Állati adók – az ökörsütéstől a verébadóig
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az állatok régen is célpontjai voltak az adózásnak. És ma is azok. Volt, amikor az adókat állatok beszolgáltatásával, állati termékekkel kellett leróni, de ma már az a gyakoribb, hogy az állatok után állapítanak meg adókötelezettségeket. Ez sokszor eredményezett érdekes helyzeteket, vagy ma már érthetetlennek tűnő kötelezettségeket.
És minden tizede a baromnak és juhnak, mindabból a mi a vessző alatt átmegy, a tizedik az Úrnak legyen szentelve.
(Biblia, Lev 27: 32)
Korábban már foglalkoztunk a fűszerekhez kapcsolódó sajátos adókötelezettségekkel, illetve a sajátos emberi élethelyzetek (születés, gyermekkor, házasság, halál) adózási eseményekként való minősítésével.
Most az állatok kerülnek sorra! Az adóztatók leleményessége ezen a területen sem ismert határokat, sőt – ezt fogjuk látni – ma sem ismer. Olyan adók is voltak e területen, amelyek ma érthetetlennek tűnnek, de ha megvilágítjuk az adó tartalmát, az adott korban a történelmi, társadalmi „környezetét”, akkor ezek az adók akár nagyon is érthetőkké válhatnak.
Egyiptomi adózás
A legrégibb időkben – nem lévén pénzgazdálkodás – a közösség érdekében történő áldozatvállalást természetben kellett teljesíteni. Ezt saját munkával, közreműködéssel, elejtett állatok, gyűjtött növények közösség részére való biztosításával, később az állattenyésztés és a növénytermelés megjelenését követően a megtermelt javak egy részének a közösség részére való átadásával lehetett teljesíteni. Ez a módszer általános volt a pénzgazdálkodás megjelenéséig, de még később is ez volt a jellemző, egészen a középkor végéig.
A tized és a kilenced
A középkor legismertebb adófajtája volt az egyházi tized (decima, dézsma). Szedésére a Biblia adott hivatkozási alapot, több helyen is megerősítve, hogy amit Isten ad, annak tizede az Istent, templomot, egyházat illeti. A magyar történelemben Szent István törvényei között már megjelent az egyházi tized fizetésének kötelezettsége (Szent István Király Dekrétomainak Második Könyve, 52. Fejezet a tizedről).
A kilenced (nóna) a földesúrnak a föld használatáért fizetendő adó volt. Tulajdonképpen a kilencedik tizedről van szó, mert ugyanaz az alapja, mint a tizednek. Így a jobbágynak maradt a termés 8/10-e.
Nem minden termék, termény, jószág után kellett fizetni a tizedet és a kilencedet, az évszázadok alatt ez folyamatosan változott. Egy példa a részletes törvényi szabályozásra Mátyás király idejéből:
1481. évi I. törvénycikk miből járjon a dézsma
Először is, hogy a főpap urak és egyéb egyházi személyek, kiknek dézsmájuk van, az ország régi szokása szerint semmi más dologból se vegyenek dézsmát, mint csak borból, gabonából, bárányokból, méhekből, kölesből, rozsból, árpából és zabból.
|
Azaz a tizedfizetési kötelezettség a bárányok és méhek (méhkasok) szaporulatát terhelte. A törvényi szabályozásra azért is volt szükség, mert gyakran más termékekre, terményekre, jószágokra is kivetették a tizedet, tehát e törvény éppen az adóztatók visszaéléseit volt hivatott megakadályozni (kevés sikerrel, de erről most részletesebben nem szólunk).
A pénzgazdálkodás fejlődésével az egyház és a földesurak is gyakran követelték a tizedet és a kilencedet pénzben. Erre vonatkozóan több tiltást tartalmazó törvény is született a XV-XVIII. századokban, mivel a pénzkövetelésnek gyakran lázongás lett a következménye, főleg azért, mert olyan diktált árfolyamot alkalmaztak az adóztatók, amely áron a termékek nem voltak értékesíthetőek.
(A tizedfizetés szabályainak változása önálló írást „érdemel”, így itt most további részletekre nem térünk ki.)
Meg kell még jegyezni, hogy az egyház és a földesurak is számos további jogcímen szedtek adót, ezek között voltak olyanok, amelyeket szintén állatokkal, állati terményekkel kellett megfizetni.
Az ökörsütés
A székelyek sajátos kötelezettségekkel és kedvezményekkel rendelkeztek a Magyar Királyságon belül. Egyrészt kollektív nemességben részesültek, ily módon adót nem kellett fizetniük a király felé. Ezért cserébe viszont el kellett látni területükön a határőrizetet, és háború esetén – saját költségükre – katonai szolgálatot kellett teljesíteniük.
