Magánvállalkozók a szocializmusban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A magánvállalkozások, különösen a legkisebb, egyéni vállalkozások nem voltak kegyeltjei a szocializmus időszakának. Jó esetben megtűrt volt a magángazdaság, mint az állami és szövetkezeti szektor kiegészítője. Ez a politikai igehirdetés mellett megjelent a támogatásrendszerben, valamint a pénzügyi, adózási szabályok alkalmazásánál is.

„A párt arra törekszik, hogy a kispolgárságot meggyőző szóval, ideológiailag és politikailag átnevelje és számára is elfogadható módon, egyéni boldogulását és gyermekei jövőjét biztosítva, a szocializmus útjára vezesse.”

(Kádár János, 1960)

Mindenek előtt tisztázni kell, hogy kiket tekinthetünk az egyéni tevékenységet folytatóknak!

Ebbe a körbe tartoztak a kisiparosok, a magánkereskedők, a termőföldjüket saját maguk által művelők, valamint a vendéglátóhelyeket egyénileg („gebinben”) üzemeltető személyek.

Szintén ebbe a körbe tartoztak (és tartoznak ma is!) az úgynevezett szellemi szabadfoglalkozásúak (képző- és előadóművészek, írók, költők, önálló kutatók, profi vagy félprofi sportolók, szoftverfejlesztők), valamint az egyénileg praktizáló ügyvédek, orvosok, magánóraadók, továbbá a háztartási munkát (főzés, takarítás, kertápolás stb.) alkalmazottként végzők.

Sajátos hozzáállása volt a társadalomnak, hogy a felsorolt tevékenységeket egyénileg végzők gyakran rendelkeztek „rendes” állással is, ami egyfajta fedezéket nyújtott a magántevékenységhez. Ezt követően a magántevékenység már kiegészítőnek tűnhetett, és sokszor nem is jelent meg a hivatalos nyilvántartásokban, azaz adót sem mindig fizettek utána.

Változások a politikai hozzáállásban

A legnehezebb időszaka a magánvállalkozásoknak az 1949-1956 közötti időszak volt. A Rákosi korszakban a hivatalos politikai ideológia szerint a társadalom vezető ereje a munkásosztály, a dolgozók szocialista nagyüzemekben folytatják termelő tevékenységüket. A parasztságot orosz mintára szövetkezetekbe (kolhozokba) kényszerítették. Az értelmiséget egyértelműen eltartottaknak tekintették (improduktív tevékenység!), ha nem voltak hajlandóak az együttműködésre elveszíthették lakásukat, kereseti lehetőségüket, internálás, kitelepítés is lehetett a sorsuk.

A hivatalos politikai ideológia a társadalom ellenségeinek, a múlt maradványainak, élősködőknek tekintette magángazdaságban tevékenykedőket, és mindent megtettek annak érdekében, hogy magántevékenységük helyett a szocialista szektorban helyezkedjenek el.

Ez volt az erőszakos tagosítások, a túlzott adóztatással az iparűzési tevékenység felhagyására kényszerítések időszaka. A politika „eredményességét” jól mutatja, hogy míg 1949-ben 200 ezret meghaladó magánkisiparos volt, több mint 70 ezer alkalmazottal és 15 ezret meghaladó ipari tanulóval, addig 1953-ra a kisiparosok száma 50 ezer alá, alkalmazottaik száma ötezerre csökkent, és mindössze 85 (!) ipari tanulót képeztek.

Változott a helyzet 1956 után, ez a korszak a nyolcvanas évek elejéig tartott. Az erőszakos tagosítások helyett a rábeszélés, a durva beavatkozások helyett a finomított szabályozások léptek életbe. A magángazdaság továbbra sem volt kitüntetett szereplő, de az ’aki nincs ellenünk, velünk van’ szellemében már nem volt megbélyegzett sem, feltéve, hogy nem a szocialista gazdálkodási mód hiányosságait próbálta kihasználni.

Az Új Gazdasági Mechanizmus időszakában (ez most az 1968-71-es éveket jelenti) tovább javult a helyzet, a kisvállalkozások lehetőségei bővültek. A reformok megbuktatása után újból szigorítások következtek. Számos pert folytattak le a rendszer hiányosságait gazdasági vállalkozásra alakítókkal szemben. Ebben jelentős szerepük volt a reformellenes magyar politikusoknak és a moszkvai elvárásoknak is. Jöttek a tsz-elnök perek, illetve jól ismert perek voltak a meggymagos, illetve a szénporos vállalkozók esetei.

