Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az azonnali hatályú felmondást meg kell indokolni, a felmondás okának világosan ki kell volna tűnnie. Ha az indoklás közhelyszerű, tartalmatlan, nem felel meg a világosság követelményének, akkor nem is jogszerű. Az elsőfokú ítélettel a másodfokú bíróság és a Kória is egyetértett – derül ki a Kúria honlapján közzétett esetből.
A jogeset
A felperes 2013. március 1-jétől 2014. február 8-áig terjedő határozott időtartamra kötött az alperessel közfoglalkoztatási szerződést 75.500 forint közfoglalkoztatási bérrel. Az alperes 2013. május 13-án a felperes jogviszonyát a 2012. évi I. törvény (Mt.) 78. § szerint azonnali hatállyal „a munkavállaló a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét megszegte” indokkal megszüntette.
A felperes 2013. október 28-án létesített munkaviszonyt, addig regisztrált álláskeresőként összesen 69.101 forint ellátást kapott.
A felperes a módosított keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a közfoglalkoztatási jogviszonyát, és kérte a 2013. május 13-ától 2013. október 27-éig terjedő időszakra felmerült 346.149 forint elmaradt munkabérben megnyilvánuló kárának a megfizetésére kötelezését. Hivatkozása szerint az azonnali hatályú felmondás indokolása nem valós. Regisztrált munkanélküliként eleget tett a kárenyhítési kötelezettségének, de 2013. október 28-áig nem sikerült elhelyezkednie. Az álláskeresési ellátáson kívül egyéb megtérült jövedelme nem volt.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest a felperes javára 346.149 forint elmaradt munkabérben megnyilvánuló kártérítés megfizetésére.
Az ítélet indokolása szerint a közfoglalkoztatásról szóló 2011. évi CVI. törvény (Közfoglalkoztatási törvény) 2. § (1)-(5) bekezdésének értelmezésével arra a következtetésre jutott, hogy a közfoglalkoztatási jogviszony esetében is alkalmazandó az Mt. 64. § (1)-(2) bekezdése, 66. § (1) bekezdése, 78. § (1) bekezdése és 82. § (1) és (2) bekezdése. Ebből következően az alperes az azonnali hatályú felmondást köteles volt megindokolni, mely indokolásból a felmondás okának világosan ki kellett volna tűnnie. Ezzel szemben az alperes felmondása közhelyszerű, tartalmatlan, nem felel meg a világosság követelményének (MK.95.).
A jogellenesség jogkövetkezményeként kötelezte az alperest a felperes havi közfoglalkoztatási bére összegéből kiindulva és a részére megfizetett álláskeresési ellátás összegét levonva a peresített időszakra a munkabérben megnyilvánuló kártérítés megfizetésére. Értékelte, hogy a felperes okirati bizonyítékokkal igazolta, hogy eleget tett a kárenyhítési kötelezettségének, mellyel szemben az alperes állította, de nem bizonyította, hogy a felperesnek alkalmi munkákból az álláskeresési ellátáson túl máshonnan megtérült jövedelme származott.
Fellebbezés
Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A törvényszék rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásához szükséges tényállást teljes körűen feltárta, abból helytálló következtetésre jutott. Ítélete érdemben is helyes, melyet a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján indokolásbeli kiegészítéssel hagyott helyben.
XIII. Magyar Munkajogi Konferencia |
|---|
|
Előjelentkezési akció! Ha október, akkor Visegrád! Megkezdődött az előjelentkezés a XIII. Magyar Munkajogi Konferenciára. December 31-ig még a 2015-ös áron jelentkezhet a jövő évi rendezvényre.
|
Kiemelte, hogy a Közfoglalkoztatási törvény 2. § (1) bekezdése szerint a közfoglalkoztatási jogviszonyra az Mt. szabályai alkalmazandók a (2)-(5) bekezdésben meghatározott eltérésekkel. Ebből következik, hogy a felek közötti jogviszony vonatkozásában az Mt. generális háttér jogszabály, és azt csak a Közfoglalkoztatásról szóló törvényben meghatározott kivételek vonatkozásában nem lehet alkalmazni.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a Közfoglalkoztatásról szóló törvény a kivételek között az Mt. 78. §-át nem sorolja fel, így az alperes részéről is alkalmazandó volt. E jogszabályi előírásoknak azonban az alperes intézkedése nem felelt meg, indoka ugyanis nem volt világos, abból a felmondás oka nem tűnik ki. Ezért az azonnali hatályú felmondás jogellenes.
A jogellenesség jogkövetkezményeként a felperes az Mt. 82. § (1) és (2) bekezdése alapján terjesztett elő kárigényt, mely rendelkezéseket a közfoglalkoztatásról szóló törvény e kivételek között szintén nem sorolja fel, ezért alkalmazandóak.
