Utólagos adóalap-csökkentés az Európai Bíróság gyakorlatában (XV. rész)


Cikksorozatunk befejező részében az adóhatóság által jóvá nem hagyott utólagos adóalap-csökkentés miatt felmerülő késedelmi kamathoz kapcsolódó uniós ítélkezési gyakorlatról lesz szó.

Késedelmi kamat 

Azokban az esetekben, amikor az EUB ítélete alapján az adóhatóság döntése jogszabálysértőnek bizonyul, és az adózóknak visszatérítési igénye keletkezik, az adózót gyakran nemcsak maga a visszakért áfa illeti meg, hanem késedelmi kamat is jár neki az adóhatóságtól.

A C-507/20. FGSZ-ügyben az FGSZ kérelme az áfa visszatérítése mellett késedelmi kamat fizetésére is irányult.

Habár ezen ügyben az EUB ítélete az adóhatóság kamatfizetési kötelezettségére külön nem tért ki, az elévülés időpontjának a korábbi adóhatósági jogértelmezéshez képest eltérő módon történt meghatározása azt eredményezte, hogy az adóhatóságnak kamatfizetési kötelezettsége is keletkezett.

A C‑844/19. sz. technoRent ügyben már maguk a nemzeti bíróság által az EUB felé felterjesztett kérdések is a késedelmesen visszatérített héakülönbözethez kapcsolódó késedelmi kamatra vonatkoztak.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejtette, hogy az osztrák adójog nem tartalmaz semmilyen általános szabályozást a kamatok adójóváírásra való alkalmazását illetően, csak a jövedelemadó és a társasági adó vonatkozásában, valamint a jogorvoslat esetén fizetendő kamatok tekintetében. A héakülönbözet késedelmes visszatérítésével kapcsolatban ugyanakkor a Bíróság már több alkalommal kimondta, hogy az adóalany részére késedelmi kamatot kell fizetni, ha e visszatérítésre nem észszerű határidőn belül került sor. A Bíróság ezen ítélkezési gyakorlata azonban olyan helyzetekre vonatkozik, amelyekben a szóban forgó tagállamok jogrendjei az osztrák jogtól eltérően olyan általános szabályozást tartalmaztak, amelynek értelmében az érintett tagállam köteles volt kamatot fizetni az adóalany részére a héakülönbözet visszatérítésében bekövetkezett jogellenes késedelem esetén.

A nemzeti bíróság kérdései arra irányultak, hogy az uniós jogot úgy kell‑e értelmezni, miszerint az adóalapnak a héairányelv 90. cikk (1) bekezdése szerinti korrekciójából eredő visszatérítés ugyanúgy, mint a héakülönbözetnek az ezen irányelv 183. cikke alapján történő visszatérítése kamatra jogosít, ha arra nem kerül sor észszerű időn belül, és adott esetben ez milyen részletszabályok alapján történik.

Az EUB ítéletében a héakülönbözetnek a héairányelv 183. cikke alapján történő visszatérítésével kapcsolatosan emlékeztetett arra, hogy, amint azt már több alkalommal hangsúlyozta, a héairányelv 167. és azt követő cikkeiben foglalt adólevonási jog a héa mechanizmusának szerves részét képezi, és főszabály szerint nem korlátozható. Különösen pedig e jog a beszerzési ügyleteket terhelő előzetesen felszámított adó teljes összege tekintetében közvetlenül érvényesül. Az adólevonások és – következésképpen – a visszatérítések rendszerének ugyanis az a célja, hogy a vállalkozót teljes egészében mentesítse valamennyi gazdasági tevékenysége keretében fizetendő vagy megfizetett héa terhe alól. A közös héarendszer így valamennyi gazdasági tevékenység adóterhét illetően biztosítja a semlegességet, függetlenül azok céljától és eredményétől, feltéve, hogy az említett tevékenységek főszabály szerint maguk is héakötelesek.

Az EUB ítélkezési gyakorlatából az is következik, hogy noha a tagállamok rendelkeznek bizonyos szabadsággal a héairányelv 183. cikkében említett szabályok meghatározása során, e szabályok nem sérthetik az adósemlegesség elvét azáltal, hogy ezen adó terhét egészben vagy részben az adóalanyra hárítják. E szabályoknak lehetővé kell tenniük az adóalany számára, hogy megfelelő feltételek mellett az e héakülönbözetből eredő teljes követelését visszakapja, ami azt jelenti, hogy a visszatérítésre észszerű időn belül, készpénzben vagy ezzel egyenértékű módon kerül sor, és hogy a visszatérítés elfogadott módja semmiképpen nem jelenthet pénzügyi kockázatot az adóalany számára. Márpedig, ha abban az esetben, amikor a héakülönbözet visszatérítésére nem észszerű határidőn belül kerül sor, az adóalany nem lenne jogosult késedelmi kamatokra, az helyzetét adósemlegesség elvének megsértésével hátrányosan érintené.