Ezen túl jeles napokon ajándékkal is tartoztak a királynak. Ilyen jeles napok voltak a király koronázása, lakodalma (első házasságkötésekor) és elsőszülött fiának keresztelése. Az ajándék pedig kötött volt, telkenként egy ökröt kellett a királynak adni. A későbbiekben a telkenkénti kötelezettség helyébe 4-6 ökrönként egy ökör adományozása lépett. Az ökröket ellátták a király billogával, azaz tüzes vassal beleégették az ökör bőrébe a király jelét, ez volt az ökörsütés (signatura boum, consignatio boum) aktusa. Ezt követően az ökröket lábon hajtották a király udvarába.
Az ököradót elsőként az 1231. évi XXXIV. törvény említi, rögzítve azt, hogy az ököradó felett a király szabadon rendelkezhet. Ezt a szabad rendelkezést korlátozza az esztergomi érsekség 1254-es és 1263-as kiváltságlevele, amely szerint a székelyektől és oláhoktól szedett ökör, juh és más állatadó tizede az érseket illeti.
Az ökörsütés hagyománya ellen a XVI. század elejétől a székelyek több alkalommal is fellázadtak, valószínűleg túl gyorsan követték egymást követően az ajándékozásra okot adó jeles események. A legnagyobb ilyen lázadás 1506-ban volt, amikor II. Ulászlónak fia született (a későbbi II. Lajos, aki a Mohácsi csatában halt meg). A székelyek megregulázására Tomori Pál (a mohácsi csata magyar fővezére) vezetésével küldtek sereget, de Tomori serege vesztett a Marosvásárhely melletti csatában, sőt maga is megsebesült. Igaz, hogy az ezt követően küldött újabb sereg legyőzte a székelyeket, és kegyetlenül behajtotta az ököradót.
A következő száz évben még több alkalommal próbálkoztak az ököradó behajtásával, egyre kevesebb sikerrel, szép lassan rendszeres pénzben fizetett adó váltotta fel az ökörsütés szertartását. Az ökörsütés utolsó említése 1607-ből származik, amikor a kolozsvári országgyűlésen Rákóczy Zsigmond fejedelem arra tett előterjesztést, hogy „új fejedelemnek választásakor közöttök ökörsütéssel, bélyegzéssel tartoztanak és minden hat ökörnek egyikét a fejedelem számára elbélyegzették”. Előterjesztését nem fogadta el az országgyűlés.
Csibeadó, libaadó, disznóadó
A Dózsa György-féle parasztháború leverését követően gyorsan összeült az országgyűlés (1514. október 18-án), és a jobbágyságot sújtó új adótörvényeket is elfogadtak. Ezek között meghatározták azt, hogy a jobbágyoknak havonta egy csibét, évente két libát, továbbá tíz jobbágytelkenként egy disznót kellet a földesúrnak adni ajándékba. Persze szó sincs itt ajándékról, ez nagyon is kemény adókötelezettség volt.
1514. évi XVII. törvénycikk a jobbágyok ajándékadása
Továbbá arra vannak kötelezve, hogy uraiknak havonkint egy-egy csibét adjanak.
1514. évi XIX. törvénycikk a jobbágyoktól járó libajövedelem
Továbbá adjanak uraiknak évenkint két libát, tudniillik egy fiatalt pünköst ünnepére és egy vénebbet szent Márton püspök és hitvalló napján.
1514. évi XX. törvénycikk a parasztoktól szedett disznójövedelem
Továbbá minden falu után, a mely tizig menő vagy annál kevesebb jobbágytelket is foglal magában, karácsony ünnepére egy hizott disznót, a hol pedig azok száma tiznél nagyobb, minden tiz telek után hasonlóképen egy-egy hizott disznót kell adniok.
1. § Épségben maradván az uraknak és nemeseknek egyéb jövedelmei is, a melyeket eddigelé ezeken kivül kapni és szedni szoktak.
|
Nem volt ez rendkívüli az adózás történetében. Több olyan domborművet, festményt ismerünk, amelyek tárgya az állatokkal kapcsolatos adófizetés volt. Cikkünk illusztrációjaként többet is bemutatunk.
