Épületes adózás (2. rész) – Furcsaságok innen-onnan


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Lakni kell! Ezt a természetes emberi szükségletet mindig is jól kihasználták az adóztatásban. A történelem során gyakran vezettek be olyan adófajtákat, amelyek kifejezetten az építkezéshez, az épületek fenntartásához, berendezéséhez kapcsolódtak.


A kapuadó, füstadó és ablakadó bemutatása után most az építkezésekkel és lakberendezéssel kapcsolatos XVII-XIX. századi adófajtákról lesz szó. Ezeket az adófajták is – természetesen – az érintettek megpróbálták elkerülni (kivéve a leggazdagabbakat, akik viszont akár hivalkodtak is azzal, hogy nekik ezekre az adókra is „telik”), de az adóelkerülés gyakran egyéb nem kívánt, például egészségromlást okozó következményekkel is járt.

Nem véletlen, hogy ezeknek az adófajtáknak a legjellemzőbb helyszíne Anglia volt, mivel az ipari forradalom vívmányai, a termelés felfutása, sok termék elérhető árú hozzáférése lehetővé tette, hogy adózási következmények is társuljanak hozzájuk. A britek változatos adóztatási gyakorlata mögött komoly ok volt az amerikai függetlenségi háborúnak, majd a napóleoni háborúknak a finanszírozási igénye is.

Az Amerika megtartása érdekében kivetett adókkal kapcsolatos gúnyrajz 1785-ből

 

De ilyen adók nem csak Angolhonban voltak! Érdekességként megemlítjük, hogy a török időkben Magyarországon is volt építési adó. Különösen előszeretettel alkalmazták ezt a törökök a templomok építése, újjáépítése esetén. A keresztény vallás gyakorolható volt, ha a hit megtartásáért cserébe adót fizettek a keresztények (ezt a fajta vallási toleranciát az egész török birodalomban alkalmazták, de mielőtt ezt mélyen elítélnénk, megjegyezzük, hogy a keresztény országok ugyanilyen módon megadóztatták a más vallásúakat; ezek legismertebbike a középkorban számos helyen alkalmazott zsidóadó volt).

A legújabb korban az ilyen típusú adók legjobb terepe az Egyesült Államok, ahol a többszintű állami berendezkedés minden szintjén önálló adóztatási jog is van, és ez bizony gyakran szélsőséges adófajtákat is eredményez. Ebben sem kell messzire mennünk hazai példákért, a települési adóban találhatunk igen érdekes adótárgyakat, tényállásokat (a települési adóra később fogunk visszatérni.)

Kandallóadó, kályhaadó, tűzhelyadó

Arról már korábban szó volt, hogy a füstnek, azaz tulajdonképpen a kéményeknek az adóztatása a Bizánci Birodalomból eredeztethető. Európa több országában bevezették ezt az adófajtát a későbbiekben, így Magyarországon, Franciaországban és a brit szigeteken is. Nem véletlen, hogy az angolszász eredetű kandalló-penny a nálunk szokásos péterfillérnek a megfelelője volt.

A Stuartok idejében tovább „finomították” ezt az adófajtát, és 1662-től minden kályha, kandalló után egy shilling adót kellett fizetni, méghozzá évente kétszer, Szent Mihály napján (szeptember 29-én) és Hölgyek napján (március 25-én; az ünnepnap nálunk szokásos elnevezése: Gyümölcsoltó Boldogasszony napja). Az adóztató hatalom továbbra is úgy gondolta, hogy könnyebb megszámolni és megadóztatni a kandallókat, kályhákat, mint megszámolni azt, hogy egy házban, lakásban hányan és kik élnek.

