Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A VIII. században III. Leon császár megvédte Európát a muszlim hódításoktól, mégis a képrombolások révén híresült el. A több mint egy évszázadon át tartó vallási őrület gyakran szolgált politikai célokat is a császárok és a pápák küzdelmében. A képek tiszteletét támogatók közül többeket szentté avattak e tevékenységükért, és nem utolsó sorban, de a képrombolások korából nőtt ki a jellegzetes ortodox ikonfestészet és mozaikművészet.
„A világi uralkodóknak nincs joguk az egyház ügyeibe avatkozni. … Az állam megfelelő kormányzása a baszileusz dolga, de az egyház ügyeiben a papok és a teológusok szava számít. Ez a támadás rablással ér fel.”
(Damaszkuszi János a világi és egyházi hatalomról és a képrombolás elrendeléséről)
III. Leon erőskezű uralkodó volt. Kíméletlenül fellépett a birodalmát támadókkal szemben, de a belső ellenségekkel is kegyetlenül elbánt. Nem kímélte sem a trónjára pályázókat (II. Anasztasziosz korábbi császárt is kivégeztette), sem az egyházi méltóságokat (a II. Anasztaszioszt támogató érsek ugyanerre a sorsra jutott).
Egy évtizedbe került, mire a birodalmon belül leverte az ellenállásokat, közben persze hadakoznia kellett az arabokkal is. A belső rend megteremtése együtt járt az adók beszedésének megújításával is, ami önmagában is lázongásokra adott okot. Szicíliában és a megmaradt itáliai területeken a korábbinál magasabb adók ellen is fellázadtak, ezeket III. Leon eredményesen leverte, de közben pápai területeket is elfoglaltak seregei. Emiatt viszont kivívta II. Gergely pápa nemtetszését, aki zavargásokat szított ellene. A pápa – egyelőre hűséges alattvalónak mutatta magát, amire jó oka volt, mert más irányban kellett hatalmát megerősítenie –, de a magasabb adók megfizetését nem fogadta el. Ez a konfliktus a későbbiekben kiéleződött a pápaság és a császári hatalom között, amelynek eredménye az 1054-es egyházszakadás lesz majd.
A képrombolások
Ha a képrombolás szót halljuk, akkor leginkább a Keletrómai Birodalomban a VIII-IX. századokban lezajlott folyamatokra gondolunk.
Ez némiképp leegyszerűsítése az ilyen eseményeknek, hiszen már a mózesi tízparancsolatban is megjelent egy ábrázolási tiltás: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon.” (Kiv 20,4-5) A zsidó vallás, az iszlám és a reformáció korának tiltása is ezen alapul.
A történelem során gyakran találkozhatunk képrombolásokkal, jellemző volt ez a fáraók birodalmában, Rómában, az iszlám világban, a reformáció korában, de akár a XX. században is találkozhatunk ennek bizonyos formáival.
A Keletrómai Birodalomban 725-öt követően kezdett el tombolni a képrombolás őrülete. Ennek kiindulópontja állítólag az volt, hogy III. Leon császár parancsot adott egy csodatévőnek hitt Krisztusábrázolás elpusztítására. A parancsot kivitelezni akarókat a helyi lakosok elfogták és megölték, de a Krisztus-kép is megsemmisült. Ezt követően az egyházon belül szélsőséges irányzatok alakultak ki amellett és ellen, hogy szabad-e a képeket imádni. (A képrombolások mögötti filozófiai, dogmatikai érvelésekre – bár ezek is nagyon érdekesek – terjedelmi okokból, illetve cikksorozatunk fő célja (pénzügyi, adózási kérdések bemutatása) nem térünk ki.) Germánosz konstantinápolyi pátriárka a képtisztelők pártján volt, Leon császár viszont a képimádat ellen. A császár 726-ban (egyes források szerint 730-ban) ediktumot adott ki, amelyben elrendelte a szentábrázolások templomokból való eltávolítását és megsemmisítését.
A Chludov Psalterium 9. századi zsoltároskönyv miniatúrája egy kép lemeszelését ábrázolja (Történeti Múzeum, Moszkva)
Germanosz a pápától kért védelmet, zsinatok és ellenzsinatok követték egymást, a Leon által 730-ban összehívott zsinatot követően jóváhagyták Leon intézkedéseit, Germanosz lemondott méltóságáról (Germanosz 740-ben halt meg, a képrombolások elleni fellépése miatt mind a katolikus, mind az ortodox egyház szentként tiszteli).
A 731-ben II. Gergely pápa örökébe lépett III. Gergely pápa zsinatot hívott össze, amely eretnekségnek minősítette a képrombolást, a pápa kiközösítette Leon császárt és a képrombolókat. Ez nem megoldotta, hanem elmélyítette a pápa és a császár konfliktusát, illetve a római és a konstantinápolyi egyház közötti viszályt.
