Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A XI. században végleg megromlott a viszony Rómával, majd 1071-ben a manzikerti csatavesztés, illetve annak kezelése a Keletrómai Birodalomban elindította a lejtőn a Konstantinápolyból irányított nagyhatalmat. A birodalom gazdagsága, befolyása, ereje majd négy évszázadon át még kitartott, de 1453-ban már nem bírt ellenállni a török támadásoknak.
Mióta a keresztes hadjáratokon résztvevő, nyers ősapáink megpillantották Konstantinápolyt, és nagy utálatukra olyan társadalommal kerültek kapcsolatba, melynek minden tagja írt, olvasott, villával evett és előnyben részesítette a diplomáciát a háborúskodással szemben, divatossá vált lenézően beszélni Bizáncról, és nevét a dekadencia szinonimájaként használni.
(Steven Runciman brit történész)
A manzikerti vereség nem azonnal juttatta lejtőre a birodalmat. A szeldzsuk törökök jó ideig nem használták ki győzelmüket, nem szállták meg Anatóliát (Mohács után is csak 15 évvel vették be Budát, illetve hódították meg az ország középső részét).
A IV. Rómanoszt megbuktató III. Niképhorosz 77-78 éves volt, mikor hatalomra jutott. Intézkedései lázadásokat eredményeztek, az utódlás kérdése is megoldatlan maradt. Ezen az sem segített, hogy feleségül vette a nála több mint ötven évvel fiatalabb Alániai Máriát (aki a kolostorba vonult VII. Mikhaél felesége volt). A lázadásokat ugyan sikeresen leverte az agg császár, de közben a szeldzsukok jelentős területeket foglaltak Anatóliában. A kialakult helyzetben Niképhorosz 1081-ben, 80 évesen lemondott a trónról, kolostorba vonult, de még abban az évben meghalt.
Keresztesek, velenceiek
Niképhorosz utóda I. Alexiosz lett (1048-1118, uralkodott 1081-től), aki sikeres hadvezérként is kitüntette magát, de ügyes manőverei, háttér-megállapodásai juttatták végül a császári trónhoz. Őt tekintjük a Komnénosz-dinasztia megalapítójának (nagybátyja, I. Iszaakiosz is császár volt 1057-1059 között).
Alexiosznak több irányból jövő támadásokkal kellett szembenéznie. A szeldzsukok anatóliai területfoglalását tudomásul vette, lényegében békét kötött velük annak érdekében, hogy az európai fenyegetésekkel szembe tudjon nézni.
Legnagyobb veszélyt a szicíliai normannok (vikingek) támadásai jelentettek, akik a Balkánon terjeszkedtek. A császár felvette a kapcsolatot a pápával, még a keleti és nyugati kereszténység újraegyesítését is felajánlotta (ez a keleti és nyugati egyház rivalizálása miatt nem jöhetett létre), illetve a német-római császárral is, de érdemi segítséget nem kapott tőlük. Végül a velenceiek segítették meg a Keletrómai Birodalmat, visszafoglalták a normannok hódításait a birodalom részére.
Ennek komoly ára volt, egy 1082-ben kötött szerződés alapján a velenceiek adó- és vámmentesen kereskedhettek a császárság területén, kikötőhelyeket és műhelyeket kaptak Konstantinápolyban, így versenyelőnyre tettek szert a birodalmi kereskedőkkel szemben is (a későbbiekben Pisa és Genova is kapott kereskedelmi engedményeket). A kereskedelmi engedmények következményei jelentős mértékben csökkentették a kincstári bevételeket (mára is érvényes tanulsága ennek, hogy óvatosan kell bánni a külföldieknek biztosított ilyen engedményekkel).
Az első keresztes hadjárat
A normannok után a besenyők támadásaival kellett szembenéznie Alexiosznak, őket a kunok behívásával és vikingek zsoldba fogadásával sikerült visszaszorítani. Ennek is volt negatív következménye, mert a kunok fosztogatásait alig lehetett megfékezni a birodalomban.
A legnagyobb csapást mégis a pápai segítség jelentette! II. Orbán pápa 1095-ben meghirdette a Szentföld felszabadítását, és 1096-tól elkezdődtek a keresztes hadjáratok. Ezek útvonala általában a Boszporuszon keresztül vezetett.