A kártérítési igény összegszerűsége tárgyában az előterjesztett igényből kitűnően a felperes nem távolléti díj megfizetését kérte, hanem a közfoglalkoztatási munkabére (75.500 forint) elmaradása miatt kártérítés megfizetését igényelte. Az Mt. 82. § (2) bekezdésében rögzített, a munkavállaló 12 havi távolléti díjának összegére vonatkozó előírás a kártérítés mértékének felső határát jelenti, mely mértéket a felperes által igényelt, az általa ténylegesen felvett 69.101 forint álláskeresési ellátás levonásával számított és megítélt kárösszeg nem haladott meg.
A felperes kárenyhítési kötelezettségének eleget tett, melyet okirati bizonyítékokkal alátámasztott. Ezzel szemben a perben az alperes nem bizonyította sikerrel, hogy a felperesnek egyéb, máshonnan megtérült jövedelme származott volna alkalmi munkákból. Erre nem volt alkalmas a fellebbezés mellékletéül csatolt, nem a peres időszakra vonatkozó állásajánlatot tartalmazó okirat.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében „a bírósági határozatok megváltoztatását, a kereset elutasítását” kérte.
A bíróság nem nyilatkoztatta meg a felperest arról, miért került sor a jogviszony megszüntetésére. A felperes a kereseti kérelmében nem vitatta, hogy utoljára 2013. május 7-én végzett munkát, melyet követően távolmaradását nem igazolta. A kereset szerint a felmondás okával tisztában volt.
Az alperes tanúbizonyítást ajánlott fel annak alátámasztásául, hogy a felperes tudta, a távollétét miként kell igazolni. Az elsőfokú bíróság nem indokolta meg, miért nem vette figyelembe az egyébként el nem utasított tanúbizonyítási indítványt.
A Közfoglalkoztatásról szóló 2011. évi CVI. törvény 2. § (5) bekezdés a), k) pontja szerint a távolléti díj számítására vonatkozó munka törvénykönyvében foglalt szabályt nem alkalmazhatta volna a bíróság, így a jogkövetkezményre vonatkozó döntését az Mt. 82. § (2) bekezdésére sem alapíthatta. Az elmaradt munkabér számításának jogalapja hiányában ugyanis a kártérítés alkalmazására is jogalap nélkül került sor. E körben hivatkozott továbbá a Közfoglalkoztatási törvény 2. § (5) bekezdés j) pontjában foglaltakra is, mely az Mt. 81. §-át, 82. § (3) – (4) bekezdését, valamint a 83. §-át, a közfoglalkoztatási jogviszonyban nem engedi alkalmazni. Utalt arra is, hogy ellentmondás van a Közfoglalkoztatási törvény 2. § (1) bekezdése, valamint a (2) és (5) bekezdésében foglaltak és az Mt. 294. § (1) bekezdése között, mert ez utóbbi a munkavégzésre irányuló jogviszonyok között nem sorolja fel a közfoglalkoztatási jogviszonyt.
Előadta, hogy az ügyben alkalmazandó a 2013. évi V. törvény (Ptk.) 1:4. §-a, vagyis az elvárható magatartás és a felróhatóság elve. Az elvárhatósági szintet az Mt. 6. §-a „az adott helyzetben általában elvárható” mértékében jelöli meg. A felperesnek a tőle elvárható szinten tudnia kellett, hogy munkavégzési kötelezettsége van, és távollétét igazolnia kell. Ennek ellenére nem tett eleget az együttműködési kötelezettségének. A fellebbezés mellékletével az alperes azt kívánta igazolni, hogy a felmondást megelőző munkából való távolmaradási szándéka a felperesnek egyértelműen és folyamatosan fennállt.
A megállapított elmaradt munkabér összege nincs arányban a felperes közrehatásával. Az elsőfokú bíróság nem vizsgálta a felperes magatartását atekintetben, hogy az alperesnél megsértette a munkavégzési kötelezettségét, továbbá, hogy ott biztosan kapott volna munkavégzési lehetőséget, ha eleget tesz a szerződésében foglaltaknak. A felperes magatartása nagymértékben közrehatott abban, hogy nem ért el jövedelmet a peresített időszakban, miközben mindvégig nyitva állt az alperesnél számára a közfoglalkoztatás. Az alperes által csatolt Nemzeti Munkaügyi Hivatal által kiadott szakvélemény szerint a felperesnek pedig lehetősége volt más módon, jogkövetkezmény nélkül megszüntetni a felnőttképzési jogviszonyát.
