A szocializmus építése (1948-56) – 1. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az ország erőltetett újjáépítése valósult meg az úgynevezett Rákosi-korszakban. A kuláküldözés, a magántulajdonon alapuló gazdaság ellenséggé tétele napi gyakorlat volt ebben az időszakban. A politikai vezetés az eszközökben nem nagyon válogatott, a cél elérése érdekében az adózást és az adóztató apparátust is eszközként használták fel.

„Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk. […] Minél több munkával, verejtékkel, áldozattal építjük jövőnket, annál tartósabb lesz, annál drágább lesz mindannyiunk számára.”

(Rákosi Mátyásnak a DISZ 1950. június 17-ei alakuló kongresszusán mondott beszédéből)

A II. világháborút követően a párizsi békeszerződések rendkívül szűk mozgásteret hagytak Magyarország számára. Mindezt súlyosbította a szovjet megszállás, a kényszermunkára elhurcoltak tömege, az ország gazdasági javainak lerablása. A lakosság létfeltételeit a jegyrendszer és a beszolgáltatási rendszer fenntartásával próbálta a kormányzat biztosítani. Mindezt súlyosbította a rendkívül nagy infláció, amelyet a forint bevezetésével kívántak megoldani, a stabilitáshoz azonban szigorú pénzügypolitikára volt szükség.

A vesztes világháború árát a társadalom egésze fizette meg, a döntéshozók közül volt, aki az emigrációt választotta, mások itthon kellett, hogy felelősséget vállaljanak.

A szovjet megszállás együtt járt azzal, hogy Magyarország szovjetizálását is – miként az ún. keleti blokk országaiban máshol is – megkezdték. Ennek legfontosabb eszköze – természetesen a hatalom megszerzése volt a Moszkva-párti kommunisták részére. Ez több lépésben meg is valósult, legismertebb momentuma az 1947-es „kékcédulás” választás volt, ahol csalásokkal manipulálták az eredményt. Ezt követően már a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt volt az ország tényleges irányítója.

Alkotmány

Formálisan az Országgyűlés maradt a legfőbb államhatalmi szerv, ezt mondta ki az 1949. évi XX. törvény, a Magyar Népköztársaság Alkotmánya is. a történelem során ez volt Magyarország második írott alkotmánya a Tanácsköztársaság alkotmánya után, ahhoz képest viszont több területen visszalépés is történt. Így például a nemzetiségi kérdésekben vagy az állami költségvetés működési szabályaiban.

Az Országgyűlés mennyire volt a legfőbb államhatalmi szerv, jól mutatja az, hogy évente csak kétszer ült össze rövid időre, az elfogadott törvények száma sokszor csak 4-6 volt egy évben. Ez a helyzet lényegében 1989-ig fennállt.

Adóztatásra vonatkozó rendelkezést ez az alkotmány egyáltalán nem tartalmazott, csak néhány homályosnak mondható rendelkezés utalt az államháztartás működéi rendjére.

5. § A Magyar Népköztársaság gazdasági életét állami népgazdasági terv határozza meg. Az államhatalom a társadalmi tulajdonban levő vállalatokra, az állami bankrendszerre, a mezőgazdasági gépállomásokra támaszkodva irányítja és ellenőrzi a népgazdaságot a termelőerők fejlesztése, a közvagyon növelése, a dolgozók anyagi és kulturális színvonalának állandó emelése és az ország véderejének fokozása érdekében. 8. § (2) A magántulajdon és a magánkezdeményezés a köz érdekeit nem sértheti. 9. § (1) A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. (4) A Magyar Népköztársaság megvalósítani törekszik a szocializmus elvét: Mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint.

Ez a helyzet egészen 1989. október 23-ig fennállt.

Az államháztartás működési rendjét a következő évtizedekben a munka alapú társadalom építésének primátusa (elsődlegessége), valamint a kommunizmusba vezető út, annak szocialista szakasza határozta meg.

Azok a társadalmi rétegek, amelyek a végcél „útjában álltak” minden eszközzel kényszeríthetőek, szankcionálhatóak voltak, egészen a végletekig menően, a koncepciós perekben halálos ítéletek is születtek (amelyeket végre is hajtottak!).