Leon császár intézkedései és a képrombolások ellen Damaszkuszi Szent János (645-749/754?) több dolgozatot is írt. Érvelése ma is világos és egyértelmű: Minden Krisztusikon a megtestesülésről tesz tanúságot. De a megtestesülés nemcsak lehetővé tette Krisztus ábrázolását, hanem meg is szentelte az anyagot. Az ikonok tisztelete így nem jelenti az anyag imádását. Az imádkozás „az anyag Istenéhez ér el…, aki az anyagon keresztül tette lehetővé az én megváltásomat is.”
|
Isten érzékileg felfogható ábrázolását mindenfelé felállítjuk, s legelső érzékelésünket szenteljük, meg vele – mert az érzékelések közt első a látás –, ahogyan a beszéddel a hallást. Mivel emlékeztető a kép: ami az írástudóknak a könyv, az az írástudatlanoknak a kép; és ami a hallás számára a beszéd, az a látás számára a kép: észbelileg kapcsolódunk hozzá. Ezért rendelte el Isten, hogy készítsenek szekrényt nem korhadó fából, s azt kívül-belül bearanyozva képekkel ékesítsék, helyezzék el benne a vesszőt és az aranykorsót, s ez rejtse magában a mannát a múlt emlékezetére s a jövendő előképeként. S ki mondaná, hogy e képek nem messzire kiáltó hírmondók voltak? Mert nem a sátor fala mögött rejtették el őket, hanem közszemlére tették ki az egész nép elé, s aki csak rájuk tekintett, leborulva imádta és szolgálta az általuk működő Istent. Nyilvánvaó, hogy nem a képeknek szolgáltak, hanem rajtuk keresztül a csodák emlékezetére magát a csodatévő Istent imádták. A képek ugyanis emlékeztetőül voltak kitéve, nem istenekként, hanem hogy Isten tetteire emlékeztessenek. (…) Mi a kép? A kép hasonmás, példázat és másolata a valódinak, s visszatükrözi azt, akit ábrázol. De semmiképp sem hasonló a kép az eredetihez, vagyis ahhoz, akit ábrázol. Mert más a kép, és más az ábrázolt személye. Minden kép valami rejtett dolgot derít fel és hoz napfényre. |
A képrombolási őrület tovább fokozódott III. Leon halálát (741) követően, fia és örököse V. Konsztantinosz nem véletlenül kapta a ’Képromboló’ melléknevet.
A képrombolás ’emléke’ (Göreme völgyi szabadtéri múzeum; Kappadókia, Törökország)
I. Konsztantinosz 754-ben Hiareiában hivott össze zsinatot, ahol (az elvárásoknak megfelelően) a megjelent egyházi vezetők elítélték a képtisztelőket, megtiltották az ikonok liturgikus használatát és szentesítették a képrombolást. Damaszkuszi Jánost kiátkozták (ezt 787-ben hatálytalanították). Sokan estek áldozatul a vallási őrületnek, és adtak számos szentet ily módon a kereszténységnek. Ilyen szentek – az említetteken túl – például Krétai Szent András, Ifjabb Szent István és Anasztasziosz pátriárka.
Némileg enyhült a helyzet Képromboló Konsztantinusz halálát (775) követően, akit fia, IV. Leon követett a császári méltóságban.
Jelentős változás IV. Leon halála (780) után következett be, mikor felesége, Eiréné (Iréné) került a császári trónra, aki kiskorú fiának régense és társuralkodója volt. Az I. Adorján pápával egyetértésben 787-ben összehívott II. nikaiai (níceai) zsinat kimondta a képek kegyes tiszteletét. Kimondták, hogy a képek nem bálványok, azokat imádni nem kell, de tisztelni lehet a képeket. Érdekesség, hogy a zsinaton részt vett a képrombolást elítélő 754-es zsinat 17 püspöke is, akik bűnbocsánatot tartottak (és nyertek!) korábbi véleményükért. (Jól ismert jelenet ez a történelemben, az elmúlt évtizedekben is több ilyenben volt részünk, és bizton készülhetünk az eljövendőkben megvilágosultak bűnbánatára is!)
Eiréné népszerű uralkodó volt, különösen Konstantinápolyban, akol bőkezű adományokat osztogatott a lakosságnak, és a képtisztelet mellett mindvégig kiálló kolostoroknak, eltörölte a fővárosiakat sújtó városi adót, csökkentették a kereskedelmet sújtó vámokat, a bolgárokat és az arabokat hadiadó fizetésével (sarccal) próbálták távol tartani a birodalomtól.
Eiréné császárnő szarkofágja
Eiréné ezekkel a cselekedeteivel kiérdemelte a nép szeretetét, sőt azt is, hogy halála (802) után szentté avassák. Az első császárnő azonban nem mindig volt ilyen kegyes, hatalmi viszálykodásuk miatt saját fiát, VI. Konsztantinoszt megvakíttatta, majd megölette.
