Eszem-iszom – adózom!

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az ételek és italok, azok előállítása, értékesítése, felhasználása kedvelt célpontja volt az adózásnak a régmúltban, és az ma is. Szép számmal akadtak, akadnak ebben furcsaságok, de a bevételi cél mellet gyakran tetten érhető ennél az adóztatásnál is a társadalmi, gazdasági vagy politikai célok érvényesítése. Szép példája ennek a Magyarországon bevezetett népegészségügyi termékadó.

(A szeszes italok adóztatására, adózással kapcsolatos eseményeire mostani írásunkban csak szűkebben térünk ki, mivel ez a téma önálló eszmefuttatást igényel.)

Az élelmiszerek és italok esetében főleg a termékek monopolizálásával és kényszeráron való értékesítésével, illetve ellenőrzött előállításuk, forgalmazásuk mellett magas(abb) adóteher alkalmazásával értek el jelentős bevételeket az adóztatásban.

A súlyos adóteher gyakran eredményezte az adóelkerülést, ennek megnyilvánulásai a termékek illegális előállításában, kereskedelmében (feketekereskedelem), sőt, nem ritkán csempészetében jelentek meg, de előfordultak az adózás elleni nyílt lázadások, tüntetések is. Mindez persze jelentős fejlődési lehetőséget biztosított az ezek elhárításában szerepet játszó rendőri és vámszervek számára. A magyar vámhatóság is részben ennek „köszönheti” a Kiegyezés utáni dinamikus fejlődését.

Élelmiszerek, italok adózása a régmúltban

Jó példa a monopolizálásra és a kényszeráron való értékesítésre az étolaj kereskedelme az ókori Egyiptomban. A fáraók az étolaj kereskedelmének jogát saját maguknak tartották fenn, kényszeráron történt az értékesítése, sőt még az étolaj újrafelhasználását is tiltották, biztosítva ezzel a forgalmat.

A monopolizálásra talán a legjobb példa a só kitermelésének, kereskedelmének és ármeghatározásának középkori gyakorlata volt (erről már részletesebben írtunk a fűszerekről szóló írásunkban.

Alkalmazták ezt a középkori Magyarországon is, de leghírhedtebb formája a Franciaországban alkalmazott sóadó, a gabelle volt. A gyűlölt adófajtának volt szerepe az 1789. évi francia forradalom kitörésében is. Nem sokkal később eltörölték a sóadót, de a XIX. század elején újból bevezették, hiszen a biztos bevétel mindig vonzó volt az adóztató hatalmaknak.

A sóadó ellenőrzése

 

Még a XX. század közepén is volt szerepe a sóadónak, illetve elkerülésének, Gandhi erőszakmentes mozgalma a só, mint brit kereskedelmi termék helyett arra biztatta az indiai lakosságot, hogy a tengerparton maguk termeljék ki a sót. Emlékezetes ezzel kapcsolatban Gandhi 1930. március 12-én indult Ahmadábádból úgynevezett sómenete, amellyel a britek sómonopóliuma ellen tiltakozott. A közel 400 kilométeres út alatt több ezer tiltakozó csatlakozott Gandhihoz, április 5-én érkeztek meg a tengerhez, Dandiba, ahol nekifogtak a só lepárlásának. Az egyáltalán nem jelképes esemény egyik fontos állomása volt az indiai függetlenségi mozgalomnak, amely végül 1947-ben érte el az önálló India létrejöttét.

A Gandhi-féle sómenet

 

A söradót már a középkorban is ismerték, nevezték többek között malátailletéknek és sörfillérnek (pontosabban sörpfennignek) is.

Az adóztatásban igen kreatív I. (Nagy) Frigyes (1712-1786) porosz király ideje alatt is többfajta különleges adót vezettek be e területen. Az ő nevéhez a tea, a kávé és a kakaó megadóztatása is. Mivel Poroszországban ezek importtermékek voltak, fogyasztásukat luxusnak tekintették, biztosított volt a kereskedelem ellenőrizhetősége, és így biztos adóbevételeket jelentett az államnak.