Megadóztatták a tűzhelyeket is …

 

Az adóból kezdetben nem volt mentesség, azt mindenkinek fizetnie kellett a kályhák, kandallók után, és nem szabályozták azt sem a törvényben, hogy bérbe adott lakások esetében kinek kell megfizetnie az adót, a bérbeadónak vagy a bérlőnek. Ezeket a hiányosságokat később orvosolták, egyrészt egyértelműsítették, hogy bérlemény esetén a bérlőnek kell fizetni, másrészt számos mentességet bevezettek. Talán a legfontosabb a szociális helyzet alapján történő mentesítés volt, az ingatlan csekély értéke, vagy a lakó vagyonának alacsony volta egyaránt a fizetési kötelezettség mellőzését eredményezte. Szintén mentesültek a kórházak, a menhelyek és az egyházi személyek. A mentességről igen szigorú eljárásrend alapján bizonyítványokat állítottak ki.

Az adószedőket kémény-embereknek nevezték. Nekik joguk volt belépni a lakásokba és megszámolni a fűtőalkalmatosságokat. Ha eltitkolt fűtőberendezést találtak, akkor az adó dupláját kellett megfizetni.

Természetesen itt is megjelent az emberek leleményessége. A kályhákat, kandallókat gyakran fal mögé rejtették (elfalazták), hogy ne lehessen azokat megadóztatni. Nagy felháborodást keltett annak a churchill-i (Oxfordshire) péknek az esete, aki a falat áttörve a szomszéd kéményébe kötötte be a kemencéjét. A szabálytalan bekötés tűzvészt okozott, húsz lakóépület leégett, négy ember meghalt a tűz miatt. Mindez 1684. július 31-én történt.

Az angol parlamentarizmus helyreállításának fontos eseménye volt 1689-ben a Bill of Rights (Jogok törvénye) elfogadása (az angol történelem egyik legfontosabb dokumentuma). Ebben III. (Orániai) Vilmos és felesége, II. Mária királynő elfogadta azt, hogy a „király uralkodik, de nem kormányoz, a parlament hozzájárulása nélkül új adókat nem vethet ki. A parlamentarizmus helyreállításához kapcsolódott a kandalló- és kályhaadó eltörlése Angliában. Az adóbevétel-kiesést egységes ingatlanadó bevezetésével kompenzálták.

Írországban nem szüntették meg ezt az adófajtát, ott több változtatással, reformmal, egészen a XIX. század elejéig alkalmazták.

Az angol történelemben azért is vált nagy jelentőségűvé a kandalló- és kályhaadó, mert rengeteg írásos dokumentum maradt fenn a kivetéséről, befizetéséről, ellenőrzéséről. A középkorkutatók, statisztikusok, adóelméleti szakemberek számára ez „aranybányának” bizonyult. Az eredeti írországi dokumentumok nem maradtak fenn, azok egy 1922-es tűzvészben elégtek.

… és a kandallókat is

 

Kályhaadót nemcsak Angliában (és más britanniai területeken) alkalmaztak. XII. Károly svéd király a poltavai csatavesztés (1709) után a kiürült kincstár feltöltése céljából több furcsa adót is bevezetett, így megadóztatta azokat a ruhaneműket, amelyek akár csak részben is selymet tartalmaztak, az aranyozott kardokat, és igen, a kályhákat is.

Gyertya- és méhviasz-adó

Az angol kormányzat 1709-től újabb adófajtát vezetett be. Megadóztatták a gyertyát és a méhviaszt, világításra csak engedély birtokában lehetett ezeket használni. Az ablakadó miatt egyébként is sötétek voltak a lakások, ennek az adónak a bevezetése ezt tovább súlyosbította. (Kelet Európában is alkalmazták a gyertya adót, de ezt vallási okokból vetették ki; ennek részleteire most nem térünk ki.)

Méhviasz, mint adótárgy

 

A gyertyaadó bevezetésének eredményeként egy alternatív világítási módszert alkalmaztak: szárított kákalevelet állati zsiradékba merítettek, amikor megkeményedett, ezt gyújtották meg, sokszor mindkét végén (vajon innen származik a mondás, hogy „mindkét végén égetni a gyertyát”?). Ez ugyan kevesebb fényt adott, rövidebb ideig világított (hogy az égéstermék szagáról már ne is történjék említés), viszont adómentes volt.

