Az is kölcsönzés, ami nem annak látszik

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Európai Bíróság ítélete szerint a munkaerő-kölcsönzési irányelvet akkor is alkalmazni kell, ha a ténylegesen kölcsönzési szolgáltatás keretében átengedett személy nem munkavállaló a nemzeti jog alapján, de a munkavégzésére tekintettel védelemben részesül. Ez az értelmezés szükségessé teheti a hazai iskola- és nyugdíjas szövetkezeteken keresztüli foglalkoztatás felülvizsgálatát.

Az ügy (C216/15.) tényállása szerint egy német ápolónő egy nonprofit egyesületnél dolgozott, amely a Német Vöröskereszt ápolónői közösségeinek szövetségéhez tartozott. Az egyesülettel nem kötött munkaszerződést. Munkavégzése az egyesületi tagságán alapult, és azon az ebből eredő kötelezettségén, hogy az egyesület részére személyes alárendeltségi viszonyban végzett szolgáltatást nyújt. Erre nem közvetlenül az egyesületnél, hanem egy kórháznál került sor, ahová az egyesület munkaerő-kölcsönzési megállapodás alapján küldte ki dolgozni. A kórház ezért cserébe az egyesületnek díjat fizetett, ami a munkaerő költséget és 3% kezelési díjat tartalmazott. A vita az ápolónőt kikölcsönző kórház és a helyi üzemi tanács között alakult ki. Utóbbi szerint ugyanis ez a foglalkoztatás munkaerő-kölcsönzésnek minősült, márpedig az üzemi tanács az ápolónő tartós kikölcsönzéséhez nem járult hozzá. A munkáltató ezt vitatta, és álláspontja szerint az ápolónő nem volt kölcsönzött munkavállaló. A német bíróság végül az Európai Bírósághoz fordult azzal a kérdéssel, hogy a munkaerő-kölcsönzésről szóló 2008/104/EK irányelv alapján a szóban forgó személyt kölcsönzött munkavállalónak kell-e tekinteni.

A „munkavállaló” a kölcsönzési irányelv értelmében olyan személy, akit az adott tagállamban a nemzeti munkajog munkavállalóként véd. Ebből az Európai Bíróság nem arra a következtetésre jutott, hogy a tagállamok teljesen szabadon eldönthetik, hogy kit tekintenek az irányelv hatálya alá eső munkavállalónak. Ezzel szemben az ítélet szerint a „munkavállaló” fogalma alá tartozik valamennyi olyan személy, aki munkát végez, és aki ezen a jogcímen az adott tagállamban védelemben részesül. Emellett az irányelv szerint a kölcsönzött munkavállalónak nem kell szükségszerűen munkaszerződést kötnie a kölcsönbeadóval, hanem elegendő, ha azzal munkaviszonyban áll. Ezért a Bíróság nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a német jog alapján a szóban forgó ápolónő és a szövetség között nem volt munkaszerződés. A Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján a munkaviszony alapvető jellemzője az a körülmény, hogy valamely személy meghatározott ideig, más javára és más irányítása alatt, díjazás ellenében szolgáltatást nyújt. Ha ezek a feltételek fennállnak, akkor a szóban forgó személy munkavállalónak minősül.

 

Miközben tehát a munkavállaló fogalmának meghatározása nemzeti hatáskör, a Bíróság értelmezésében a kölcsönzési irányelv maga megadja e fogalom körvonalait, amelyeket a tagállamoknak követni kell. Ezért a Bíróság szerint a kölcsönzési irányelvet minden olyan személyre alkalmazni kell, aki – a fenti jellemzők alapján – munkaviszonnyal rendelkezik, és aki az adott tagállamban az általa végzett munka alapján védelemben részesül. A munkavállaló fogalmának ilyen kiterjesztő értelmezését az ítélet azzal is alátámasztja, hogy máskülönben a tagállamok könnyen kiüresíthetnék az irányelv hatályát, amely így nem tudná célját betölteni. Ehhez nem kellene mást tenni, mint külön jogi státuszt meghatározni olyan személyekre, akik egyébként a kölcsönzött munkavállalókhoz teljesen hasonló jogviszonyban dolgoznak.

A konkrét esetben a Bíróság megállapította, hogy az ápolónő jogviszonyára számos munkajogi szabály hatálya kiterjed (pl. fizetett szabadság, betegszabadság, indokoláshoz kötött jogviszony megszüntetés). Ez alapján valószínűnek látszik a következtetés, hogy az irányelv hatálya alá eső személyről van szó. Mindazonáltal a Bíróság nem mondta ki a végső szót, hanem a nemzeti bírósághoz utalta vissza annak pontos mérlegelését, hogy a fenti szempontok alapján, a szóban forgó személy munkavállalónak minősül-e.

Ez az eset hazai szempontból azért érdemel figyelmet, mert a magyar munkajogban is vannak a munkaerő-kölcsönzéshez nagyon hasonló, ám munkaviszonnyal nem járó foglalkoztatási formák. Ilyen az iskolaszövetkezeti és újabban a közérdekű nyugdíjas szövetkezeti foglalkoztatás. Mindkét esetben igaz ugyanis, hogy a munkát végző a szövetkezeti tagsági jogviszonya alapján, személyes közreműködés keretében dolgozik, ami megvalósulhat harmadik személy részére nyújtott szolgáltatás keretében is (illetve tipikusan így valósul meg), amelyért a szövetkezet ellenértékben részesül. E körben a szolgáltatás fogadója kifejezetten jogosult utasítást adni, ami kiterjed a feladatteljesítés módjának, idejének és ütemezésének meghatározására. Erre a gyakorlatilag alárendelt – munkavállaló-szerű – státuszra tekintettel pedig egyes munkajogi szabályokat e foglalkoztatási formára is alkalmazni kell, tehát e munkát végzőket a magyar munkajog védelemben részesíti (a munkaközi szünet, a napi pihenőidő, a minimálbér és a munkavédelmi szabályok rájuk is irányadóak).

Az ítélet gondolatmenetét követve e személyek aligha vonhatóak ki a kölcsönzési irányelv hatálya alól. Ha viszont ez így van, akkor az abban foglalt garanciákat rájuk is alkalmazni kell. Így különösen, legalább olyan bánásmódra jogosultak a munkaidő (köztük a szabadság) és a munka díjazása vonatkozásában, mint amit a szolgáltatás fogadója a közvetlenül alkalmazott munkavállalóinak biztosít. Ez a következtetés persze jelentősen átformálná e szövetkezetek jelenlegi foglalkoztatási gyakorlatát. Meglátásom szerint az Európai Bíróság ítélete fontos problémára irányítja rá a figyelmet. Az egész munkajogi szabályozás logikáját kikezdő és kerülendő tendencia, ha mesterségesen kreált munkát végzői státuszokkal kiüresítjük a munkavállaló fogalmát, és így vonunk ki egyeseket a munkajogi szabályok védőernyője alól.

---