Politikai és gazdasági célkitűzések

A Szovjetunió készült a harmadik világháborúra. A keleti blokkra ebben egyrészt mint szövetségesre számított, másrészt ütközőzónaként ezekre az országokra hárította volna a legsúlyosabb csapásokat.

Magyarország számára ez erőteljes hadseregfejlesztést, illetve a hadsereget kiszolgáló iparosítást jelentett.

A párizsi békeszerződésben meghatározott korlátokat (70 ezer fő) semmibe véve 1950 nyarán a magyar fegyveres erők létszáma a 300 ezer főt is meghaladta. A magas létszámot azzal a férfilakosság szinte teljes körű besorozásával, illetve a szolgálati időt több fegyvernemnél felemelték három évre, valamint ösztönözték a „továbbszolgálást”.

Az erőteljes iparosítás keretében célként tűzték ki, hogy Magyarország a „vas és acél országa” legyen, miközben ehhez elegendő és megfelelő minőségű vasérccel, kokszolható szénnel az ország alig rendelkezett. Grandiózus beruházások indultak – szovjet segítséggel és alapanyagokkal –, hogy minél előbb ipari országgá fejlődjön Magyarország.

A hadseregfejlesztés és az iparosítás forrását alapvetően a lakosság életszínvonalának csökkenése (jó esetben szinten tartása), illetve a mezőgazdaság és az abban dolgozó parasztság kizsákmányolása képezte.

Ugyanezt a célt szolgálták az államosítások is, több lépcsőben 1948 végére lényegében a teljes pénzügyi szektort, az iparvállalatokat állami kézbe vették.

Az agrárágazat kizsákmányolása; szövetkezetek, tagosítás

A termőföldek közös művelésbe vonásának célját Rákosi 1948. augusztus 20-i kecskeméti beszédében fogalmazta meg. Néhány hónappal később, november 27-én már céldátumot is megadott: „3-4 éven belül oda kell vinni, hogy a parasztság 90 százaléka rendes szocialista közös társas művelésben művelje a földjét”. A szövetkezetek létrehozására vonatkozó kormányrendelet 1948. december 18-án jelent meg (14 000/1948. sz. Korm.r.).

A szövetkezetekbe való beléptetés nagyon lassan haladt. A néhány évvel korábban, a földosztás során földet szerző parasztok nem szívesen váltak meg birtokuktól. Általában azok léptek be a szövetkezetekbe, akiknek földje nem volt képes fedezni a család megélhetését. Összesen 584 csoport működött 1949 nyarán 13 ezer taggal, 55 ezer hektárnyi területen. Az egy főre vetített terület nem érte el a 7 kataszteri holdat.

A kormányzat (természetesen politikai megrendelésre) mindent bevetett. Progresszív adót vetett ki a mezőgazdasági földterületekre (7090/1948., majd 4113/1949. (VI. 26.) Korm. rendelet az 1949. évi mezőgazdaságfejlesztési járulék kivetése tárgyában). Járulékot kellett fizetni az olyan birtok után, amelynek területe a 25 kataszteri holdat vagy kataszteri tisztajövedelme a 350 koronát eléri vagy meghaladja. Fontos a „vagy” kötőszó, azaz kisebb terület után is fizetni kellett, ha elég jó termőképességű volt a föld, vagy megfordítva, 350 AK alatt is fizetni kellett, ha a terület meghaladta a 25 holdat. A járulékfizetés alól mentesítették (mások mellett) a földműves-szövetkezeteket és az állami gazdaságokat, így lényegében a magángazdáknak kellett a kötelezettséggel számolni.

A gazdákat gyakran berángatták a tanácsra, vegzálták őket, fenyegettek az ÁVH-val, előfordult többszörös adókivetés is, illetve a beszolgáltatási kötelezettség újbóli előírása is. A gazdáknak sokszor csak két lehetőségük volt, vagy beléptek a szövetkezetekbe, vagy felhagytak a gazdálkodással (elmentek ipari munkásnak), és a termőföldet felajánlották az államnak.