A kisvállalkozások politikai elismerésére a 80-as évek elején került sor. A szocialista ideológia által vezérelt gazdálkodási módszerek válsághelyzetbe juttatták az országot. Az akkori politikai vezetés a merev szabályozási rendszerek enyhítésében, a kisvállalkozások felkarolásában látta a megoldást. Ez volt az úgynevezett gmk-s korszak. Az egyéni tevékenységet folytatókat sem támogatta a rendszer, de a többtagú kisvállalkozásokat már igen, támogatták a kisvállalkozások létrejöttét, működését, kedvezőbb bér- és adószabályozást alakítottak ki a részükre.

A 70-es, 80-as években meglódult a magánvállalkozások száma. A vendéglátóiparban a „gebines” és a lángossütő fogalommá vált, de a kisiparosok és magánkereskedők száma is jelentősen emelkedett, megközelítette az 1949-et megelőző szintet (csak a rendszerváltást követően haladta meg a korábbi számokat).

A kisiparosok száma 1975-ben 84 ezer, 1985-ben 145 ezer, 1989-ben már 174 ezer fő volt A magánkereskedők száma 1975-ben 9 ezer körül volt, és valamivel kevesebb, mint 900 magán-vendéglátóhely működött az országban. A magánkereskedők száma 1985-re megközelítette a 20 ezret, a magán-vendéglátóhelyek száma pedig jóval meghaladta az 5 ezer egységet, 1989-ben a magánkereskedések (boltok) száma 29 ezerre, a vendéglátóhelyeké több mint 10 ezerre nőtt.

A szűk területre célzott intézkedések kevesek voltak, a 80-as évek végén már egyértelművé vált, hogy gazdasági rendszerváltásra van szükség. Megszülettek ennek első keretszabályai, amit röviddel később a politikai rendszerváltás is követett.

Kisiparosok, magánkereskedők adózása a szocializmus idején

A II. világháborút követően több alapjogszabály született a jövedelmek adóztatására.

Időrendben az első a magyar köztársaság kormányának 5.890/1946. M. E. számú rendelete volt az együttes kereseti és jövedelemadó, a társulati- és tantiemadó*, valamint a vagyontöbbletadó tárgyában**. Az együttes kereseti és jövedelemadó lányegében a magánszektorra vonatkozott.

I. RÉSZ. Az együttes kereseti és jövedelemadó. I. FEJEZET. I Adókötelezettség. 1. §• Együttes kereseti és jövedelemadót tartozik fizetni az, 1. aki az ország területén ipari és kereskedelmi üzletet vagy szellemi foglalkozást folytat; 2. aki az ország területén 100 aranykoronát meghaladó kataszteri tiszta jövedelmű mezőgazdasági ingatlant bérel; 3. aki törvénnyel, bírói ítélettel vagy szerződéssel megállapított, de nem szolgálati viszonynak minősülő kötelezettségen alapuló életjáradékot, rokonsági évjáradékot, továbbá özvegyi jog címén nem a férj vagyonának haszonélvezetében álló életjáradékot vagy más járadékszerű visszatérő szolgáltatást élvez, találmányok és találmányi szabadalmak használatáért vagy átengedéséért, valamint öröklött szerzői jogért ellenszolgáltatási (dijat) kap; 4. aki gyógyszertár, iparüzlet, bányamű és egyéb föld vagy házadó alá nem eső tárgyak vagy jogok használatáért haszonbért vagy más szolgáltatást, a bányamű vetéshez szükséges beleegyezésért, valamint általában valamely szolgalmi jog átengedéséért ellenszolgáltatást kap; 5. aki külföldi munkaadótól nem valamely belföldi pénztár, illetőleg a külföldinek itteni állandó megbízottja utján az ország területén szolgálati illetményt élvez; 6. aki házbirtokát részben vagy egészben értékálló bérért vagy szabad bérmegállapítás utján hasznosítja; 7. akinek az 1–6. pontban fel nem sorolt keresetforrásból bevétele van. 2. § Nem tartoznak együttes kereseti és jövedelemadó alá 1. a társulatiadó alanyai; 2. a földadó alanyainál a mező- és erdőgazdasági termelés, szőlő- és kertművelés, továbbá az ; ezekkel kapcsolatos mellékiparágak jövedelmei, ha ezek a saját nyers termékeiknek ipari feldolgozás nélkül való eladására szorítkoznak; 3. a szolgálati viszonyból származó jövedelmek; 4. a tantiemiadó alá eső javadalmazások; 5. az osztalékilleték alá eső jövedelmek; 6. a kamatilleték alá eső jövedelmek.

