A munkajogi elévülés meghatározása és szerepe a gyakorlatban
Az elévülés, mint az idő múlásának jogi következménye nem csupán munkajogi fogalom, a többi jogterület, így a polgári jog vagy akár a büntetőjog is használja. Az elévülés intézményének célja, hogy az igények érvényesítését csupán meghatározott időbeli keretek között biztosítsa a felek részére, a már hosszabb ideje nyugvó állapotokat utóbb már ne lehessen bolygatni. Az elévülés beálltával maga az igény nem szűnik meg, azonban azt a továbbiakban már nem lehet bíróság előtt érvényesíteni, azaz annak teljesítését kikényszeríteni a másik féltől.
Az elévülés, mint az időmúlás joghatásának meghatározása a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) 6:21. §-ban található meg. Eszerint a jogosultság gyakorlására és követelés érvényesítésére jogszabályban előírt határidő eltelte jogvesztéssel jár, ha ezt jogszabály kifejezetten így rendeli. Ha a határidő a jogszabály szerint nem jogvesztő, arra az elévülés szabályait kell alkalmazni. A munkajogi elévülés meghatározása is a Ptk.-n alapszik, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (továbbiakban: Mt.) csupán átveszi a szabályt, külön meghatározás ebben nem található. Az elévülési idő ugyanakkor a polgári jogi elévülésétől rövidebb, a munkajogi igény három év alatt évül el [Mt. 286. § (1) bekezdés]. A három éves elévülési időtől az Mt. hosszabb elévülési időt csak két esetben határoz meg: a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére vagy a személyiségi jogsértéssel összefüggő sérelemdíj iránti igény esetén öt év az irányadó elévülési idő [Mt. 286. § (2) bekezdés].
Munkajogi szempontból jogvesztő határidő vonatkozik például az azonnali hatályú felmondásra, hiszen erre az okról való tudomásszerzést követő 15 napon belül van lehetőség [Mt. 78. § (2) bekezdés]. Ha ez a határidő eltelik, jogszerűen azonnali hatályú felmondás már alkalmazható. Mivel jogvesztő határidő például a munkabér kifizetése kapcsán nem került megállapításra – nincs olyan határidő, mely elteltét követően a munkáltató jogszerűen már nem fizethetne bért –, a munkavállaló az őt megillető munkabér kifizetését a hároméves elévülési időn belül követelheti a munkáltatótól.
Az elévülést nem tekinthetjük egy olyan időtartamnak, ami mindig, minden körülmények között telik, vannak olyan eljárási tényezők, amelyek az elévülés múlását akadályozzák, ezért az elévülés nyugodhat, illetve meg is szakadhat.
Az elévülés nyugszik, amikor a jogosult a követelését menthető okból nem tudja érvényesíteni [Ptk. 6:24. § (1) bekezdés]. Ilyen lehet például, amikor a jogosult azért nem tudja igényét érvényesíteni, mert kórházban kezelik a munkahelyi baleset következtében, ebben az esetben kártérítési igénye továbbra is fennáll, az elévülési idő csupán a munkavállaló akadályozottságának megszűnését követően folytatódik, vagy, ha a munkavállaló rögtön kórházba került, kezdődik el.
Ettől eltérően az elévülési idő elölről kezdődik az elévülés megszakítása esetén [Ptk. 6:25. § (2) bekezdés]. A megszakítás vonatkozásában példa lehet, ha a munkáltató a követelés keletkezését követően fél évvel elismeri ugyan a munkavállaló irányában fennálló munkabér kifizetésére vonatkozó tartozását, de még nem teljesíti azt. Ebben az helyzetben a munkavállaló az elismeréstől számított három éven belül kényszerítheti ki követelése teljesítését.
