Az adócsaló Shakespeare
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Shakespeare-ről keveset tudunk. A legfontosabb életrajzi adatai (születés, keresztelés, házasságkötés, gyermekei születése, halála) hivatalos dokumentumokban fennmaradtak, ezen kívül még néhány bírósági irat őrzi nevét. Tőle magától mindössze hat (talán) hiteles aláírás maradt, művei közül egyetlen egy sem maradt meg eredeti kéziratban (valószínűleg az 1613-ban leégett Globe-színházban váltak ezek a lángok martalékává). A bírósági iratok nemrégen viszont olyan titkokat is felfedtek, amelyek évszázadokon keresztül rejtve maradtak: Shakespeare-nek volt sötét oldala. Magánéletében könyörtelen üzletember volt, nyoma sem volt a műveiben felmagasztalt fennköltségnek, mindent megtett, hogy elkerülje az adókat, a nyereséget akár mások kárára is maximalizálja, és kihasználja az elesetteket.
Kalandok, siker, pénz
Shakespeare a Stratford-upon-Avon nevű városkában (Stratford-upon-Avon, Warwickshire, Anglia) született, egy jómódú kereskedő, John Shakespeare és egy kisbirtokos leánya, Mary Arden (meghalt 1608-ban) elsőszülött gyermekeként. Születésének dátuma 1564. április 23, és pontosan 52. születésnapján, 1616. április 23-án halt meg. Halálának napja megegyezik a másik nagy irodalmi óriás Miguel de Cervantes Saavedra halálának napjával (Cervantes, az adószedő c. írásunkat itt olvashatja). A dátumok egybeesése és pontossága ugyanakkor kérdéses, mert Angliában a Julianus naptárt, a katolikus országokban 1582-től a Gergely naptárt használták.
Apja különböző foglalkozásokat űzött, volt kesztyűkészítő, bőráru-kereskedői, majd gabonakereskedői tevékenységet is folytatott, sőt részt vett a közéletben is, először csendbiztos, majd főkincstárnok lett, békebíróként is tevékenykedett, néhány évig kisvárosuk polgármestere is volt. Szeretett volna nemesi címet szerezni, de ez nem adatott meg neki. Egy rosszul sikerült hitelezési ügyletben kezesként csődbe jutott, ezt követően már Shakespeare támogatta anyagilag (1601-ben bekövetkezett haláláig).
Shakespeare-nek hét testvére született, közülük egyikük túlélte William-et harminc évvel, Joan 77 évet élt (1569-1646).
Shakespeare gyermekkoráról, fiatalságáról szinte semmit nem tudunk, a következő ismert adat róla, hogy 18 éves korában, 1582 novemberében feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathaway-t, és fél évvel később megszületett Susanne leányuk (ezért volt sürgős a házasság). Később még két gyermekük született 1585-ben, Hamnet és Judith (ikrek voltak), a fiú 11 éves korában meghalt, állítólag az ő emlékére fogalmazta Shakespeare a Hamlet-et.
A következő ismert adatot már bírósági irat tartalmazza: 1586-ban vadorzás, őzek orvvadászata miatt perbe fogták, az ítélet elől menekült Londonba, és a következő közel három évtizedben nem is tért haza.
Az 1586 és 1589 közötti időszakról szintén nincsenek életrajzi adatok, valószínűleg hajózással is foglalkozott, matróz lehetett (de lehet hogy kalóz is volt), ennek révén valószínűleg járt Itáliában (műveinek helyismerete erről tanúskodik), valamelyest megtanult olaszul is. Beleártotta magát a kereskedelmi tevékenységbe is (apjától tanulhatott ehhez szakmai fogásokat).
A legkorábbi színházi adat Shakespeare-ről a lóőrzésért kapott díjazás. Akkoriban a hölgyek hintóban, az urak lóháton jártak színházba, az előadás alatt őrizni kellett a kocsikat és a lovakat. A ló-őrzők ugyanúgy a színház alkalmazottai voltak, mint a színészek.