(* a tantiemadó a különböző igazgatósági és felügyelőbizottsági tagsági kifizetések összefoglaló elnevezése;

** a Magyar Közlöny 1946. évi 119. számában megjelent helyesírással és központozással)

A rendelet tulajdonképpen egy általános adójogszabály volt, amely a magánszemélyek és a társulatok jövedelmeire is kiterjedt, az adótételeket pengőben határozta meg. A jogszabály a világháború előtti időszak szabályozási rendszerét vette át, természetesen az adómértékekben lényeges változásokkal, mivel az 1938-46 években jelentős volt az infláció.

A rendelet 13 pontban sorol fel mentességeket (társadalombiztosítási jellegű kifizetések, rokkantellátások, ösztöndíjak stb.), ezek részletes bemutatását mellőzzük.

Az általánosságból következően a jövedelem megállapítása többféle is lehetett:

II. FEJEZET. Az adó megállapítása. 8. §. Az együttes kereseti és jövedelemadó megállapítható: 1. nyers bevétel alapján, 2. osztálybasorozással, 3. állandó adótételek alkalmazásával, 4. adóközösségi rendszerben, 5. testületi átalányozással, 6. a kataszteri tiszta jövedelem alapulvétele mellett.

A következő két rendelet az illetményadóról szóló 8.720/1946. M. E. számú rendelet (Magyar Közlöny 1946. évi 172 b. szám), illetve a magyar köztársaság kormányának 5.680/1948. Korm. számú rendelete az illetményadó tárgyában (Magyar Közlöny 1948. évi 113. száma) volt. Előbbi pengőben, utóbbi forintban állapította meg az illetmények utáni adókötelezettségeket, amelyek nem a munkavállalókat, hanem a munkáltatókat terhelték. Külön kimondta a rendelet, hogy „az illetményadó után semmiféle pótadót kivetni nem szabad”.

A jövedelemadózás magánszektorra is kiterjedő szabályait forintban állapította meg a magyar köztársaság kormányának 13.400/1948. Korm. számú rendelete az általános jövedelemadó tárgyában. A rendelet szerint adókötelezettség alá tartoztak a következő személyek:

1. § Általános jövedelemadót köteles fizetni: 1. minden olyan természetes személy — állampolgárságára tekintet nélkül — akinek: a) az ország területén fekvő mező- és erdőgazdasági ingatlanból (ideértve a kertet és a szőlőt is); b) az ország területén fekvő házbirtokból; c) együttes kereseti és jövedelemadó alá tartozó valamely hasznothajtó foglalkozásból, illetőleg bevételt biztosító jövedelemforrásból; d) tőkevagyonból (ideértve a részvényeseknek, a korlátolt felelősségű társaságok, valamint a szövetkezetek tagjainak ebben a minőségükben az említet vállalatoktól járó osztalékait,- illetőleg haszonrészesedéseit is); e) tantiemből; f) mint tagnak valamely kisipari termelőszövetkezetből vagy kisipari feldolgozószövetkezetből munkateljesítmény, illetőleg nyereségrészesedés, valamint a földmíves- vagy a földbérlőszövetkezet termelőszövetkezeti csoport tagság címén; g) az előbbi pontokban fel nem sorolt egyéb jövedelemforrásból – kivéve az illetményadó alá cső járandóságokat, valamint a nyugdíjat (kegydíjat) is – származó bármilyen összegű tiszta jövedelme van; továbbá 2. minden olyan természetes és jogi személy, illetőleg külön kezelt vagyontömeg, akinek illetőleg amelynek tulajdonában (haszonélvezetében) a) két évesnél idősebb ló, öszvér, szamár, szarvasmarha és bivaly; b) vontatógép (traktor) vagy cséplőgép van.