Paul de Vos: Az adószedő (1543)
Ne gondoljuk azt, hogy az állatokkal, állati termékekkel való adózás a feudalizmust követően megszűnt. Szó sincs róla! A II. világháborút követően (egészen 1956-ig) a főleg a mezőgazdasági termelőket sújtó ún. beszolgáltatási rendszer számos mezőgazdasági terméket érintett. Így a gabonán, a szénán, a burgonyán és a boron túl állatokat, állati termékeket is. Tételes előírások vonatkoztak arra, hogy a termőterület nagyságától és aranykoronában mért értékétől függően mennyi tojást, tejet, zsírt, baromfit, sertést, marhát (utóbbiaknak inkább a húsát) kellett beszolgáltatni, mindenfajta ellentételezés nélkül, vagy ha fizettek érte, akkor rendkívül nyomott áron, a piaci árak töredékét kapta a termelő. Természetesen ez is színtiszta adózás volt.
Verébadó és társai
A ma szinte érthetetlen adófajta a XVIII. században egyáltalán nem volt rendkívüli. Európában több helyen is alkalmazták, így például Orosházán, az erdélyi Kászonban vagy a német Hannoverben és Württembergben. Az adót személyekre, telkekre vagy magára a településre (pl. Orosháza) állapították meg, és az volt a lényege, hogy – más adók mellett – meghatározott számú verébfejet is be kellett szolgáltatni. A beszolgáltatás elmulasztása pénzbeli szankciót eredményezett.
Az adóztatás e furcsa módjának az oka az volt, hogy a verebek rendkívüli módon elszaporodtak, és a terméskárosító hatásukat kívánták ily módon csökkenteni. Tehát mai szóhasználattal egyfajta környezetvédelmi adónak is tekinthetjük ezt.
Érdekességként meg kell még említeni, hogy Württembergben a madarak feje helyett élő verebeket kellett beszolgáltatni, adózónként 12 db-ot. Aki ezt „befizette” 6 krajcárt is kapott érte, aki viszont elmulasztotta, az 12 krajcár büntetést kellett hogy fizessen. A díjazásnak persze félresikerült következménye is lett, volt, aki ebben üzletet látott, és nekifogott a verébtenyésztésnek!
A veréb mellett a szintén kártékonynak minősített varjakra, csókákra, szarkákra, sőt farkasokra is kiterjedt a „begyűjtési kötelezettség”, például Orosházán a településre állapították meg a kötelezettséget, a XVIII. század közepén a községnek 2067 varjút, csókát, 6201 verebet, és 2 farkast kellett beszolgáltatni.
Ők már nem lesznek a verébadó áldozatai (mezei és házi veréb)
Kós Károly, az erdélyi polihisztor még találkozott olyan emberekkel, akik őrizték a verébadó emlékét, ahogyan ezt 1971-ben megjelent tanulmányában is megemlíti:
Az öregek még tudnak arról, hogy »valamikor« verébadót kellett fizetni, vagyis a vetésekben kárt okozó madár pusztítása itt is hatóságilag kötelező volt, évente minden család bizonyos számú verébfejet kellett hogy beszolgáltasson a bírónak, a veréb húsát pedig elfogyasztották. A forróvízben megkopasztott madárka tojásban kirántott combja igen ízletes volt.
|
Sokat változott a világ azóta! Jelenleg a veréb Magyarországon védelem alatt áll! A mezei veréb védett faj, a házi veréb törvényi oltalom alatt áll, a jogszabály szóhasználata szerint a természetvédelmi szempontból jelentős állatfajok közé tartozik (ld. erre vonatkozóan a védett és a fokozottan védett növény- és állatfajokról, a fokozottan védett barlangok köréről, valamint az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok közzétételéről szóló 13/2001. (V. 9.) KöM rendeletet). Mindkét fajhoz 25 000 Ft-os egyedi értéket társít a jogszabály.
Amikor az állatok után kell adózni
Az állatok utáni adózás a honi törvénykezésben először 1875-ben jelent meg, amikor a földadó bevezetése, illetve az adórendszer későbbi tervezett átalakítása miatt több ország adózását is áttekintették. A terjedelmes áttekintést a földadóról szóló törvény (1875. évi VII. tc.) indoklása tartalmazta. Ez az indoklás tartalmazott ismertetést arról, hogy Angolországban fényűzési adóként alkalmaznak – többek között – kocsiadót és lóadót. Volt ilyen adó Franciaországban is.
Német paraszt tojásadót fizet (1517)
A képviselőknek nyilván megtetszett Angolhon gyakorlata, mert már az 1875. évi XXI. törvénycikkben bevezették ugyanezen adónemet Magyarországon is:
14. § A kocsi- és lóadó tárgya: minden hintó, ruganyra alkalmazott kocsi és minden más oly kocsi, mely a tulajdonos vagy családja, vagy a hozzátartozóknak kizárólag személyes használatára van rendelve, továbbá minden ló, melyet tulajdonosa ily kocsikhoz használ, vagy mint hátas lovat saját vagy családja személyes használatára tart.
|
Az adómentességre vonatkozó szabályokkal azt kívánták elérni, hogy csak a valóban luxus- vagy kedvtelési kocsik és lovak után kelljen adót fizetni, egyébként a mértéke aszerint emelkedett, hogy mekkora volt a település nagysága. Budapesten ötször akkora volt a mértéke, mint az aprófalvakban.