Az ún. Cobbe-portré Shakespeare-ről
1590-től 1612-ig már színházi íróként, költőként, színészként élt. Pár év alatt meggazdagodott, és 1597-ben már megengedhette magának, hogy egy drága házat vegyen szülővárosában (ennek neve „New Place” volt). Családját egész idő alatt Stratfordban hagyta, de mindvégig támogatta őket.
1596-ban sikerül Shakespeare-nak az, ami apjának csak vágya volt, önmagának és családjának megszerzi a nemesi címet és a hozzávaló címert (lásd képünkön, alább). A címerpajzson: arany mezőben ezüst lándzsa van, a címerpajzs fölött kitárt szárnyú sólyom, Shakespeare nemesi jelmondata a következő volt: „Non Sanz Droict” vagy „Not without Right”, fordításban talán azt jelentheti, hogy „Nem érdem nélkül”. Sajnos a nemesi címet fiának 1596-ban bekövetkezett halála miatt nem volt kire hagynia. (Mivel leányainak gyermekei, azaz unokái gyermektelenül haltak meg, később – 1670-ben – a Shakespeare-vérvonal leányágon is kihalt.)
Shakespeare 1612-ben visszatért Stradford-upon-Avon-ba, visszavásárolta a szülői házat, és ott élt haláláig, irodalmi tevékenységet már nem folytatott. Vagyonának nagy részét Susanne leányára hagyta. Felesége hét évvel túlélte Shakespeare-t, 1623-ban halt meg.
Ló-örzőként és dramaturgként kezdte
Az irodalmi pálya részletes bemutatásától, az egyes művek ismertetésétől, elemzésétől most eltekintünk, csakis a témánk szempontjából legfontosabbakat ismertetjük.
Shakespeare pályája szédületes gyorsasággal emelkedett, körülbelül húsz évet töltött Londonban, s ez alatt az idő alatt 37 drámát, 154 szonettet és néhány elbeszélő költeményt írt.
A ló-őrzést követően rövidesen contaminator, vagyis „összerakó” lett (az a szakember, aki a benyújtott drámák megfelelő részleteiből összeállított egy előadható színjátékot, ma leginkább dramaturgnak neveznénk), de rövidesen társszerzőként, majd önálló szerzőként maga is írt drámákat. Drámái sikeresek voltak, és ez anyagi biztonságot nyújtott számára és a Stratford-ban maradt családja számára is.
Shakespeare színdarabjai 1594-től kezdve megjelentek. Ezek – mai szóhasználattal – kalózkiadások voltak, a szövegek gyakran pontatlanul vagy hiányosan jelentek meg. Ugyancsak 1594-ben az újonnan alakuló Lord Chamberlain’s Company társulat színésze és háziszerzője, illetve színháznak résztulajdonosa (ehhez persze már megfelelő vagyonnal is rendelkeznie kellett), majd igazgatója is lett. Színészként saját darabjain kívül leginkább Ben Jonson műveiben játszott. Társulatával többször fellépett az udvarban I. Erzsébet királynő előtt is, és így hamarosan ünnepelt udvari szerzővé vált. 1598-ra már ismertté vált, minden idők legnagyobb angol írójaként ünnepelték, és neve megjelent a darabok címoldalain is.
Az ún. Chandos-portré Shakespeare-ről
1599-ben résztulajdonosa lett az akkor épült Globe-színháznak, 1601-től pedig már ő a színház igazgatója.
1603-ban meghalt I. Erzsébet, és I. Jakab (a kivégzett Stuart Mária fia) lépett a trónra. Az új király is támogatta társulatukat, Shakespeare-nek és tizenkét társának skarlátpiros bársonyból szabatott ruhát, a társulat felvette a Király Színészei nevet, 1608-tól engedélyt kaptak, hogy fellépjenek az előkelők számára fenntartott Blackfriars színházban.
