Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Tudta, hogy egy sikeres vállalkozónak nem elég jól csinálnia valamit, azt el is kell tudnia adni, ehhez pedig hírverés kell és exkluzív vevőkör. Neki ez a szocializmusban is sikerült.
Az 1930 szeptemberében járunk. Egy fiatal nő csönget egy Váci utcai lakás ajtaján. Egy férfi nyit ajtót, beinvitálja. Ha megállnánk a lakás előtt, hallanánk – nem is kellene a fülünket az ajtóra tapasztanunk, mert igencsak hangosan kiabálnak – pénzről vitatkoznak, majd kis idő múlva a férfi kihajítja a lakásból az alaposan összevert látogatót.
Az áldozat a testi és lelki sérülések miatti szégyenében – szerencsére sikertelen- öngyilkosságot kísérel meg, gyógyszerrel megmérgezi magát, majd pszichiátriára kerül, ahol hetekig kezelik. Ezután nagy összegű kártérítési pert indít a támadója ellen, amit meg is nyer.
Ez eddig akár a kor népszerű bulvárlapja, Az Est címlaphíre is lehetne, és rajtunk áll, mivel tölti ki fantáziánk a hír szűkszavú történetszövésének réseit.
Az ominózus esetet valóban megírták a lapok, és egészen biztosan Az Est is. Amiért ez több, mint egy átlagos „Bicska Maxi sztori”, az az, hogy ez volt az első alkalom, amikor Rotschild Klára bekerült az újságokba.
Az ügy háttereként fontos tudnunk, hogy Klárának már az apja is ruhaszalont vezetett a Váci utcában, és bizony akkoriban is előfordult, hogy a vevő „elfelejtette” kifizetni a számlát. Ez esetben is ez történt. Klára – apja megbízásából – egy nagy összegű tartozást akart behajtani egy Somogyi Pál Károly nevű „botrányhős milliárdoson”. Felkereste azt Váci utcai otthonában… Az, hogy ennek mi lett a vége, már tudjuk.
Klára 22 ezer pengő kártérítést követelt a férfitől, és bár a végül megítélt összeg nagysága nem ismert, nem zárható ki, ez adta az induló tőkét Rotschild Klára önálló vállalkozásához.
(Csak összehasonlításul: egy gyári munkás átlagos évi keresete 1930-ban 1497 pengő volt.)
Rotschild Klára 1903-ban beleszületett a divatba – majdhogynem szó szerint. Ahogy később mondták róla, ő volt az a lány, aki a szabászasztalon született.
Ezt szó szoros értelemben véve sokkal inkább legenda, és utal a szülői háttérre, mintsem konkrét tény, bár az sem kizárt.
Szülei ugyanis szabómesterek voltak, saját műhellyel, és akkoriban a műhely gyakran a lakás része is volt. Tekintve, hogy a kórházban szülés még nem volt általános jelenség, elképzelhető, hogy az említett alkalmatosságon jött a világra a szocialista divat későbbi nagyasszonya.
Az biztos, hogy 1909-ben a szülők elváltak, és Klára édesanyja saját szalont nyitott a Váci utcában, és gyermekeivel ebben a lakásként is szolgáló üzletben élt tovább.
Persze – még röviden elidőzve a „szabászasztalon való születés” kérdésénél-, akár így történt, akár nem, ez mindenképpen a Klárához kapcsolódó legenda része. Tudnunk kell, Rotschild Klára maga is táplálta a személye körül kialakult mítoszt. Mondhatjuk, senki sem tudott olyan izgalmas történeteket, sőt pletykákat kreálni róla, mint ő maga.
Ezt igazolja állandóan viselt, kedvenc arany karkötője is: Rotschild azt terjesztette, hogy az ékszert Faruk egyiptomi királytól kapta hálája jeléül, amiért a divattervező elkészítette Faridának, az egyiptomi királynőnek az esküvői ruháját.
Valójában azonban a királynő más tervező modelljét viselte a nagy napon, és a karkötő mesterjegye is arról árulkodik, hogy Klára más alkalomból kaphatta az ékszert.