Az erőszakos szövetkezesítés hatására 1950 őszére már 3200 földműves-szövetkezet jött létre, tagjainak száma másfél millióra emelkedett.

A földek műveléséhez nem volt elegendő munkagép. Ezt ún. gépállomások létesítésével kívánták megoldani, ahonnan a munkát a szövetkezeteknek és állami gazdaságoknak igényelni kellett. A gépeket jórészt az államosításokból, illetve elkobzásokból biztosították, állami beruházások a mezőgazdaságban alig voltak.

A háború alatt elpusztult igásállatok, a húsuk miatt elfogyasztott állatállomány miatt kevés volt a szerves trágya, műtrágyázásra még kevesebb lehetőség volt. Volt olyan év, amikor a padlásseprések hatására még vetőmag sem maradt elegendő. Szélsőséges példa, de előfordult, hogy az állatok etetésére félretett gyenge minőségű gabonát vetették el, sőt még az is, hogy a krumpli héját használták vetőburgonya helyett.

A termésátlagok nem haladták meg a világháború előtti adatokat.

A szövetkezetek sikertelenségének egyik legfontosabb oka a szakértelem hiánya volt. A régi agrárszakembereket az 1950-es évek közepére eltávolították, helyükbe szakmai ismeretek nélküli szegényparasztokat vagy munkásokat állítottak. 1953 végén a 3307 tsz-elnökből felsőbb fokú (egyetem, technikum stb.) végzettsége mindössze 144-nek volt, 2203 pedig semmiféle szakirányú képesítéssel nem rendelkezett.

A másik kényszerítő eszköz a tagosítás volt. A magyar öröklési rendszer is „rásegített” arra, hogy egy-egy parasztgazda összességében kisebb földterülete is sok különálló, egymástól távol elhelyezkedő tagból állt. Volt rá példa, hogy 7 kataszteri holdas gazdának 92 tagban kellett művelnie a földjét. A tagosítás emiatt már a XIX. század második felétől folyamatosan megoldandó probléma volt, amit birtokcserékkel lehetett „helyrehozni”. Az ötvenes évek elején a szövetkezeteké volt az elsőbbség, gyakran kényszertagosítással elvették a gazdák földterületeit, és helyette messzebb, rosszabb minőségű földterületeket adtak cserébe. Hiába írta elő a jogszabály a megegyezési kötelezettséget, erre gyakran fittyet hánytak.

Mindez azt eredményezte, hogy megrendült a föld tulajdonjogába vetett bizalom, a parasztok a szükséges beruházásokat, talajjavítást (stb.) sem végezték el földterületeiken, elmaradtak az ültetvénytelepítések, a gépesítések, sőt gyakran a föld megművelése is. Ez oda vezetett, hogy 1952-től már hiába ajánlották fel a földet a szövetkezeteknek és állami gazdaságoknak, nem vették át, mert nem volt, aki megművelje.

Kulákadó, kuláklisták

A fentebb említett (eufemisztikus) mezőgazdaságfejlesztési járulékot a nagyobb, jobb minőségű földterületek után kellett fizetni. Már a kezdetektől kulákadónak nevezték ezt a kötelezettséget, az érintett birtokosokat pedig kulákoknak (a kulák orosz eredetű szó, jelentései: ököl, nagygazda, zsugori), listákat állítottak össze róluk, a társadalom ellenségeinek aposztrofálták őket, ha jelentkeztek, akkor sem vették fel őket a szövetkezetekbe.

Rákosi az MDP II. kongresszusán 63 ezer ilyen gazdaságról beszélt, de más okok miatt is sokakat kuláknak minősítettek, így százezret megközelítette az érintett családok száma. Ők voltak a falusi „kizsákmányolók”! Sokszor olyan személyekről is szó volt, akik a világháború utáni földosztásoknál sok gyermekük alapján jutottak ekkora földterülethez.