Az adóalanyi körből már teljes körűen kivették az illetménnyel rendelkezőeket (tkp. a szocialista szektorban dolgozókat), viszont a szövetkezeti szektorra vonatkozott az általános jövedelemadó szabályrendszere.

Az adó mértékét két sávosan progresszív adótábla határozta meg, a legalacsonyabb kulcs 2% volt (0%-os kulcs nem volt), a legmagasabb kulcs 70%, illetve 80% lehetett.

Címével ellentétben ez a jogszabály nem volt általános, a jövedelemszerzők és tevékenységi jövedelmeknek a nem szocialista szektorból származó részére vonatkozott.

A rendelet tartalmazta az eljárási szabályokat is.

Az adót általában kivetéssel állapították meg. Ez gyakran elfogadhatatlan volt a jövedelemszerzőnek, ami után megindult egy egyezkedési eljárás, aminek végén az adóhivatal állapította meg a végső adót. Ennek összege sokszor köszönőviszonyban sem volt a tényleges jövedelemmel, lehetett annál több, de akár jóval alacsonyabb is.

Az általános jövedelemadó szabályait a következő évtizedekben jó néhány alkalommal módosították, több alkalommal újraírták a rendeletet (újrakodifikálták), így 1960-ban, 1969-ben, 1971-ben, 1983-ban. A sok módosítás, újraírás ellenére a kisiparosokra, magánkereskedőkre vonatkozó fő szabályok (kivetés, erős progresszió, alkumechanizmus) alig változtak.

A szellemi tevékenységet folytatókra 1972 és 1983 között külön jogszabály vonatkozott (43/1971. (XII. 17.) Korm. rendelet a szellemi tevékenységet folytatók jövedelemadójáról), de ez az elkülönítés nem volt érdemi, valójában csak arról szólt, hogy a magukat a kétkezi munkások fölött állóknak gondoló néhány érdekérvényesítő elérte az elkülönült szabályozást. Megjegyzem, ilyen kivételes szabályozás iránti igény a rendszerváltást követően is több alkalommal felmerült az Szja törvénnyel szemben, mintegy két évtized telt el, mire ’lenyugodtak a kedélyek’.

A mezőgazdasági tevékenységet főtevékenységként vagy kiegészítésként végző gazdák adózása

Az agrárszektor sajátos körülményei (időjárásnak való kitettség, felvásárlási, értékesítési lehetőségek, iskolázottsági szint stb.) indokolták (és jelenleg is okot adnak arra), hogy a mezőgazdasági termelésre elkülönült adószabályokat alkalmazzanak. Ezt 1955-ig a már említett rendeleteken belül valósították meg a jogalkotók, majd ezt követően a szabályozás is elkülönült.

Két jogszabályt érdemes ezek közül kiemelni:

–a mezőgazdasági lakosság általános jövedelemadójáról szóló 1955. évi 35. törvényerejű rendeletet, valamint

– a háztáji és kisegítő gazdaságok jövedelemadójáról szóló 36/1976. (X. 17.) MT rendeletet (a jogszabály címe 1988-tól: a magánszemélyek földadójáról).

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy tartalmuk alapján ezek (sem) a jövedelmet adóztatták, hanem a megművelt terület (aranykorona), az állatállomány és a gépesítettségi szint alapján vetették ki az adót.

Progressziót itt is alkalmaztak (a területnagyság alapján), a legmagasabb adótételek a kulákokra vonatkoztak (amíg voltak kuláklisták).

Az egyéni parasztgazdáknak is számolniuk kellett a kivetés és az alkumechanizmus nehézségeivel.

Irodalom:

Arcanum Digitális Tudománytár

Béládi Olívia: A kisipar és kiskereskedelem államosítása Pesterzsébeten (Múltunk 2013/4., 63–101)

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Haász János: Egymillió maszek országa

Laki Mihály: Kisvállalkozás a szocializmus után (Közgazdasági Szemle kiadványa, 1998)

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó, Budapest, 2010)

Sereg András: A meggymagos kálváriája – Demeter-per – Egy híres ügy a magyar jogtörténetből

Vajna Tamás: Felütötte a fejét a kapitalizmus a magyar téeszekben, de Kádárék durván megtorolták

---