Rotschild Klára jócskán megelőzte korát annak felismerésével, hogy egy üzlet mehet bármilyen jól, az csak használhat, ha mindig van miről vagy kiről beszélni, úgy is fogalmazhatnánk, kell mindig valamilyen pletyka, ami éppen közszájon forog az üzletről.
Ezért tudatosan építette a saját magáról kialakított képet, és kényesen ügyelt arra, hogy megjelenése mindig kifogástalan legyen – ma úgy mondanánk, jól átgondolva „énmárkát épített”.
Az is általános hiedelem volt – a legenda része-, hogy Klára nem tudott sem szabni, varrni, sem rajzolni.
Klárának nem volt sem divattervezői, sem varrónői, sem szabászi képesítése – bár ettől még a kisujjában lehetett a szakma, eltanulhatta azt szüleitől -, és nem beszélt idegen nyelveket, mégis a divatszakma zsenijeként tartották őt számon. Nem is csoda, hiszen úgy vélték, az agyával lefényképezi a látott ruhadarabokat, pontosan vissza tudja mondani, hogy az adott ruhán hol volt zseb vagy, hogy milyen szabása volt. Nagyon ügyesen csinálta, mert körülvette magát kiváló szabászokkal és különböző szakemberekkel, így egyetlen ruha legyártásával sem volt gondja.
Azon túlmenően – ahogy majd látni fogjuk -, hogy sikereinek titkát nem is abban kell keresnünk, hogy tudott-e bánni az ollóval, ceruzával, az is lehet, hogy még az első olvasatra inkább ellene szóló híresztelés mögött is Rotschild Klárát kell keresnünk, az imázs építés jól átgondolt elemeként.
Azt, hogy e legendából esetleg egy betű sem volt igaz, alátámasztaná a Népszabadság 1988. március 5-i számában megjelent elbeszélés, melyben a mauthauseni koncentrációs tábor egyik foglya így mesélt a tábor felszabadulásáról:
„Volt ott egy fiatal lány, tudtuk, jó varrónő. Megkértem, csináljon nekem egy viselhető ruhát: amiben nem úgy nézek ki, mint valami madárijesztő. Rotschild Klárának hívták őt. Kétnapi munkával összeállított egy kis komplét, az elején széles zsabó, az ujján dupla hajtások, hogy ne lássák, csak egy csontváz viseli.”
Az, ami fentiek hitelességét megkérdőjelezi, az az, hogy Klára nem volt koncentrációs táborban: sem Mauthausenben, sem máshol. Dokumentummal is bizonyítható, hogy Glücksthal vezetéknévvel Klára és férje Pál is szerepeltek a Wallenberg-útlevéllel rendelkezők listáján, ahol lakóhelyükként a Benczúr utca 35. szám alatti csillagos ház volt bejegyezve.
A Népszabadságban lehozott sztori „naptárilag” sem stimmelhet. Mauthausen 1945 májusában szabadult föl, Klára szalonja viszont már áprilistól elkezdte újsághirdetésekben visszahívni a munkásait, amit Rotschild jelenléte nélkül valószínűleg nem tettek volna.
Arról, hogy a zsidó származású Rotschild Klára és családja hogyan élte túl a vészkorszakot, egyébként kevés információ áll rendelkezésre.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, ha Klára üzleti sikereinek titkait szeretnénk kikutatni, meg kell ismerkednünk az élettörténetével is!
Az 1920-as évek derekán feleségül ment a híres textilkereskedő családból származó Glücksthal Pálhoz.
A Somogyi eset után négy évvel pedig Klára már a Deák tér 3. alatt nyitott saját szalonját vezette, amiből rövid idő alatt a város egyik legsikeresebb üzlete lett.
Ebben őt a szüleitől szerzett szakmai tapasztalata és tehetsége mellett, a Somogyi-perben szerzett ismertsége (és persze a kártérítésből származó tőke is) segítette.