Ebből következik, hogy még ha a héairányelv 183. cikke nem is ír elő a visszatérítendő héakülönbözet után kamatfizetési kötelezettséget, és nem is határozza meg pontosan azt az időpontot, amelytől kezdve az ilyen kamatokat meg kell fizetni, a héasemlegesség elve megköveteli, hogy a héakülönbözet észszerű időn túl történő visszatérítése következtében keletkezett pénzügyi veszteségeket késedelmi kamatok fizetése egyenlítse ki.

Ugyanez vonatkozik a héaalapnak a héairányelv 90. cikk (1) bekezdése alapján történő csökkentéséből eredő héa‑visszatérítésekre is. Ugyanis ilyen esetben is számára visszatérítendő héakülönbözet terheli az adóalanyt, amely a szóban forgó pénzösszegek rendelkezésre állásának hiánya miatt vagyoni veszteségeket okoz számára. Márpedig, ha abban az esetben, amikor az adóhatóság e többletet észszerű időn belül nem téríti vissza, az adóalany nem lenne jogosult késedelmi kamatokra, az helyzetére hátrányosan hatna, ami ekképpen sértené az adósemlegesség elvét.

A héairányelv 90. cikk (1) bekezdését és 183. cikkét tehát az adósemlegesség elvével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy az adóalapnak a héairányelv 90. cikk (1) bekezdése szerinti korrekciójából eredő visszatérítés ugyanúgy, mint a héakülönbözetnek a héairányelv 183. cikke alapján történő visszatérítése kamatra jogosít, ha arra nem kerül sor észszerű időn belül. A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a nemzeti jognak az uniós joggal összhangban álló értelmezése révén tegyen meg mindent a hatáskörének keretein belül annak érdekében, hogy biztosítsa e rendelkezések teljes érvényesülését.

Összegzés

Az EUB ítélkezési gyakorlata alapján egyértelműen látszanak bizonyos alapelvek: az adóhatóság héa címén nem szedhet be magasabb összeget annál, mint amelyet az adóalany beszedett; a héairányelv 90. cikk (2) bekezdése nem alkalmazható olyan esetekben, amikor a követelés véglegesen behajthatatlanná vált; a tagállamok csak meghatározott korlátok között írhatnak elő feltételeket az adóalap utólagos csökkentésére; ha az adott tagállam helytelenül ültette át az irányelvet a nemzeti jogba, ez nem fosztja meg az adóalanyokat az adóalap csökkentéséhez való joguktól; ha pedig a jogszerűtlennek bizonyult adóhatósági döntés miatt a héakülönbözet visszatérítése nem történt meg észszerű időn belül, az adóhatóságnak késedelmi kamatot is kell fizetnie az adózó részére. Mindazonáltal még mindig messzinek tűnik az az idő, amikor a tagállamok szabályozása az utólagos adóalap-csökkentés tekintetében teljesen összhangba kerül az uniós előírásokkal. A magyar Áfa tv. esetében is ezt láthatjuk: az EUB döntései nyomán inkább újabb és újabb  esetkörök (pl. a 2014-től a pénzvisszatérítésre jogosító ügyletek és a 2020-tól a behajthatatlan követelések tekintetében beillesztett szabályok) kerülnek be a jogszabályba, sokszor az uniós szabályozás alapján alá nem támasztható megszorításokkal. Mindaddig pedig, amíg – az adóbevételeket maximalizálandó – a jogalkotó az egyre több részletszabály meghozatalát választja a héairányelv szabályozásának átvétele helyett, az adózók kénytelenek időről időre bírósághoz fordulni – bízva abban, hogy a kamatostul visszaigényelt áfa egyszercsak eléri azt a szintet, amely fölött már az államkassza szempontjából is jobban megéri majd a teljes harmonizáció.



Kapcsolódó cikkek

2022. március 2.

Utólagos adóalap-csökkentés az Európai Bíróság gyakorlatában (VIII. rész)

Cikksorozatunk előző részében már találkozhattunk azzal a gondolattal, hogy a nemfizetéshez kapcsolódó kivételszabály nem alkalmazható akkor, ha az adóalany az adóalany észszerű valószínűséggel hivatkozik arra, hogy a követelése behajthatatlan. Most egy az ügylet másik oldalát vizsgáló üggyel, valamint egy olyan magyar vonatkozású üggyel folytatjuk, amely hozzájárult a behajthatatlan követelésekre vonatkozó hazai szabályozás megváltoztatásához.
2022. január 12.

Utólagos adóalap-csökkentés az Európai Bíróság gyakorlatában (I. rész)

Az elmúlt években egyre markánsabban látszik kikristályosodni az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) álláspontja arra vonatkozóan, hogyan is kell értelmezni az utólagos adóalap-csökkentésre vonatkozó uniós előírásokat – ez az álláspont pedig nem mindig esik egybe azzal, amit a magyar adóhatóság képvisel.