Eiréné uralkodásának idejében, 800-ban koronázta meg a pápa Nagy Károlyt német-római császárrá. Ezzel a pápaság elfordult a keleti birodalomtól, és az új birodalmat tekintették Róma örökösének, míg Eiréné uralkodását illegitimnek, birodalmát nemlétezőnek.
Eiréné osztogató politikája megtette hatását, üres kincstárat hagyott utódjára, I. Niképhorosz császárra (uralkodott: 802-811. Az új császár nem a népszerűséget kereste, hanem a birodalmat erősítette meg. Visszavonta Eiréné adókedvezményeit, vámmentességeit, füstadót vezetett be az egyházi földeken dolgozókra, a falusi adózás terén kollektív felelősséget alakítottak ki. A templomoknak, kolostoroknak adományozott földeket visszavették, és magas kamatra (16,66%) kényszerhitelezést rendelt el a gazdag hajótulajdonosokra (ők tartották kezükben a kereskedelmet). Az araboknak fizetett sarcot Niképhorosz felmondta, ezt ugyan az arabok egy támadással még három évig ki tudták kényszeríteni, sőt megalázó módon maga a császár és fiai élete után is évi három-három aranyat kellett fizetni Harún ar-Rasid bagdadi kalifának, de aztán a kalifa halála után (809) az arab birodalom válságos helyzetbe került, emiatt a sarc megfizetésére már nem került sor.
Niképhorosz 811-ben hadjáratot indított a sarcoló bolgár Krum kán ellen. A kezdeti sikerek után nem fogadta el a kán békeajánlatait, a bolgárok végső legyőzését szerette volna elérni. Vesztére, mert a kán csapatai bekerítették a császár seregét, és lemészárolták azt. A császár is áldozatul esett, állítólag koponyáját később ivókupaként használta Krum, a bolgárok kánja. Niképhorosz ugyanakkor egy megerősített birodalmat hagyott utódaira.
Krum kán ivókupaként használja Niképhorosz császár koponyáját (Manassias krónika illusztrációja, XIV. sz.)
A következő két császár összesen két évet uralkodott, mély nyomot nem hagytak a történelemben. A 813-ban trónra került V. Leon viszont felélesztette a képrombolásokat, ennek érdekében zsinatot hívott össze. A zsinat kimondta, hogy a képek ugyan nem bálványok, de el kell pusztítani őket. A zsinat ezzel ideológiai alap nélkülivé tette a képrombolás felújítását, de a döntés megfelelt a császár elvárásának. Majd három évtizedes képrombolási korszakot követően 842-ben, III. Mikhael császár ideje alatt (uralkodott (842-862) állították vissza a képek tiszteletét, 843 márciusában zsinati határozattal törölték el a képrombolásra vonatkozó intézkedéseket, visszaállították a képek tiszteletét. Nagy ünnepséget tartottak 843-ban a nagyböjt első vasárnapján a képrombolás megszűnésének megünneplése céljából. Ez a nap ma is ünnep a keleti egyházban, minden eretnekség feletti diadal ünnepe.
A képrombolások korát követően kifinomult ikonművészet alakult ki az ortodox területeken, illetve az ortodox templomok fennmaradt mozaikképei, freskói is az ebben a korban kialakult szabályok szerint készültek (s készülnek a mai napig). Szerencsére nem minden kép semmisült meg, sokakat csak lemeszeltek, így a pusztításokat követően is fennmaradt számos kegytárgy, műalkotás.
A Keletrómai Birodalom 802-ben
Irodalom:
A Római Birodalommal sok ezer kötetnyi könyv, számos film, weblap stb. foglalkozik. A felhasznált irodalom részletes ismertetésétől eltekintünk, de kiemeljük közülük a következőeket:
Julius Caesar feljegyzései: A gall háborúról; A polgárháborúról
Angold, Michael: Bizánc – Híd az ókor és a középkor között (General Press Kiadó, Budapest, 2001)
Castiglione László művei: Az ókor nagyjai (Bp., 1971); A római művészet világa (Bp., 1974)
Creighton, Mandell: A római nép története (Bp., 1898)
Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága (Bp., 2017)
Gulyás Istvánné (szerk.): Az antik Róma napjai (Bp., 1983)
Hahn István: Róma istenei (Bp., 1975)
Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római-történelem (Bp., 2007)
Révay József: Százarcú ókor (Bp., 1962)
Redl Károly: Az égi és a földi szépről. Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez – Damaszkuszi János írásai (Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988)
Suetonius: Caesarok élete
Ürögdi György könyvei: A régi Róma (Bp., 1963); Róma kenyere, Róma aranya (Bp., 1969); Kleopátra (Bp., 1972); Kard és törvény. Marius és Sulla kora (Bp., 1974); Nero (Bp., 1977); Hogyan utaztak a régi rómaiak? (Bp., 1979)
www.romaikor.hu: a weblap – részben tematikusan – számos szakirodalmat idéz, neves szakemberek írásait tartalmazza