A tea adóztatása a XVIII. században jelentős szerepet játszott az amerikai függetlenségi háborúban is, az angolok monopolizálták a kereskedelmét, a gyarmatokon csakis angol teát lehetett forgalmazni. Az amerikai földrészen élők ez ellen fellázadtak, és az úgynevezett bostoni teadélutánon tettleg is felléptek a brit monopólium ellen (ennek eseményeit a későbbiekben önálló írásban részletezzük majd).

A középkori Magyarországon is adóztatták az élelmiszereket és az italokat.

Egy 1550. évi adójegyzék szerint a törökök a bádsszijahot (forgalmi adót) főként olaj, búza, szőlő, sajt, só és édességek után fizették. Külön illetéket kellett fizetni a marhák levágása után is. Igencsak sajátos adókötelezettséget jelentett, hogy a keresztény dajkának robot fejében szoptatni kellett a török gyermeket.

A királysági és erdélyi területeken is adóztatták az asztalra valót. Az 1680-as években megadóztatták a bor és a sör mellett a húsfogyasztást is. Ezek az intézkedések inkább kísérletek voltak, végül is rövid időn belül ezeket az adófajtákat eltörölték.

Még a legutóbbi időkben is alkalmaztak Magyarországon élelmiszerekre kivetett sajátos adótételeket. Úgynevezett fogyasztási adót kellett fizetni a csokoládé, a rágógumi, a kávé, a bors forgalmazása után (az áfa mellett, illetve alatt, mert a fogyasztási adót is terhelte az áfa, azaz az adót is megadóztatták). Ezek az adófajták 1990 után lassanként megszűntek, utoljára a kávét terhelő adó szűnt meg 2004-ben, Magyarország EU-ba való belépésével egyidejűleg.

Napjaink furcsa adófajtái

Minél nagyobb szabadságot biztosít egy ország központi hatalma az alacsonyabb szintű közigazgatási egységek adóztatási lehetőségeire, annál furcsább adófajták képesek „létrejönni”. A rendelkezési jogosultságnak a legfurcsább vadhajtásai – nem véletlenül – a szabadság hazájában, az Egyesült Államokban találhatóak meg, de más országokban is vannak ilyen érdekességek.

A következő felsorolás jól illusztrálja mindezt:

• Az Egyesült Államok több államában, így Iowa, Pennsylvania és New Jersey államokban is mentes a forgalmi adózás alól a sütőtök, de csak akkor, ha étkezési célt szolgál, és nem faragás céljából vásárolják. A faragás természetesen a Halloweenre készített töklámpásokat és egyéb művészi alkotásokat jelenti.
• Az Egyesült Államok több államában, így Iowa, Pennsylvania és New Jersey államokban is mentes a forgalmi adózás alól a sütőtök, de csak akkor, ha étkezési célt szolgál, és nem faragás céljából vásárolják. A faragás természetesen a Halloweenre készített töklámpásokat és egyéb művészi alkotásokat jelenti.

 

• Chicagoban a cukorkák adtak adózási célpontot. A liszt hozzáadásával készült édességek 1 %-os forgalmi adót viselnek, kivéve a liszt nélküli cukorkákat, amelyeket 6,25 %-os adó terhel. Egy másik érdekes adófajta Chicagoból: minden pohár szénsavas üdítő után 9 centet kell fizetni, míg a szénsavmentes üdítők után csak 3 centet.
• Illionis államban 2009-ben vezettek be az édességekre különadót. A meghatározás szerint azonban a liszttartalmú ételek, illetve amiknek a tárolása hűtést igényel, nem tartoznak az édességek közé, így azokra nem terjed ki a különadó.
• New Yorkban a szeletelt édes sütemények kétszeresen adóznak, ha felhasználásukkal ételeket készítenek.
• Nyugat-Virginiában a boltban eladott kóla után kell 1 cent adót kell fizetni.
• Kaliforniában az automatákból vásárolt friss gyümölcsök 33 %-kal adókötelesek.
• Coloradóban az alapvető élelmiszerek adómentesek, de a szívószálak és a műanyag pohárfedők nem tartoznak ide, azaz ezek a szokásos tartozékok már adóterhet viselnek.
• Texas 2007-ben megadóztatta azokat a helyeket, ahol sztriptízshow-k vannak, és alkoholt is árulnak. Az adó a rúdadó gúnynevet kapta.
• Seattle városában a kávét adóztatják, méghozzá csészénként, poharanként. A városvezetés véleménye szerint, akik 3 dollárt fizetnek egy kávéért, 10 cent már nem számít nekik. Különben is a beszedett adót a szegény családok gyermekeinek oktatására költenék.
• Maine államban a kék áfonya értékes természeti forrás, az állam éppen ezért külön is megadóztatja.

