző cikkünkben ismertettük részletesen, most konkrét jogeseteket mutatunk be.
Szabadság vagy állásidő?
Az alperes (az adóhatóság) elsőfokú hatósága 2012. szeptember 24. és 2013. február 13. között munkaügyi ellenőrzést folytatott a felperesi társaságnál, melynek eredményeként megállapította, hogy az ellenőrzéssel érintett 2012. január 1-től október 31-ig terjedő időszakban a felperes, mint kölcsönbeadó munkáltató olyan esetekben, amikor a kölcsönzött munkavállalók munkavégzésére a kölcsönvevő nem tartott igényt, nem fizette meg a munkavállalók részére az állásidőre járó (személyi) alapbért, ezzel megsértette a 2012. június 30-ig hatályban volt, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (régi Mt.) 151. § (4) bekezdését, valamint a 2012. július 1-től hatályos, a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (új Mt.) 146. § (1) bekezdését, amely foglalkoztatási szabálytalanság 43 főt érintett, az ellenőrzés időszakában a felperes egy fő munkavállaló részére megfizette az állásidőre járó díjazást. Ezért az alperes elsőfokú hatósága 2013. február 27-én kelt határozatával 860 e Ft munkaügyi bírsággal sújtotta a felperest, és egyidejűleg arra kötelezte, hogy a munkavállalók részére fizesse meg a ki nem fizetett állásidőre személyi alapbért, illetve 2012. július 1-től az állásidőre járó alapbért.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes, mint adóhatóság, mint másodfokú hatóság 2013. április 26-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A felperes keresetében a sérelmezett közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését kérte. A Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 1.M.319/2013/7. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította. A megállapított tényállás szerint a felperesi társaság 2011. december 30-án munkaerő-kölcsönzési szerződést kötött a P.S. Kft.-vel, mint kölcsönbe vevővel. A szerződésben rögzítettek szerint a kölcsönbeadó felperes biztosította a kölcsönvevő által felállított szempontok alapján kiválasztott megfelelő létszámú és szakképzettségű munkavállaló folyamatos jelenlétét és munkavégzését. A megállapodás ugyanakkor a kölcsönvevő részéről nem jelentett kötelezettségvállalást a megrendelések folyamatosságára, a szerződés szerint előfordulhattak konkrét megrendelés nélküli időszakok is. A kölcsönvevő vállalta, hogy az igényelt munkavállalók pontos létszámát, azok munkába állításának kezdő időpontját három nappal korábban, írásban közli a kölcsönbeadóval. Ennek megfelelően a kölcsönbeadónak három nap állt a rendelkezésére a konkrét létszám biztosítására. A szerződés 8.11. pontjában rögzítettek szerint a munkáltatói jogok közül a kölcsönbevevő gyakorolta a kölcsönzött munkavállalók tekintetében az utasítás jogát, emellett a kölcsönbevevő volt jogosult a munkavégzés helyének kijelölésére, a kölcsönbeadóval egyetértésben a szabadság kiadására, továbbá a munkaidő beosztására. A kölcsönbevevő munkáltatót terhelte a munkaidő és pihenőidő nyilvántartása. A szerződésben foglaltak értelmében a kölcsönbeadót kölcsönbeadói díj illette meg, amely tartalmazta a béreket, valamint a béreket terhelő járulékokat, egyéb költségeket. A kölcsönbevevő társaság bérgyártást végzett különböző megrendelők számára, és ezen megrendelések függvényében alakult a kölcsönzött munkavállalói létszám iránti igénye. Az elvégzendő munka főként gyártósori jellegű volt, amelyen belül összeszerelési, tesztelési, csomagolási munkafolyamatok ellátása volt szükséges. A megrendelések változó volumene miatt előfordult, hogy adott napon, adott ciklusban egyetlen kölcsönzött munkavállaló közreműködésére sem volt szükség. A kölcsönző cég előzetesen jelezte a kölcsönbeadónak, hogy mely időszakokban nem tart igényt valamennyi kölcsönzött munkavállaló munkájára.
Azon napokra, azon időszakra, amikor a kölcsönbevevő nem igényelte a kölcsönzött munkavállalók közreműködését, a felperes a munkavállalókat más munkaterületre nem osztotta be, munkaviszonyuk megszüntetése végett nem intézkedett, részükre állásidőre járó díjazást nem számolt el. Ezekben az esetekben a tárgybeli napokra a munkavállalók részére szabadságot, avagy fizetés nélküli szabadságot könyvelt. Az ideiglenesen munkába nem állított munkavállalók általában utólag, a hónap végén, a kölcsönbeadó képviselőinek iránymutatása alapján írták alá a szabadság, illetve fizetés nélküli szabadság igénylése iránti kérelmüket. E kérelmeket a kölcsönbeadó sz-i irodája képviselőjének intézkedésére a havi egyéni munkaidő nyilvántartások mellé csatolták. A kérelmek egyetlen esetben sem tartalmazták a fizetés nélküli szabadság igénylésének indokait.