A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria döntése
A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
A Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül. A Pp. 272. § (2) bekezdés alapján a felülvizsgálati kérelemben a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése mellett kell a félnek előadnia, hogy a határozat megváltoztatását milyen okból és mennyiben kívánja, ezért a Kúria a fentiekre tekintettel vizsgálat tárgyává csak az alperes felülvizsgálati kérelmében előadott, és a pontos jogszabályhely megjelölését, valamint a jogi érvelést is tartalmazó előadását tehette.
Az alperes jogszabályhely megjelölése nélkül sérelmezte az azonnali hatályú felmondás jogellenességének megállapításáról hozott jogerős ítéleti rendelkezést, ezért az azonnali hatályú felmondás indokának világosságára, valóságára vonatkozó érvelése nem volt vizsgálható.
Az azonnali hatályú felmondás jogszerűsége körében az Mt. 6. §-ára, vagyis a munkavállalótól adott helyzetben elvárható magatartásra vonatkozó előadását pedig azért nem értékelhette, mivel a munkáltatói intézkedést nem világos indokolása miatt találták a bíróságok jogellenesnek, így az abban foglalt kötelezettségszegés érdemi vizsgálata első- és másodfokú eljárásban nem történt meg, így erre a felülvizsgálati eljárásban sem kerülhet sor (BH2002.447., BH2002.83.).
A felülvizsgálati kérelem alaptalanul sérelmezte az eljáró bíróságok részéről az Mt. 82. § (2) bekezdés alkalmazását. Helytálló a törvényszék érvelése, miszerint a felperes a közfoglalkoztatási jogviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeként a Közfoglalkoztatási törvény 2. § (5) bekezdés j) pontja alapján igényelhette az Mt. 82. § (2) bekezdés szerint elmaradt jövedelme megtérítését. Ennek számításánál jogszerűen vették figyelembe a közfoglalkoztatási bérét, a megtérült álláskeresési ellátása összegét, és ítélt meg jogerősen a másodfokú bíróság 2013. május 13-ától 2013. október 27-éig terjedő időre 415.250 forint elmaradt munkabérből 69.101 forint álláskeresési ellátást levonva 346.149 forint elmaradt munkabérből adódó elmaradt jövedelemként jelentkező kártérítést. Ennek megfizetésére jogszerűen kötelezték az alperest, miután ez a kárösszeg nem haladta meg az Mt. 82. § (2) bekezdésben az elmaradt jövedelem felső határaként megállapított (12 havi távolléti díjnak megfelelő) összeget. Helyes a törvényszék érvelése, miszerint a felperes kárát nem távolléti díj alapján számolták, hanem a közfoglalkoztatási bére és a megtérült jövedelme figyelembe vételével. Ezért nem került sor a Közfoglalkoztatásról szóló törvény 2. § (5) bekezdés a) és k) pontjában foglalt távolléti díj számításra vonatkozó Mt. szabályok kizárásáról szóló rendelkezések megsértésére.
Munkajogi Klub Online Extra |
|---|
|
+ GARANTÁLT MEGLEPETÉS – Egy könyv, amely választ ad számos munkajogi kérdésre
|
Alaptalan a felülvizsgálati érvelés az Mt. 294. § (1) bekezdés f) pontjára vonatkozóan. E §-ban ugyanis az Mt. alkalmazásakor irányadó fogalommeghatározások szerepelnek: a f) pontban a munkavégzésre irányuló jogviszonyok definíciója. A felperes azonban közfoglalkoztatási jogviszonyt létesített az alperessel, melyre ius speciálisként a Közfoglalkoztatásról szóló 2011. évi CVI. törvény rendelkezései az irányadók. Ezek konkrét előírást tartalmaznak arra, hogy e törvény rendelkezéseihez képest mögöttes szabályként a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény mely rendelkezései és miként alkalmazandók, melyek kizártak.
A felperes keresetének jogalapja az Mt. 82. § (2) bekezdése volt, amely a munkáltató jogellenes jogviszonyt megszüntető intézkedése esetére irányadó jogkövetkezményként kártérítés megfizetését írja elő. Ebben a körben a munkavállaló (jelen esetben közfoglalkoztatott) felróható magatartása csak a felmerült kára, vagyis az elmaradt jövedelem nagysága körében, mint a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása értékelhető. A kártérítés összegének kiszámításánál ugyanis le kell vonni az Mt. 172. § b) pontja alapján, amit a munkavállaló megkeresett, vagy az adott helyzetben elvárhatóan megkereshetett volna.
A felperes kárenyhítési kötelezettsége vonatkozásában az eljáró bíróságok a rendelkezésre álló bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdés alapján a 221. § (1) bekezdésben foglalt indokolási kötelezettségüknek eleget téve és a felekre háruló bizonyítási terhet is helytállóan alkalmazva értékelték.
A fentiek alapján a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdés alapján hatályában fenntartotta.