Az I. keresztes hadjárat csapatai 1096-ban érkeztek meg Konstantinápoly alá, akiket Alexiosz – fosztogatástól tartva – sürgősen átszállított a Boszporusz túloldalára. Az inkább csőcseléknek, mint hadseregnek tekinthető tömeget a törökök szinte teljes egészében lemészárolták. A félelem valós volt, a későbbi keresztesek is gyakran a Keletrómai Birodalom lakosságának kifosztásával szereztek vagyont, az iszlám fenyegetettség elleni harc sokszor másodlagossá vált.
I. Alexioszt fia, II. Ioannész (1087-1143, uralkodott 1118-tól) követte a trónon. Ioannész felesége árpád házi Szent Piroska (Irén, Eirené; Szent László magyar király lánya) volt. II. Ioannész megerősítette az itáliai városállamok kiváltságait, ez egyelőre eredményesnek bizonyult, nem érték normann támadások a birodalmat.
II. Ióannész és felesége, Piroska (Eiréné) a kis Jézust tartó Szűz Mária oldalán (mozaik a Hagia Szophiában)
A magyarokkal való kapcsolat Ioannész utóda, I. (Nagy) Manuél (1118-1180, uralkodott 1143-tól) császársága alatt megromlottak. Manuél 1150-ben támadást indított a szerbek ellen, akik mellé viszont II. Géza magyar király alattvalói csatlakoztak. Végső összecsapásra nem került sor, a magyar király 1153-ban békét kért, sarcot fizetett a foglyokért, és Konstantinápoly szövetségesének nyilvánította magát.
A következő uralkodók közül érdemes még szót ejteni I. Andronikoszról (1122-1185, uralkodott 1183-tól), aki könyörtelenül fellépett a hivatalok adás-vétele, az állami intézményekben elterjedt korrupció, az adóbérlők visszaélései ellen, és az államigazgatásba igyekezett tehetséges hivatalnokokat felvenni. Andronikosz intézkedései értek el eredményeket, de fellázították a nemességet, a tömeges kivégzések elrettentették a lakosságot, két éves uralkodás után a tömeg meglincselte, holttestét végletesen meggyalázták.
Andronikosz megaláztatása és halála (illusztráció Türoszi Vilmos krónikájából, 15. század)
Visszatérve a keresztes háborúkra: A keresztes hadjáratok értek el eredményeket a törökök és az arabok ellen, de a visszafoglalt területeket nem mindig adták a Keletrómai Birodalom birtokába, helyette önálló államalakulatok jöttek létre, ilyen volt (többek között) az Edesszai Grófság (1198-1150), a Jeruzsálemi Királyság (1099-1291), az Antiochiai Fejedelemség (1098-1268), a Tripoliszi Grófság (1109-1289).
A Keletrómai Birodalomra a legnagyobb csapást a IV. keresztes hadjárat jelentette. A trónviszályba beavatkozó keresztesek – a velenceiekkel szövetkezve – elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt, és megalapították a Konstantinápolyi Latin Császárságot (1204-1261). Ezzel a Keletrómai Birodalom egy időre megszűnt! A velenceiek által elrabolt kincsek egy része beépült a Szent Márk-szélesegyházba, így a főhomlokzat lovai vagy a tetrarchákat ábrázoló szobor is Konstantinápolyból származnak.
Geopolitikai helyzet 1206-ban
A Konstantinápolyból elmenekült udvari emberek Nikaiában rendezték be székhelyüket, megalakult a Nikaiai Császárság (1204-1261). III. Alexiosz korábbi császár vejét egyházi jóváhagyással kiáltották ki császárnak 1206-ban. Uralkodói neve I. Theodórosz lett.
Konstantinápolyt 1261-ben sikerült csellel (most is ostrom nélkül) visszafoglalnia VIII. Mikhaél császárnak. A császár a velenceiek fő riválisával, a genovaiakkal is szövetségre lépett. A főváros visszafoglalása után a velencei negyedet felégették, az ott tartózkodó velenceieket megvakították. A Konstantinápolyban kereskedő Niccolò és Maffeo Polo (Marco Polo apja és nagybátyja) megmenekültek a megtorlás elől, mert már egy évvel korában útra keltek Kína felé.
Mongolok, egyházegyesítés, szicíliai vecsernye
VIII. Mikhaél volt az ún. Paleilogosz-dinasztia alapítója, ő és örökösei még 192 éven át, egészen bukásáig irányították a birodalmat.
Mikhaél diplomáciai eszközökkel próbálta birodalmát megvédeni.
