Amikor kevesebb jár a kölcsönzött munkavállalónak
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A kölcsönzött munkavállalót a kikölcsönzés első napjától ugyanazok a juttatások illetik meg, mintha a kölcsönvevő közvetlenül vette volna fel őt. E főszabályhoz azonban több kivétel is tartozik, amikor bár a két munkavállaló egyenlő értékű munkát végez, a kölcsönzöttnek mégis jogszerűen fizethető kevesebb bér.
Az első lehetséges kivétel szerint a munkabér összegére és az egyéb juttatásokra vonatkozó rendelkezéseket csak a kölcsönvevőnél történő foglalkoztatás 184. napjától kell alkalmazni, ha a munkavállaló határozatlan idejű munkaviszonyban áll és kölcsönvevőnél történő foglalkoztatás hiányában is díjazásban részesül. Mindkét feltétel alapvetően attól függ, hogy a kölcsönbeadó milyen munkaszerződést köt a munkavállalóval. Ha a szerződés határozatlan időre szól, és vállalja benne, hogy a kikölcsönzések közötti üresjáratokban is díjazást fizet, e munkavállaló szolgálatait – félévet meg nem haladó kikölcsönzésekre – kedvezőbb áron kínálhatja kölcsönvevő partnereinek.
Munkajogi Klub Online Extra
|
+ GARANTÁLT MEGLEPETÉS – Egy könyv, amely választ ad számos munkajogi kérdésre
Megrendelés >>
|
Munkavállalói szempontból bizonytalanság ebben a kivételben, hogy a köztes időre fizethető juttatás mértékére törvényi minimum nincs. Ráadásul a tartós foglalkoztatás és a kikölcsönzések közötti időre járó juttatás jelentette előny könnyen elveszhet. Ilyen eset, ha a munkavállalót a határozatlan idejű szerződés ellenére rövid idő elteltével elbocsátják, vagy ha a kikölcsönzések között csak jelképes díjazásban részesül, illetve munkaviszonya fennállása alatt nem is lesz ilyen üresjárat, mert a kikölcsönzések megszakítás nélkül követik egymást. Sajnálatos, hogy ilyen esetekre a Munka Törvénykönyve nem ad valamilyen utólagos kompenzációt a munkavállaló számára.
A második kivétel szerint a kollektív szerződés az egyenlő bér elvének főszabályától a munkavállaló hátrányára is eltérhet. A kollektív szerződést kötő felek tehát korlátokat állíthatnak az egyenlő bér elve érvényesülése elé. A munkaerő-kölcsönzésről szóló uniós irányelv alapján ugyanakkor biztosítani kell a „kölcsönzött munkavállalók általános védelmét”. Azaz, csak megfelelő kompenzáció mellett lehetne eltekinteni az elv alkalmazásától. Nem teljesen precíz e ponton a magyar jogharmonizáció, hiszen ez a megkötés a Munka Törvénykönyvéből hiányzik. A törvény nem írja elő, hogy a kivételhez milyen szinten kötött kollektív szerződés szükséges, így akár egy munkáltatói szintű – egy kölcsönbeadóra kiterjedő hatályú – megállapodás is tartalmazhat ilyen kikötést. Fontos, hogy itt a kölcsönbeadónál kötött kollektív szerződésről van szó. A kölcsönvevő kollektív szerződése ugyanis a kölcsönzött munkavállalókra – lévén nem a kölcsönvevővel állnak munkaviszonyban – nem alkalmazandó.
A törvény további kivételeket is tartalmaz az egyenlő bér elve alól, amelyek az egyenlőség megkövetelő uniós irányelv hatályára vonatkozó rendelkezéseken alapulnak. Az irányelvet ugyanis a tagállam döntése alapján nem kell alkalmazni az állami vagy államilag támogatott szakképzések, beilleszkedési vagy átképzési programok keretében kötött munkaszerződésekre vagy munkaviszonyokra. Így az első 183 napban mentesül a kölcsönbeadó az egyenlő bér elvének betartása alól, ha a munkavállaló a munkaerőpiactól tartósan távollévő munkavállalónak minősül. E személyek foglalkoztatásához különböző járulék-kedvezmények társulnak, így esetükben olyan államilag támogatott beilleszkedési programokról van szó, amelyekre tekintettel az irányelv alapján el lehet tekinteni az egyenlő bánásmód elvének alkalmazásától.
Egy további hazai kivétel arra az esetre vonatkozik, ha a kölcsönvevő helyi önkormányzat többségi tulajdonában lévő gazdasági társaság, vagy közhasznú szervezet, vagy nyilvántartásba vett közhasznú szervezet. A jogalkotó szándéka feltehetően az volt, hogy a non-profit kölcsönvevőknek nyújtson kedvezményt. Azonban pusztán ezen az alapon az irányelv szabályait nem lehet félretenni, mivel az csak a gazdasági tevékenységet nem végző szervezeteket zárja ki hatálya alól, ami nem azonos a non-profit státusszal. Kifejezetten kimondja az irányelv, hogy hatálya attól függetlenül kiterjed a munkaerőt kölcsönző vállalkozásokra, hogy nyereségérdekeltek-e. Másfelől, azt sem állíthatjuk, hogy a helyi önkormányzat többségi tulajdonában álló gazdasági társaság szükségképpen non-profit tevékenységet folytatna. Végül, e kölcsönvevők tevékenységéhez nem kapcsolódik olyan államilag támogatott munkaerő-piaci program sem, amire az egyenlő bér elve alóli kivételt alapozni lehetne. Ezért megítélésem szerint e kivételnek semmilyen irányelvi alapja nincs.
Gyakorlati szempontból így elsősorban a határozatlan idejű munkaviszonyhoz és a kikölcsönzések közötti díjazáshoz kötődő, elsőként említett kivételnek van jelentősége. Más kérdés, hogy a témának természetesen van egy humánpolitikai aspektusa is. Azaz, bár jogszerűen lehet kevesebb bért fizetni egy egyébként azonosan teljesítő kölcsönzött munkavállalónak, ez olyan rossz hatással lehet a lojalitására, munkamoráljára, ami összességében több veszteséget hozna, mint amennyit a bérköltségen meg lehetne takarítani.