A terület kiszámításánál a kertet, a gyümölcsöst négyszeres, a szőlőt ötszörös szorzóval vették figyelembe, de kuláklistára kerületek azok is, akiknek cséplőgépe, traktora, mezőgazdasági üzeme (malom, daráló, olajütő, stb.) volt, vagy kereskedelemmel, vendéglátással foglalkozott, és volt 100 AK-t meghaladó mezőgazdasági birtoka.

A listák alapján megkezdődött a likvidálás. Elvették földjeiket, visszamondták hiteleiket, eltávolították a hagyományos szövetkezetek vezető testületeiből (amelyekben éppen birtokuk nagysága, helyi rangjuk alapján vettek részt), mindezeken felül állattartási kötelezettséget is róttak rájuk, természetesen az ehhez kapcsolódó beszolgáltatási kötelezettséggel együtt. A kulákok gyermekei nem tanulhattak tovább középiskolában, még az is előfordult, hogy gimnáziumba járó harmadikos, negyedikes gyerekeket egyszerűen eltávolítottak az oktatási rendszerből. Magasabb iskolai végzettségről természetesen szó sem lehetett.

Az uszítás a legmagasabb szintekről indult. Az MDP KV 1952. június 27-28-i ülésén hangzottak el a következők: „Fel kell lépni a felvilágosító munkában a kulák veszélyességének lebecsülésével, a szétvert ellenség hangulatával szemben. … A törvény teljes szigorával kell lesújtani a feketevágó, az adócsaló, a beadást és a földművelést szabotáló, a rémhírterjesztő, a szövetkezetbe csalárd módon befurakodó kulákokra”.

A kötelezettségek teljesíthetetlenek voltak, 1953-ra a kulákgazdaságok eladósodottsága olyan mértékű volt, ami megfelelt egy kataszteri hold tiszta jövedelmének. A kuláklistákról akkor sem lehetett lekerülni, ha földjeiket felajánlották.

Honvári János könyvében olvasható a következő:

Az MDP KV Mezőgazdasági osztálya 1952. január 4-én az alábbi javaslatot terjesztette Hegedűs András elé: a tervezett gépfelvásárlási akció kudarcát úgy lehet kiköszörülni, hogy az elkövetkezőkben főleg a kulákok üzemképes, vagy kis javítással üzemlépessé tehető mezőgazdasági gépét fogják az adóhátralék fejében elzálogosítani. Ha az eljárás sem hozná meg a kívánt eredményt, akkor „nincs akadálya annak, hogy … azoknál a kulákoknál, akiknek üzemképes traktoruk, cséplőgépük, traktorekéjük, kazalozójuk van, a szükséges mennyiségben adóvizsgálatot folytassunk le. Az így megállapított adóhiányok, valamint ennek alapján kivetett bírságok ellenében a mezőgazdasági gépeket zálogolhatjuk, s átvehetjük”.

Nem szorul magyarázatra a javasolt intézkedés cinizmusa.

A kuláklisták, a kulákokkal szembeni intézkedések hatásosak voltak, 1953-ra a kulákgazdaságok mintegy 80 százaléka megszűnt, a területi veszteség ennél valamivel nagyobb arányú volt.

Még éveket kellett várni a kuláküldözés megszűnésére, és fél évszázadot arra, hogy formális elégtételre is sor kerüljön.

23/2012. (III. 28.) OGY határozat Megemlékezés napja a kuláküldözések idején tönkretett magyar gazdákról 1. Az Országgyűlés ebben a határozatban elítéli a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztsággal szemben tanúsított, kegyetlen üldöztetést és megkülönböztetést. 2. Az Országgyűlés javasolja, hogy a kuláküldözés történetéről, körülményeiről méltó módon, rendszeresen emlékezzenek meg, mely megemlékezések során a fiatal nemzedékek megismerhetik a magyar középparaszti réteg szenvedését. 3. A megemlékezés napja minden év június 29-e Péter-Pál napja, amely régi hagyomány szerint a betakarítás kezdetének napja, a parasztság ünnepe volt. 4. Ez a határozat a közzétételét követő napon lép hatályba.

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Kupai Dániel: A kuláküldözés története Magyarországon

Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, 2000, Budapest, 459-546.pp.)

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó, Budapest, 2010)

---