„A pesti asszonyok, különösen, akik megszokták, hogy jó szalónból öltözködjenek, nagyon igényesek. Nagy merészség volt tehát ma egy teljesen új szalónnak olyan kollekcióval kijönni, amely azoknak az asszonyoknak a számára készül, akik csakis haute couture-modellt viselnek. Rotschild Klára merész volt. Szalónt nyitott a Deák Ferenc-téren és harmincnyolc modellt mutatott be. A modellek tökéletes kópiái a legnagyobb és legjobb párizsi házak modelljeinek.” – számolt be a frissen nyílt Rotschild Szalonról a Színházi Élet című hetilap 1934-ben,
A szóban forgó, Deák téri szalon, egyébként a család harmadik üzlete volt, édesanyja és édesapja is működtetett egyet-egyet a belvárosban.
Ezek nem voltak egymásnak versenytársai, jó üzleti érzékkel különböző igényű vásárlókat céloztak meg: az édesapa Bálvány utca 4. szám alatti (ma Október 6. utca) szalonjában az osztrák „felső tízezer”, míg az édesanya Dorottya utcai üzletében a konzervatívabb divatot kedvelő hazai középosztály vásárolt. Klára pedig a fiatal arisztokratákat, valamint a legújabb divatirányzatot követő tehetősebb hölgyeket öltöztette.
Klára kollekciójának darabjait már a harmincas évek közepén „a legjobb párizsi házak modelljeinek kópiáiként” emlegette egy híres divatkritikus.
A divat igazodási pontja akkoriban – és még sok-sok éven át – Párizs volt, ahová a magyar szalontulajdonosok évente többször elzarándokoltak: inspirációt gyűjtöttek, megvették az egyes modellek szabásmintáit.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a bemutatókon egész egyszerűen, egy az egyben (vagy kevés változtatással) lemásolták a modelleket.
El tudjuk képzelni, mennyire dühítette ez azokat a rivális szalontulajdonosokat, akik tetemes pénzt fizettek a divatházaknak a mintákért!
Egyik manökenje így emlékezett erre: „Amit tudott megvett, amit nem, azt fejben hazahozta. Azután megcsinálta itthon a divatbemutatóját, és a bécsi szalonosok itt vették meg azt a darabot, amit aztán lemásoltak és Bécsben eladtak”.
Klára vállalkozása első pillanataitól kezdve, mindvégig figyelt a sajtókapcsolataira, és arra, hogy a kor legnépszerűbb társasági hölgyeit – az akkori influenszereket – a maga oldalára állítsa.
Már a kezdetekkor kiterjedt szakmai és magánéleti kapcsolati hálója volt, ami nagyon jól jött neki később a nehezebb időkben is.
1940-ben az év eseménye volt Horthy István és Edelsheim Gyulai Ilona esküvője: a menyasszony a Klára által tervezett ruhában mondta ki a boldogító igent, sőt, állítólag felöltözni is ő segített Ilonának a nagy napon.
Sem ez, sem az a tény, hogy az eredetileg zsidó vallású Klára időközben kikeresztelkedett, nem akadályozta meg, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt vezérének felesége (Eckhardt Tiborné, született Podmaniczky Ilona bárónő) ne próbálja meg saját magának megszerezni (a korszak rémisztő kifejezésével élve: árjásítani) a szalonját.
Máig nem tudjuk, hogy milyen szálakat mozgatott meg Rotschild Klára, de az tény, 1942-ben még mindig övé volt a szalon.
Kapcsolatrendszerét az üzlet érdekén túl, sokak életének megmentésére is felhasználta: 1944-re több munkatársának szerzett svéd menlevelet Raoul Wallenbergtől, akihez szintén bejáratos volt.
Klára egészen Budapest ostromának kezdetéig dolgozott, amikor tüdőgyulladásban meghalt a férje. Soha többet nem ment férjhez, gyereke sem született.
1945 nyarán azonban már újra beleveti magát a munkába: testvérével újranyitja a Deák téri szalont. A bemutató fényképésze maga a híres fotós, Robert Capa (Klárát ismerve, ki is lehetne más…).