Sem Shakespeare műveinek számára, sem keletkezési idejükre nincsenek pontos adatok, legfeljebb nyelvezetükből, a költői kifejezési módokból lehet arra következtetni, hogy az első művek között a Tévedések vígjátéka, a Titus Andronicus, A makrancos hölgy voltak, és pályájának lezáró műve – talán – a Vihar című dráma volt.
A rekonstruált Globe-színház Londonban
A keletkezési sorrend mellett Shakespeare szerzősége is sok esetben megkérdőjelezhető. Minden drámájának volt eredete, ősforrása, azt is mondhatnánk, hogy Shakespeare elplagizálta ezeket. Emellett a drámákat gyakran szerzőtársakkal együtt írta. Kettőt mindenképpen meg kell közülük említeni, mindketten jó barátságban voltak Shakespeare-rel. Christopher Marlowe (1564–1593) fennmaradt művei (például A máltai zsidó, Doctor Faustus) alapján talán még Shakespeare-nél is jelentősebb drámaíró lehetett volna, ha 29 éves korában meg nem hal egy kocsmai verekedésben. A másik barát Ben Jonson (1572–1637) volt, jelentős műve például a Volpone vagy a pénz komédiája. Ben Jonson rendezte sajtó alá 1623-ban Shakespeare műveit. Ebben a Periklész és a Két nemes rokon című műveket kivéve már benne voltak a drámák, a szonettek és az elbeszélő költemények is. Ben Jonsonnak köszönhetjük, hogy a színészek által előadott drámák az irodalom, mint művészet részévé váltak (ti. azzal, hogy nyomtatásban, összegyűjtve, a szerző megjelölésével megjelentek).
Szonettjeit 1609-ben adták ki, amelyek a szerelmes irodalom kiemelkedő alkotásai, ezek voltak Shakespeare utolsó, még életében nyomtatásban megjelent költeményei.
A színházat 1593-94-ben a pestisjárvány miatt bezárták, ekkor jelent meg Shakespeare két hosszabb költeménye a Vénusz és Adonisz, valamint a Lukrécia meggyalázása, de ezen kívül is írt hosszabb elbeszélő költeményeket (A szerelmes vándor, A főnix és a gerle, A szerelmes panasza stb.).
Shakespeare, az üzletember
Shakespeare műveiben nem nagyon foglalkozott gazdasági kérdésekkel. Ennek talán legfőbb oka az lehetett, hogy a korabeli keresztény felfogás szerint a pénz, a gazdagság bűnös dolog, a gazdagodással foglalkozni alantas, megvetendő cselekmény. A művészetek ezt a felfogást magukévá tették, és csak ennél sokkal „fennköltebb” témákat választottak a művészeti ábrázolás tárgyául. (Időnként sajnos még ma is megjelennek ezek az értékítéletek a politikában és a művészetekben, a realitás nem mindig erősség!)
Ennek az egyházi gondolkodásmódnak az egyik megjelenése a Bibliában a kamatszedés tiltása, Jézus az uzsorásokat kiűzte még a templomból is. A középkorban a kamatot szedőket – uzsorásokat – a megbélyegzés, börtönbüntetés, kiközösítés, sőt a kivégzés is fenyegette. Az uzsora szó egyébként a latin usura, azaz kamat szóból ered!
A feudális viszonyok között is egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanakkor a pénz szerepe. Ennek nagy lökést adtak a keresztes hadjáratok, megjelent a váltó, de a váltó ellenében burkoltan kamatszedésre is sor került (azaz a pénz értéke függött már a beváltás helyétől, később az időtartamtól is).
A Biblia a „felebarátoktól” való kamatszedést tiltja, az idegenektől vagy idegenek által való kamatszedést nem. Ennek következtében megjelentek a zsidók és az izmaeliták (muzulmán vallásúak) a keresztény országokban, és megtűrten ugyan, de a pénz kereskedelmével foglalkozhattak. Megindult a banki tevékenység. A korabeli Itália egyes városai zsidókat „importáltak” ebből a célból. (A Fuggerekre és a Mediciekre későbbi írásainkban még kitérünk!)