 

• Kanadában külön megadóztatják a müzlit, de cak akkor, ha nincs benne a gyerekeknek szánt ajándék játék.
• Németországban a pörkölt kávé minden kilója után 2,19 euró, az azonnal oldódó kávéra 4,78 euró szövetségi adót kell fizetni. Ennek következménye az is, hogy a német-holland határon virágzik a kávéturizmus, mert Hollandiában sokkal kisebb a közteher a kávén.
• Szintén Németország az otthona a kocsmanyitási adónak. Egyes német tartományokban az engedélyeket is megadóztatják. Az adó általában független a forgalomtól, így inkább illetékjellegű.

Adóztatás a nép egészsége érdekében

Korunk betegségei az elhízás, illetve a szív- és érrendszeri betegségek (persze lehetne még további betegségeket is felsorolni). Az okok között főleg az egészségre káros táplálkozást és a magas sóbevitelt szokták megjelölni. A táplálkozási problémáknál a zsír, cukor és liszttartalmú élelmiszerek magas arányát okolják a táplálkozástannal foglalkozó szakemberek.

AJ Carlson amerikai fiziológus 1942-ben azt javasolta, hogy a túlsúlyosakra vessenek ki külön adót, ellensúlyozva ezzel a „káros luxusfogyasztást”, és pozitív következménye lett volna ennek, hogy több élelmiszer állt volna rendelkezésre a háborús erőfeszítésekre. Azaz nem csak az egészség megóvását tartotta fontosnak, hanem egyből politikai ideológiát is kreált hozzá. Akkoriban ebből nem lett semmi.

Az 1970-es, 80-as években támadt fel ismét a javaslat az USÁ-ban, de már módosult formában, azt javasolták, hogy a káros élelmiszerekre vessenek ki különadót.

Ez a fajta adóztatás a környezetvédelmi adók területén ismert úgynevezett Pigou-elvet követi, amely szerint a szennyező fizesse meg a környezetvédelmi költségeket.

Lefordítva ez azt jelenti, hogy a magas zsír, cukor, liszt és sótartalmú élelmiszereknek magasabb adóterhet kell viselniük, mivel meg kell fizettetni a termelőkkel, forgalmazókkal az ezek miatt kialakuló betegségekkel kapcsolatos egészségügyi kiadásokat. A „bűnösök” között a későbbiekben még a szénsavas üdítőitalokat is nevesítették, főleg a szájhigiénés problémák miatt, illetve azért mert vivőanyagként jelentős cukorbevitelt eredményez a fogyasztásuk.

Az adókat azóta különböző termékkörökre bevezették – többek között – az Egyesült Államokban, Mexikóban, Japánban, Norvégiában, Dániában.

Az adók bevezetése magasabb fogyasztói árakat eredményezett. A vizsgálatok azt mutatják, hogy hosszabb távon tapasztalható a fogyasztói szokások pozitív irányban való változása, bár ennek oka nem feltétlenül a magasabb áraknak tudható be, – véleményem szerint – legalább ennyire fontos a tájékoztatás szerepe és a tudatosabb vásárlás.