A gyertya- és méhviasz adót 1831-ben szüntették meg.

Plakátadó, tapétaadó, függönyadó

Szintén Angliában alkalmazták a plakátadót. Ezt Anna királynő uralkodása alatt, 1712-től vezették be, majd a későbbiekben a falfelületek más típusú borítására, a nyomtatott vagy festett tapétákra is kiterjesztették, azaz akár az épület külső falát, akár belül a lakások falát fedték be, az adóztatási okot jelentett.

Adózzanak a tapéták is!

 

Az adóelkerülés itt is megjelent. A polgárok gyakran üres papírtekercseket vásároltak (ez után nem kellett adózni), amelyre utólag stencilezték vagy festették rá a mintákat, illetve elterjedt a lakások belső falainak kézi festéssel vagy mintás hengerekkel való díszítése is.

Az adófajtát 1836-ban törölték el.

Ehhez hasonló adófajtát alkalmaztak Hollandiában, ahol a függönyöket adóztatták meg (méterre). Akinek nem telt rá, az nem függönyözte el az ablakát. Ennek sajátos következménye, hogy Hollandiában ma sem divat az ablakokat függönnyel eltakarni.

Üvegadó

A XVII. században az angliai iparfejlődés lehetővé tette, hogy a módosabb polgárok az ablakokat beüvegezzék, mivel az üvegtáblák ára már elérhetővé vált számukra. Korábban ezt csak az uralkodók, egyházi méltóságok, templomok és a leggazdagabbak engedhették meg maguknak. Ez „remek” alkalmat teremtett arra, hogy az üvegtermékeket megadóztassák. Erre II. György angol király idejében, 1746-tól került sor.

Az adó bevezetése részben összefüggött azzal, hogy George Ravenscroft szabadalmának (ólomkristály üveg) köszönhetően az angol üvegipar igen jól prosperált ebben az időben, egyes területeken a korábban hegemón helyzetben lévő velencei üvegipar fölé is tudott kerekedni.

Az üveg súlya után kellett megfizetni az adót, így az üveggyárak a minél vékonyabb üvegvastagsággal csökkentették az adóterhet, ez persze az üveg törékenysége miatt gyakoribb vásárlást eredményezett. Az adó mértéke kegyetlen volt, meghaladta az üveg értékének a háromszorosát is! Nem véletlen, hogy az ablakadó és az üvegadó együttes alkalmazása sötét, dohos, egészségtelen lakásokat eredményezett, a D-vitamin hiány miatt az angolkór kialakulása mindennek természetes következménye volt.

Ravenscroft által készített ólomkristály serleg és tál

 

Írország 1780-tól mentességet kapott az üvegadó alól, ez az üvegipar fellendülését eredményezte (Cork, Waterford). A versenyelőnyt 1825-ben megszüntették, az ír üveg is adókötelessé vált.

Az adófajtát végül 1845-ben törölték el Robert Peel miniszterelnöksége idején. Robert Peel nevéhez kötődik a Scotland Yard megalapítása és a körülbelül 3%-os mértékű (állandóvá vált) jövedelemadó bevezetése is. Utóbbi miatt a népszerűsége jelentősen csökkent.

Az üveg adóztatása nem volt előzmény nélküli Angliában sem. A XVII. század végén már megadóztatták az üvegpalackokat, mivel azokat luxustárgyaknak minősítették. Az üvegművesek tiltakozásának hatására akkor az adót eltörölték. Külön érdekessége ennek az üvegadónak, hogy 1695-ben az üvegadók felügyelője, aki az adó beszedéséért volt felelős, nem más volt, mint Daniel Defoe, a Robinson Crusoe írója.