A gazdasági kérdésektől való távolságtartás ugyanakkor Shakespeare műveiben is csak látszólagos. Lássunk erre néhány sajátos példát!
A Hamletben jelenik meg a következő szövegrészlet (a kölcsön tagadása):
Polonius mondja Laertesnek
Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel
Elveszti önmagát, el a barátot;
Viszont, adósság a gazdálkodás
Hegyét tompítja.
Szintén a Hamletből származik a következő idézet:
A király mondja Poloniusnak (az adók beszedéséről)
Menjen sietve Angliába Hamlet,
Megkérni az elmulasztott adót.
Vagy az Athéni Timon című drámában jelenik meg Timon következő gondolata a pénzről:
Mi ez itt?
Arany-e? sárga, csillogó, becses arany?
Nem, istenek, nem kérek semmiséget.
Gyökér kell, tiszta ég! – Csak ennyi ebből:
(Aranyat vesz kezébe.)
S a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan
Jogos, silány nemes, vén ifju, gyáva hős.
Miért ez, istenek? Minek? Hisz ez
Elvon papot, hívet mellőletek,
S a még erősnek vánkosát kirántja.
E sárga gaz: hitet köt s bont; az átkost
Megáldja; szürke poklost megszerettet;
Tolvajnak állást, czímet, bókokat,
Tetszést s tanácsos-széket ád; az elnyűtt
Özvegynek új férjet szerez, s kitől
A genyédeses kórház is okádna,
Oly illatossá teszi s fűszeressé,
Mint az apríli nap. Jer, kárhozott föld,
Emberiség közös rimája, ki
Népek csoporti közt viszályokat szítsz:
Tedd tisztedet.
Végül megemlíthetjük még A velencei kalmár című darabot, amelynek cselekménye – az érzelmek mellett – a pénzkölcsönzés körül is forog.
Az előző filozófiai magasságok helyett Shakespeare a magánéletében nagyon is okos üzletember volt. Angliában a XVI– XVII. század fordulóján a feudális viszonyok már felbomlóban voltak, megjelentek a kapitalista gazdálkodás csírái, így ezek természetesen hatottak az íróra is. Gazdasági ismereteit részben a szülői házból hozta magával, részben – valószínűsíthetően – itáliai tartózkodása alatt szívta magába, és persze a színházi munka során is bőven szerzett tapasztalatokat. A kortárs írók és színészek között vitathatatlanul ő volt a leggazdagabb.
Ezek az ismeretek segítették abban, hogy színházaiban főrészvényes és színházigazgató legyen. Ennek révén nem csak drámáiért és színészi munkájáért kapott honoráriumot, hanem részesült a jegybevételekből is (amelyek éppen drámái népszerűsége miatt jelentősek voltak), valamint a királyi udvarban tartott előadásokért is szép összegekhez jutott.
Jövedelmei lehetővé tették, hogy családját is megfelelő módon támogatni tudja, a család otthona 1597 –től a „New Place”, Stratford-upon-Avon központjának legnagyobb épülete volt.
Shakespeare 1602-ben egy nagyobb és egy kisebb birtokot vásárolt Stratfordban, 1605-ben megszerezte a stratfordi tized bérletét (azaz, adószedővé vált), s így jogot váltott arra is, hogy halálát követően a stratfordi templomban, az oltár közelében kapjon sírhelyet. (Végül a templomkertben temették el, feltételezett sírkövén még a neve sem olvasható. Néhány évvel halála után – 1616 és 1623 között – a templomkert falában állítottak emlékművet a tiszteletére.)
Az előző beruházásokra másfél évtized alatt mintegy ezer fontot költött, amikor egy iskolaigazgató éves fizetése 20 font volt!
Shakespeare gazdagon halt meg. Három héttel halála előtt végrendelkezett, ebben számos vagyontárgy sorsáról intézkedett, legfőbb örökösének Suzanne leányát tette meg.