1949-ben ugyan államosították az üzletet, de Rotschild Klárát ez sem állíthatta meg. Bár egy ideig kénytelen volt biztosítási ügynökként dolgozni, sőt, állítólag még újságot is árult, később mégis elérte, hogy az Állami Textilkereskedelmi Vállalat szabónőként alkalmazza, majd rábízzák az újonnan épített Váci utcai különlegességi női ruhaszalont.
1957-re már ő az ország első számú divatszakértője, 1964-ben pedig már Kádár János feleségének és Jovanka Broznak – Tito feleségének – rendezett házi divatbemutatót.
A csinos, ámbár hízékony Jovanka lett a szalon legikonikusabb kliense, “a keleti Jackie Kennedy”, akinek állítható, testének változásait követő szabóbábujára folyamatosan, a távollétében is készültek a Rothschild-kreációk.
Érdekes párhuzam, hogy – a Klárát övező sok-sok legenda egyike szerint – a közismerten puritán ízlésű Kádárné Tamáska Mária azzal küldte vissza Rotschild Klára ajándékba küldött szőrmekabátját, hogy „Nagyon kedves Klárika, de én nem vagyok filmszínész”.
A valóság sem sokkal kevésbé érdekes: Kádár János mondta azt egy szőrmebundára, hogy ő nem a Várkonyi színigazgató.
Ettől függetlenül Mária asszony – úgymond hazafias kötelességből – évente egy-két kosztümöt rendelt a szalontól.
A szocialista elit hazai és külföldi illusztris említett képviselői mellett Klára ruháit viselte a szovjet külügyminiszter, Andrej Gromiko felesége, de Farah Pahlavi, a perzsa sah neje is.
Emellett a szalon vendégkörébe tartozott az akkori művészvilág színe-java: Psota Irén, Tolnay Klári, Szász Endre felesége, Lula asszony, Váradi Hédi, Fischer Annie, Kovács Margit, Törőcsik Mari és Halász Judit. De képviseltette magát a szalonban a hazai értelmiség is, így például a SOTE anatómia professzorasszonya, pszichiáter, fotóművész, nagykövetek feleségei, sportújságíró is akadt a vendégek között, de volt olyan nő is, aki tanári fizetéséből gazdálkodta ki a ruhák borsos árát.
Sokan nem tudják, de láthattunk a mozikban, a televízióban olyan filmeket, amelyekhez Rotschild Klára készítette a ruhákat, mint például az Esős vasárnap, a Gyerekbetegségek, vagy a Szent Péter esernyője.
Sok, később kiemelkedően sikeres manöken is neki köszönhette karrierjét, így a „Fabulonos” Pataki Ági is.
Akadt azonban olyan világhírű vendége is a szalonnak, akivel kapcsolatban Klárának joggal lehetett déja vu érzése: az ominózus 1930-as eset, a nem fizető vevő.
Gábor Zsazsa, a magyar származású hollywoodi színésznő 1968-as budapesti látogatásakor csináltatott jó pár öltözéket, de fizetni már nem akart értük. (Úgy vélte, Klára beérheti a reklámmal, amit az ő vásárlásai jelentenek). Klára másként látta a helyzetet: úgy döntött, hogy akkor nem adja ki a művésznőnek az éjjel-nappal megállás nélkül készített ruhákat.
A legizgalmasabb kérdés – vállalkozói szemmel nézve is – azonban az, hogy miért pont Rotschild Klára lett az az egyetlen tervező a szocialista Magyarországon, aki elit szalont vihetett, utazhatott, minőségi anyagokból dolgozhatott.
A legnyilvánvalóbb ok az lenne az, hogy ő volt az egyik legjobb. Már a háború előtt is, és utána is ő maradt “a tervező” Magyarországon.
Sajnos azonban a tehetség önmagában nem, legalábbis ritkán elég a boldoguláshoz, a kiemelkedően sikeres pályához pedig végképp kevés.