Téglaadó

A téglaadót 1784-ben, III. György uralkodása alatt vezették be Angliában. Célja az amerikai gyarmati háború finanszírozása volt. Az adót 1000 téglára kivetítve állapították meg, a bevezetést követően több alkalommal növelték a mértékét, így 1794-ben és 1797-ben is, a maximális adómértéket 1805-ben érték el. A finanszírozási cél közben változott, mert Napóleon is megjelent a hadszíntéren. (Ez utóbbi ok olyannyira nagy súlyt jelentett, hogy az angolok „feltalálták” a jövedelemadót, ami aztán a mai napig ható és tartó fényes karriert futott be.)

Az ablakok után a téglát is megadóztatták

 

A gyártók – természetesen – reagáltak az új adóra, és elkezdték növelni a tégla méretét. A törvénykezés sem késlekedett, maximálták a tégla méretét (mintegy 2500 cm3-ben), illetve az ezt meghaladó méretet magasabb adóval terhelték. A következmény rövid idő alatt a kisebb gyártók tönkremenetele, illetve a tőkeerősebb gyárakba való beolvadás lett (jól ismert fogalom a kapitalizmusban a tőkekoncentráció és –centralizáció).

Az építkezők is válaszoltak az új adófajtára, elterjedt a fából épült házak építése (ami nyilván fokozta a tűzvészek veszélyét), illetve a középkorban ismert gerendavázas házak ismét divatba jöttek. A gerendák közeit nem téglával, hanem más, kevésbé stabil anyagokkal rakták ki (vályog, patics stb.). A falazat külső borítására divatba jött a fazsindely.

A téglaadó bevezetését követően elkezdték növelni a téglák méretét

 

Végül az adót 1850-ben törölték el, mivel belátták, hogy annak alkalmazása hátrányos az iparfejlődésre. Persze semmi sincs ingyen, mert ebben az időben már rendes adóként vezették be a jövedelemadót, ami a napóleoni háborúk idején még csak ideiglenes adó volt.

Fürdőkád adó

A tisztálkodás egyik, már az ókorban is alkalmazott módszere a fürdőkádban való fürdés. Az Egyesült Államokbeli Virginiában a fürdőkádat fölösleges luxuscikknek minősítették, ezért 1843-ban egy sajátos feleslegességi adót vetettek ki rá.

Középkori fürdőkultúra – 1.

 

Kaliforniában is létezett kádadó, amelyet a kádfürdő-szolgáltatást nyújtó intézményekre vetettek ki, természetesen kádanként. Ezt az adót 1957-ben törölték el, indoklásul az szerepelt, hogy Kaliforniában az aranybányászok és a farmerek már nem veszik igénybe ezeket a szolgáltatásokat.

Sajátos értelmezést ad ennek az adónak a svéd király közelmúltbeli nyilatkozata, amely szerint ő betiltaná a kádfürdőzést. XVI. Károly Gusztáv ezt azzal indokolta, hogy a tusolással sokkal kevesebb víz fogy, a kádfürdőzéshez használt 70-80 liter víznek csak a fele. Ez döbbentette rá arra, hogy minden kádat be kéne tiltani.

Azért elgondolkodtató, hogy minderre akkor döbbent rá, amikor a párizsi klímacsúcsra készült utazni, ahol persze téma lehetett az is, hogy sok ország jelentős vízhiánnyal küzd. Hiába a politikai megfontolások időnként képesek felülírni a racionalitást is.

Középkori fürdőkultúra – 2.

 

 



Kapcsolódó cikkek

2022. május 20.

800 éves az Aranybulla – Megszületik a kiváltságlevél (4. rész)

Sok minden ismert az Aranybulláról, de nem kevés a bizonytalanság sem a kibocsátásával, hatásaival, utóéletével, megítélésével kapcsolatban. A kiváltságlevél szövege fennmaradt, de az talán kevésbé ismert, hogy mit jelentettek az egyes rendelkezések. Az értelmezést fordítási hibák is nehezítették.