[htmlbox mt_kommentar]
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítélete indokolásában hangsúlyozta, hogy a per eldöntésekor annak volt jelentősége, hogy az irányadó törvényi rendelkezések szerint a bérfizetés kötelezettsége a kölcsönbeadót terheli. A bizonyítási eljárás eredményeként megállapítható volt, hogy a kölcsönvevő munkáltató rendszeresen közölte szerződéses partnerével a munkaerő-igényét, azt megfelelő ütemezéssel, a szerződésben foglaltak szerint jelezte a felperesnek. Ebből következően a felperes előtt a kölcsönvevő társaságnál lefolytatott vizsgálat nélkül is ismert volt az, hogy a kölcsönvevő a kölcsönzött munkavállalók munkájára mely napokon, mely időszakra nézve tartott igényt, illetve, hogy melyek voltak azok a további időszakok, amikor igény hiányában a kölcsönbeadó munkáltató tekintetében foglalkoztatási kötelezettsége állt fenn. A közigazgatási és munkaügyi bíróság megállapítása szerint az eljárt hatóságok helytálló következtetést vontak le arra, hogy a dokumentált szabadságok, fizetés nélküli szabadságok nem a munkavállalók valós igényei szerint voltak kiadottak, azokat a felperes székesfehérvári irodája képviselőjének iránymutatása szerint éppen azon napokra, időszakokra könyvelték, amikor a felperes a működésével összefüggő okból a munkavállalói számára nem tudott munkát biztosítani. Ezen állásidők áttekintése, nyomon követése már csak azért sem lehetett problémás a felperes számára, mert a kiírt szabadság, illetve fizetés nélküli szabadság pont ezeket az időszakokat fedték le.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletének indokolása helytállóan tartalmazza, miszerint a hatóság helyesen tárta fel a tényállást, és már az elsőfokú határozat is kitért arra, hogy az állásidőt mely ténybeli körülmények alapján vélte megállapíthatónak, az ügy érdemi elbírálására kiható lényeges eljárási szabálysértést a Kúria sem állapított meg.
A munkaerő-kölcsönzés törvényi fogalma alapján kellő alap nélkül állította a felperes, miszerint olyan alkalmakkor, amikor a kölcsönvevő nem igényelte a munkavállalókat munkavégzésre, a munkavállalók kikölcsönzése nem szűnt meg. A régi Mt. 193/C. § a) pontja szerint munkaerő-kölcsönzés: az olyan tevékenység, amelynek keretében a kölcsönbeadó a vele kölcsönzés céljából munkaviszonyban álló munkavállalót ellenérték fejében munkavégzésre a kölcsönvevőnek átengedi.
Az új Mt. 214. § (1) bekezdésében meghatározott fogalmak (munkaerő-kölcsönzés, kölcsönbeadó, kölcsönvevő, kölcsönzött munkavállaló) ismérvként kifejezetten tartalmazzák, miszerint „ideiglenesen” történik a munkavégzésre átengedés. Az új Mt. 214. § (1) bekezdés e) pontja rendelkezése szerint kikölcsönzés: a munkavállaló által a kölcsönvevő részére történő munkavégzés.
Az eljárt bíróság helytállóan tulajdonított jelentőséget annak, hogy a régi Mt. 193/F. §-a, valamint az új Mt. 217. § (5) bekezdése értelmében a kölcsönbeadót terheli a munkabér-fizetési kötelezettség, az új Mt. 218. § (1) bekezdése szerint a munkaszerződésben (amely a kölcsönbeadó és a munkavállaló között jön létre) meg kell határozni az alapbért. A felperes és a kölcsönvevő között létrejött szerződés kifejezetten tartalmazza is, hogy „a kölcsönvevő a kölcsönbeadó munkavállalóinak semmiféle munkabért, illetve ahhoz kapcsolódó juttatást vagy járulék jellegű kifizetést nem teljesít. A munkavállalók munkabérének, és a jogszabályok által előírt járulékoknak a megfizetése, az esetleges táppénzének megfizetése, a munkavállaló által jogszabály szerint fizetendő járulékok levonása és megfizetése a kölcsönbeadó kötelessége” (szerződés 2.1. pont második bekezdés).
[htmlbox gdpr_komm]
A felperes érdekében állt a megfelelő szakképzettséggel, illetve a kölcsönvevő által felállított szempontoknak megfelelő munkavállalók munkaviszonyának fenntartása, a munkaerő-kölcsönzési szerződés teljesítése érdekében. Ezért amikor igény hiányában a munkavállalókat munkavégzésre a felperes nem tudta kijelölni, a munkavállalók a munkáltató működési körében felmerült okból nem tudtak munkát végezni, emiatt a kiesett munkaidőre (állásidő) személyi alapbérük illette meg [régi Mt. 151. § (4) bekezdés]. A 2012. július 1-től hatályos szabályok nem zárják ki a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségét, így amikor a felperes munkáltató a foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben nem tett eleget, a vele munkaviszonyban álló munkavállalókat alapbér illeti meg [új Mt. 146. § (1) bekezdés].
Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
(Kúria, Mfv.II.10.251/2014/4.szám)
Cikkünket folytatjuk.
A cikk szerzője dr. Veress Júlia, a VGD Hungary Kft. adószakértője.
A VGD Hungary Kft. az Adó Online szakmai partnere.