Shakespeare összeütközései a törvénnyel
Már életének rövid ismertetésében megemlítettük, hogy 1586-ban azért kellett elmenekülnie szülővárosából, mert a földesúr területén vadorzást követett el (őzet ejtett el), amiért elítélték, és az ítélet végrehajtása elől menekült Londonba (ismét egy hasonlóság Cervantes életpályájával – ld. fentebb a hivatkozást.).
A legújabb kutatások ennél is súlyosabb törvénysértésekre bukkantak rá. A walesi Aberystwyth-i Egyetem munkatársainak erről szóló tanulmányát Jayne Archer, Richard Marggraf Turley és Howard Thomas készítette. A tanulmány szerint Shakespeare kihasználva a szegényeket feketekereskedelmet folytatott, és elcsalta a fizetendő adót.
Shakespeare-nek már 1598-ban meggyűlt a baja a hatóságokkal, eljárás is indult ellene spekuláció miatt.
Bírósági és az adóösszeírás nyomán fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint a Warwickshire megyében az egyik legnagyobb földbirtokosnak számító Shakespeare másfél évtized alatt jelentős mennyiségű gabonát, árpát, malátát halmozott fel, amit az ínséges időkben óriási haszonnal adott el a szomszédjainak és a helyi kereskedőknek, pénzét pedig hitelezésre használta. Emiatt többször törvény elé idézték és megbírságolták.
Magánéletében Shakespeare könyörtelen üzletember volt, nyoma sem volt a műveiben felmagasztalt fennköltségnek, mindent megtett, hogy elkerülje az adókat, a nyereséget akár mások kárára is maximalizálja, és kihasználja az elesetteket.
Jayne Archer, az egyetem reneszánsz irodalmával foglalkozó munkatársa szerint: „A briliáns színműíró mellett volt egy másik oldala Shakespeare-nek: a kegyetlen üzletemberé, aki mindent megtett, hogy ne kelljen adót fizetnie, és az elesetteket kihasználva maximalizálja profitját, miközben az éhséglázadások csúcspontján éppen a Coriolanuson dolgozott – ez a történet róluk szólt, az ő szórakoztatásuk végett írta”.
Shakespeare a Coriolanust 1607-ben írta.
A már visszavonult költőfejedelem (1612 után) nem fizette be az adót, ezért az adóelkerülés miatt börtönnel is megfenyegették, végül ezt – nyilván az elmaradt adók és bírságok megfizetésével – sikerült elkerülnie.
Shakespeare első szobra, a temetési emlékműve is az üzletember énjére utalt: egy zsák gabonával ábrázolta az 1616-ban elhunyt írót. A szobrot a 18. században cserélték le, kezében itt már pennát (lúdtollat) tart.
Talán saját magáról és lelkiismerete megnyugtatására írta a következő sorokat a Coriolanusban?
Atyánk! a bizony! Sohasem volt ránk gondja. Minket éhezni hagynak, s az ő magtáraik tömvék gabonával; rendeleteket adnak ki az uzsora ellen, hogy az uzsorásokat segítsék; naponként visszavonnak egy-egy üdvös törvényt a gazdagok ellen, s naponként keményebb rendszabályokat állítanak föl, hogy a szegénységet megkötözzék és zabolázzák. Ők emésztenek el bennünket, ha a háborúk nem; ez az egész szeretet, mellyel irántunk viseltetnek.
Shakespeare tehát nem volt éppen feddhetetlen. De nem ezért szeretjük!
Irodalom:
Edmondson, Paul: Shakespeare magánélete (BBC History 2014. 6. szám 34-39.p)
Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok
Hevesi Sándor: Amit Shakespeare álmodott (Magvető Könyvkiadó, 1964, Budapest)
Jonathan Leake: Bad Bard: a tax dodger and famine profiteer (Suday Times, 2013. március 31.)
Jonathan Leake: The Bard faced jail over tax dodging (Suday Times, 2013. március 31.)
Shakespeare hivatkozott művei
A velencei kalmár (fordította: Ács Zsigmond)
Athéni Timon (fordította: Greguss Ágost)
Coriolanus (fordította: Petőfi Sándor)
Hamlet (fordította: Arany János)