Arra is szükség volt, hogy mesterien tudta építeni a kapcsolati hálóját.
Rotschild Klára a szocializmus idején – állami alkalmazottként – is a háború előtti nagyvilági, polgári életet élte, egy letűnt kor értékrendjével. Hatalmas, Dunára néző tetőteraszán fényes partikat rendezett külföldi vendégeinek, ahol a legkülönlegesebb (az átlagember számára hozzáférhetetlen) márkás ételekkel és italokkal kínálta őket.
Tekintélye és befolyásos barátai is voltak külföldön: Párizsban jártakor szállodai szobájában rendszeresen hatalmas friss virágkosár várta, amit hol Givenchy úr, hol barátja, Michel Gyarmathy, a Folies Bergère igazgatója küldött neki.
Emellett a Rotschild Szalon a szocializmusban is az élhető Magyarországot testesítette meg, mint egy kirakat volt, ami mutatta a szocialista divatipar versenyképességét is.
(Akkoriban ez a sajátos PR szerep jutott az Egri Bikavérnek, az aranycsapatnak vagy szegedi paprikának is.)
Az, hogy milyen tehetséggel építette ki kapcsolatrendszerét, az is mutatja, hogy ügynök nem volt soha, nem kellett jelentenie soha a szalonból– bár a rossz nyelvek szerint “bőven elég információt szolgáltattak a lehallgató-készülékek és a mindenütt jelenlévő beépített ügynökök”.
A korszak sokszor bizarr ellentmondásainak szemléletes bizonyítéka az a Klárát ábrázoló fotó is amelyen a divat mindig tökéletesen elegáns nagyasszonya Dunára néző panorámás lakásának teraszán pózol, miközben Chanel jellegű kosztümjének hajtókáján ott virít a Munka Érdemrend arany fokozata. (Ezt 1971-ben kapta meg Losonczy Páltól, az Elnöki Tanács elnökétől.)
1974-ben felső fogsorát egy implantátum beépítésével pótolták, és ettől kezdve meggyőződésévé vált, hogy ennek helyén elrákosodik az ínye.
Az kétségtelen, hogy rendkívüli fájdalmai voltak, bár rákról szó sem volt, de a szervezete kilökte az implantátumot, aminek eltávolításáról Rotschild Klára hallani sem akart. Rendkívül hiú volt, minden nap járt fodrászhoz, megjelenésének makulátlanságára mindig kínosan ügyelt.
1976 októberében még nagy sikerű bemutatót rendezett, majd novemberben kiugrott konyhájának ablakából a ház belső udvarára.
Ez – a sikertelen, majd sajnos sikeres öngyilkosság – foglalta sajátos, tragikus keretbe a divat hazai nagyasszonyának (vagy ahogyan a szocializmusban nevezték őt, a „vörös divatdiktátornak”) nem mindennapi életét.
A nevével fémjelzett szalon halála után is működött tovább, de már semmi sem volt olyan, mint régen, még az ő életében. A sikerek sem. Nem a ruhák lettek kevésbé jó minőségűek, a kollekciók sem veszítettek eleganciájukból – sokkal inkább az a kapcsolati háló hiányzott, ami a személyéhez kötődött.
Ha Rotschild Klára most irányítana egy vállalkozást – és nem feltétlenül csak divatszalont -, akkor a magazinok (ideértve a gazdasági és a divat témájúakat egyaránt) szerkesztői hétről interjúkért ostromolnák.
Igazi túlélő és sikergyáros volt – a legendák asszonya -, akinek bár módszereit már a maga korában is sokszor megkérdőjelezték, de tehetségét soha nem vitatták.
Neve máig fogalom. Egy olyan korban épített politikai rendszereken átívelő karriert – önerejéből, a tehetségére támaszkodva sikeressé válva –, amikor a gazdaság mesterkélt működését a tervgazdaság határozta meg.
Azoknak, akik többet is szeretnének megtudni e kivételes asszonyról, ajánlom Simonovics Ildikó számomra is hiteles forrásként szolgáló, Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor című kötetét.