Az elévülésre vonatkozó szabályok alkalmazása izgalmas lehet a semmisség és megtámadhatóság vonatkozásában. A megtámadhatóság kapcsán az Mt. jogvesztő határidőt határoz meg, a megtámadás határideje 30 nap, amely a tévedés felismerésétől vagy a jogellenes fenyegetés megszűnésétől kezdődik, továbbá a megtámadás joga hat hónap elteltével már nem gyakorolható [Mt. 28. § (7) bekezdés]. Ezzel szemben a szakirodalom álláspontja szerint a semmiségre történő hivatkozás nem kötött határidőhöz. Ha felmerül anyagi követelés, akkor ott csak az elévülési idővel kell számolni.
A munkajogi igény érvényesítése kapcsán jelentős eltérés a polgári jogtól, hogy itt az igény elévülését hivatalból kell figyelembe venni [Mt. 286. § (3) bekezdés]. Ez azt jelenti, hogy a bíróság kötelessége annak vizsgálata a peres vagy végrehajtási eljárás során, hogy az igény még fennáll-e, annak végrehajtási joga elévült-e. További fontos szabály, amely a munkavállalók védelme érdekében került be az Mt.-be, hogy a munkavállaló igényének érvényesítésével kapcsolatos elévülési időt a felek megállapodásukkal nem rövidíthetik le [Mt. 286. § (4) bekezdés]. Így például, nem köthetik ki azt a felek a munkaszerződésben, hogy a munkavállaló egy lényegesen rövidebb időintervallumon belül hivatkozhat csak a bíróság előtt az elmaradt munkabér iránti igényére, és erre nem a törvény által biztosított három év alatt van lehetősége.
A kárigény elévülésének szabályozása során az Mt. a Ptk. 6:518–534. §-aira utal, annak szabályai lesznek irányadóak [Mt. 177. §]. Ennek alapján a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes lesz. A szakirodalom főleg az egészségkárosodással összefüggésben felmerülő sérelemmel kapcsolatban emeli ki, hogy ha több és egymástól eltérő időpontban esedékes újabb elkülönülő kárigény keletkezik, egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától kezdődően, külön-külön kell számítani az elévülést [Mt. 175. § (2) bekezdés]. Ennek okán önállónak kell tekinteni az elmaradt jövedelem és a táppénz iránti igényt, illetve az elmaradt jövedelem és a sérelem folytán csökkent kereset különbözetének megtérítése iránti igényt is [Mt. 175. § (1) bekezdés]. A munkáltató kártérítési igényét illetően a szakirodalom kiemeli, hogy a munkáltató általában az Mt. 286. §-ban meghatározott elévülési időn belül jogosult kártérítési igényét érvényesíteni. Fontos, hogy ennek nem lehet akadálya, ha időközben megszűnt a munkavállaló munkaviszonya a munkáltatónál.
Az elévült követelés beszámításával összefüggésben a munkajog ismételten a Ptk.-ra utal, így az erre irányadó szabályokat a Ptk. 6:49–52.§-aiban találhatjuk meg. A Ptk. szabályaitól azonban az Mt. el is tér, mivel úgy rendelkezik, a levonásmentes munkabérrel szemben nincs helye beszámításnak [Mt. 162. §]. Például a munkáltató bérfizetési kötelezettségével szemben beszámíthatja a munkavállaló által okozott kár mértékét, de erre csak a levonásmentes munkabérrész erejéig van lehetősége, azon túlmentően akkor sem, ha a munkavállaló által okozott kár mértéke ezt meghaladja.
Az elévülés szabályozásával kapcsolatban elmondható, hogy mind a munkavállalónak, mind a munkáltatónak érdeke az elévülés pontos követése. Az igény kikényszerítése elsősorban a jogosult érdeke, ezért neki javasolt azt is figyelnie, hogy időben kezdje meg az igényérvényesítést. A másik, kötelezetti oldalon ugyanakkor mindig érdemes ellenőrizni, nem késett-e el esetleg a jogosult, nem lehet-e könnyen szabadulni a kötelezettségtől.