Az adót Magyarországon is bevezették. A népegészségügyi termékadóról a 2011. évi CIII. törvény rendelkezik. Már bevezetésekor is hamburgeradónak, chipsadónak nevezte ezt az adófajtát a köznyelv. A törvény preambuluma (bevezetője) meghatározza az adó alkalmazásának okát is:

Az Országgyűlés a népegészségügyileg nem hasznos élelmiszerek fogyasztásának visszaszorítása és az egészséges táplálkozás előmozdítása, valamint az egészségügyi szolgáltatások, különösen a népegészségügyi célú programok finanszírozásának javítása érdekében a népegészségügyi termékadó fizetésének a kötelezettségéről a következő törvényt alkotja: …

Az adóból származó bevétel kifejezetten politikai célokat szolgál, az egészségügyben dolgozók bérezésére fordítják. (Ilyen alapon a pedagógusok, a közművelődésben dolgozók (stb.) jövedelmi viszonyainak javítására is ki lehetne találni adófajtákat.)

A törvény általános indoklása a preambulumnál némileg bővebben fejti ki a törvény célját:

A magyar lakosság egészségi állapota nemzetközi összehasonlításban rendkívül kedvezőtlen, és jelentősen elmarad attól, amit társadalmi-gazdasági fejlettségünk általános szintje lehetővé tenne. Az egészséges táplálkozás és a rendszeres testmozgás elterjesztése, a dohányzás és a túlzott alkoholfogyasztás csökkentése a magyar lakosság körében a népegészségügyi program elengedhetetlen részét képezik. Fontos összefüggés ugyanis, hogy az egyénre fordított egészségügyi kiadások és az egészségkárosító életmód között pozitív korreláció áll fenn. Az elmúlt évtizedekben az egészségpolitika mozgástere ugyanakkor nagyon leszűkült a szükséges egészségügyi és népegészségügyi programok finanszírozási hátterének megteremtéséhez. A népegészségügyi termékadóról szóló törvény célja éppen ezért az, hogy az egészségügyre fordítható források bővüljenek. További fontos célkitűzés, hogy az élelmiszerpiac kínálata az egészséges táplálkozás irányába változzon, illetve az élelmiszergazdaság szereplőit ilyen termékek előállítására ösztönözze. Mindezt segíti, ha az új bevételi forrás olyan termékadóból ered, mely azoknak a termékeknek a forgalmazását terheli, melyek fogyasztása bizonyítottan egészségügyi kockázatot hordoz. E tekintetben egészség-kockázati tényezőt jelent a termékek jelentős cukor-, illetve sótartalma, továbbá bizonyos magas cukortartalmú termékek koffeintartalma. A törvény a népegészségügyi termékadót klasszikus egyfázisú forgalmi adóként fogalmazza meg, azaz a különféle cukor-, só- és koffein-tartalmú termék első belföldi értékesítését teszi adókötelessé.

Az adó alá tartozó termékkör a bevezetés óta többször módosult, de lényegében egyes magas cukor és sótartalmú készítményekre, egyes szénsavas és alkoholos italokra, valamint az úgynevezett energiaitalokra terjed ki.

Néhányan az „ellenségek” közül

 

Az eredeti javaslat szerint egyes magas zsírtartalmú termékek is adókötelesek lettek volna, de ettől végül az Országgyűlés elállt. A cukoron kívül egyéb szénhidrát-gazdag termékek nem kerültek be még a javaslatba sem.

&&&&&

Az ételek és italok adóztatásának témája kimeríthetetlen terület. Cikkünkben csak néhány példát esetet soroltunk fel ezekből. Ne legyenek kétségeink, ahogyan újabb egészségre káros élelmiszereket (pácolt és vöröshúsok stb.), összetevőket (transzzsírsavak, E-jelű adalékok) talál a tudomány, ezek előbb utóbb az adózásban is megjelenhetnek.

Persze lehetnek kétségeink a tudományos eredményekkel kapcsolatban. Az elmúlt hatvan évben a zsírokkal, olajokkal kapcsolatos vélemény többször is változott, persze mindig hangoztatták, hogy tudományosan alátámasztott, kutatásokkal megerősített eredményekről van szó.

Irodalom:

Tragor Ignác: Az emberi élet Vácon és vidékén az őskortól napjainkig (Váci Múzeum-Egyesület, Vác, 1936)

A zsíradó

A szódaadó

 

 

---