Romániában manapság is ismert adófajta a lódíj. Lovanként kell fizetni az Országos Lovászati Hatóság számlájára.
A kutyák utáni adózás a lóadónál bonyolultabb! Központi szabályozás erre sokáig nem volt, de már az állategészségügy rendezéséről szóló 1888. évi VII. törvénycikk rendelkezett arról, hogy „A veszettség korlátozása czéljából minden törvényhatóság a törvény életbelépte után hat hónap alatt tartozik a kutyatartásról szabályrendeletet hozni, a melyben egyuttal a fölösleges kutyák tartásának megszoritása végett alkalmas adó állapitandó meg” (72.§). Azaz az országgyűlés bevezette az adókötelezettséget, de a tényleges szabályok és mértékek megállapítását alsóbb szintre delegálta.
Érdemi változás történt 1928-ban – nyilván végrehajtási gondok miatt – amikor is az állategészségügyről szóló 1928. évi XIX. törvénycikk 37. §-a minimális adótételeket írt elő az ebadóra vonatkozó szabályozásokra.
Az ebadó azóta is sokszor előkerült a törvényalkotásban és a közbeszédben. Volt amikor kivetették, és volt amikor eltörölték. Közegészségügyi és közbiztonsági okból is nyilvánvaló érdek fűződik ahhoz, hogy legyen a kutyákról nyilvántartás, azok kapják meg a megfelelő védőoltásokat, más szempontból az adótétel nem szabad, hogy a kóborkutyák számát gyarapítsa. Jelenleg a kötelező chipezés már megoldja a nyilvántartási gondokat, ennek alapján akár az oltások is követhetőek lennének.
Ettől függetlenül létezik ma is ebadó kivetésére lehetőség. Az önkormányzatok vezethetik ezt be ebrendészeti hozzájárulás elnevezéssel (ld. erre vonatkozóan az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 42/C. §-át). Valószínűleg nem véletlen, hogy kevés önkormányzat vette a bátorságot, hogy ezt a kötelezettséget bevezesse, persze lehet, hogy csak a beszedhető adót hasonlították össze az igazgatási költségekkel.
A macskák után Magyarországon nem vezettek be adózást, bár a 1913-ban komolyan foglalkoztak a kérdéssel. A minisztériumi egyeztetésről számolt be az Állatvédelem c. folyóirat 1913. évi 7. száma a 69. oldalon, amelyben egy Németországban bevezetett macskaadóra is hivatkoznak. Végül olyan döntés született, hogy a kóbormacskák ugyan veszélyesek a madarakra, sőt betegségeket is terjesztenek, de nem az adóztatás, hanem az irtásuk jelenthet erre megoldást. A hírek szerint nemrégiben – a 2010-es évek elején – a német önkormányzatok felelevenítették a macskaadó ötletét. Csak idő kérdése, hogy ismét valóság legyen.
A kutyák és a macskák után 2009 óta szednek adót például az Egyesült Államokbeli Durnhamben (Észak Karolina). Be kell jelenteni személyes vagyontárgyként a négy hónapnál idősebb állatokat, és 75 dollár adót kell fizetni utánuk évente, kivéve, ha ivartalanították őket, akkor mindössze 10 dollár az adó. Megjegyzem az ivartalanítás Magyarországon is mentességet jelenthet az ebrendészeti hozzájárulás alól!
Irodalom:
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956. (Tevan Kiadó, 1992, Békéscsaba)
Kós Károly: Kászoni adatok a népi vadfogáshoz (In: Székely Zoltán – Árvay József – Jecza Tibor – Kovács Sándor (szerk.): Aluta III. Sepsiszentgyörgyi Múzeum, 1971, Sepsiszentgyörgy, 323-346.p.)
Szádeczky Kardoss Lajos: A Székely Nemzet története és alkotmánya („Hargitaváralja” J. Sz. K. a Franklin-Társulat bizománya, 1927, Budapest)
Veres József: Egyetmás Orosházáról (in Zsilinszky Mihály: A Békésmegyei Régészeti És Mivelődéstörténelmi Társulat évkönyve 1885/86., A Társulat kiadása, 1887, B.-Gyulán)