A mongolok 1265-ben támadtak rá a birodalomra, és vereséget mértek a császárra. Mikhaél vállalta a kán felé való sarcfizetést, sőt leányát is a kánhoz adta feleségül.
Megpróbálkozott a nyugati és az ortodox egyház újraegyesítésével is, ezt 1274-ben ki is mondta a Lyonban tartott zsinat, de Mikhaél az ortodoxok ellenállását még börtönzésekkel sem tudta megtörni, végül felbomlott az egyezség, még a pápa is kiközösítette a császárt.
Mikhaél európai ellenfeleinek meggyengítése céljából diplomáciai eszközökkel érte el, hogy az aragóniai király 1282-ben megtámadja Szicíliát, a szicíliaiak fellázadtak, és az ott tartózkodó franciákat lemészárolták. Ez volt az ún. szicíliai vecsernye.
Törökök, Konstantinápoly elesik
A VIII. Mikhaélt követő császárok mind a Paleilogosz-dinasztia tagjai voltak. A birodalom nemzetközi szerepe egyre csökkent, a földközi tenger urai már az itáliai városállamok, főleg Velence voltak.
A törökök egyre több területet foglaltak el a birodalomtól, 1381-től már rendszeres sarcot fizetett Konstantinápoly a szultánnak.
A főváros ostromával többször is próbálkoztak a szultánok (például 1422-ben is), de ezek az ostromok a hagyományos ostromfelszerelésekkel eredménytelenek maradtak, Konstantinápoly falai túl erősek voltak.
XI. Kónsztantinosz császár nyugaton próbált segítséget szerezni az egyre erősödő támadásokkal szemben, még a katolikus és ortodox egyházak egyesülését is kimondta 1452-ben, segítséget azonban sem a pápától, sem más uralkodóktól nem kapott.
II. (Hódító) Mehmed szultán 1453. április 6-án kezdte meg Konstantinápoly ostromát. Új technikaként Mehmed tüzérséget is bevetett. Állítólag egyik ágyúmestere egy Orbán nevű magyar volt. Orbán egy 8 méternél hosszabb és majdnem 1 méter átmérőjű ágyút öntött, amely 550 kg-os ágyúgolyókat ki tudott lőni több mint 1 km távolságra.
A Dardanella ágyú, Orbán ágyúja vagy II. Mehmed nagy ágyúja, amelyet 1866-ban Abdul-Aziz oszmán szultán Viktória brit királynőnek ajándékozott (Fort Nelson, Anglia)
A szultán felajánlotta császárnak a békés elvonulást, sőt azt is, hogy zavartalanul uralkodhat Moreában, de a császár inkább a hősi halált választotta.
A város május 29-én elesett, a császár is meghalt (fejét lándzsavégre tűzték), később tisztességesen eltemették.
Ezzel végleg megszűnt a Keletrómai Birodalom.
A keleti keresztény uralom utolsó hírmondóját, a Trapezunti császárságot 1461-ben foglalták el a törökök.
Irodalom:
A Római Birodalommal sok ezer kötetnyi könyv, számos film, weblap stb. foglalkozik. A felhasznált irodalom részletes ismertetésétől eltekintünk, de kiemeljük közülük a következőeket:
Julius Caesar feljegyzései: A gall háborúról; A polgárháborúról
Angold, Michael: Bizánc – Híd az ókor és a középkor között (General Press Kiadó, Budapest, 2001)
Castiglione László művei: Az ókor nagyjai (Bp., 1971); A római művészet világa (Bp., 1974)
Creighton, Mandell: A római nép története (Bp., 1898)
Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága (Bp., 2017)
Gulyás Istvánné (szerk.): Az antik Róma napjai (Bp., 1983)
Hahn István: Róma istenei (Bp., 1975)
Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római-történelem (Bp., 2007)
Révay József: Százarcú ókor (Bp., 1962)
Suetonius: Caesarok élete
Ürögdi György könyvei: A régi Róma (Bp., 1963); Róma kenyere, Róma aranya (Bp., 1969); Kleopátra (Bp., 1972); Kard és törvény. Marius és Sulla kora (Bp., 1974); Nero (Bp., 1977); Hogyan utaztak a régi rómaiak? (Bp., 1979)
www.romaikor.hu: a weblap – részben tematikusan – számos szakirodalmat idéz, neves szakemberek írásait tartalmazza
