Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Munkásprés, vagy ha úgy tetszik: munkakényszer. Miért is kell dolgoznia az embernek? Nos, már maga a kérdésfeltevés is nevetséges, hiszen a legősibb kultúrákban is csak akkor maradhattak életben az emberek, ha megteremtették az ennivalót. Később azonban nem volt elég dolgozni a saját vagy a családja részére valakinek, a hatalom (vagyis a pénz) arra is lehetőséget adott, hogy egyesek munkaerőt vegyenek.
Mi számít munkának?
Ahogy kialakultak az osztálytársadalmak, megjelentek a rabszolgák, akik fizetség fejében még csak nyomorúságos lakást és ellátást kaptak, majd később következett a bérmunka korszaka. Már a rabszolgaság is koedukált volt, majd a nagyüzemek megjelenésével a szegény családból származó nők is munkába kellett, hogy álljanak.
A nők egyébként emberemlékezet óta dolgoznak, hiszen a gyermeknevelésnél, a táplálásnál és a háztartás-vezetésnél kevesebb összetett és nehezebb foglalatosság van. Ez azonban mégsem számított évezredekig munkának, csak a férfiak vadászatát, otthonvédelmét, harcát tekintették annak – általában mindazt, amihez testi erő, fegyver (azaz férfi) kellett.
A Munkásprés című érdekes kötet – Kuczi Tibor munkája – a munka kikényszerítésének történetéről szól, az ipari forradalomtól napjainkig. A L’Harmattan és a Jelenkutató Alapítvány kiadványa sajátos megközelítéssel indítja el ezt a hatalmas és szerteágazó témát. A kulcsfogalom az idő. Úgyis kérdezhetnénk: mikor kezdték privatizálni az időt?
Régen vidéken csak annyit mondtak: kakaskukorékoláskor, napfelkelte idején, pitymallatkor. Bár keményen dolgoztak, nem egyik pillanatról a másikra hagyták abba az állatok gondozását vagy éppen az aratást. Később – amikor időre kellett menni másnak dolgozni – már megnézték a toronyórát a templomon, hiszen saját karórájuk még nem volt.
A könyv néhány részének beszédes címe: időrezsim, hatékony testhasználat, fogyasztási rezsim.
A vonat nem vár
A gyárakban zajló munkavégzés vezénylését, ellenőrzését a 13. század végén megjelenő mechanikus órák tették lehetővé. Ennek a gyáriparra gyakorolt hatását Mumford még a gőzgépnél is jelentősebbnek tartja.
Az óra megjelenése – és ebbe ritkán gondolunk bele – tette lehetővé a vonatok menetrendjének bevezetését, és a helyi települési idők eltörlését. Mert ilyen is volt.
A vonat egyébként meglehetősen demokratikus találmány, hiszen ugyanúgy nem várt meg senkit, ha elkésett, akár gazdag volt, akár szegény.
A postakocsi, majd a vonat arra kényszerítette az embereket, hogy egyesítsék a különböző helyi időket. Ugyanakkor az egységes pontos idő tette lehetővé azt is, hogy a munkásokon számon kérjék a teljesítményt.
De a munka soha nem dicsőség, hanem pénz (és hatalom) kérdése volt: akik rákényszerültek arra, hogy dolgozzanak, mindig az alacsonyabb, szegényebb rétegekhez tartoztak.
Értelem és érzelem
Angol arisztokrata körökben dolgozni megalázónak számított, és ez ma sincs másképp. A férfiak elfoglalták magukat a klubbal, az Indiába utazgatással, a vadászattal és a krikettel, a nők a bálokkal és a jótékonykodással, a gyereknevelést dadákra, tanítókra bízták. Ez a fajta „munkamegosztás” lényegében minden európai gazdag család alapmodelljét szolgáltatta és befolyással bírt a szerelem, a házasság intézményére is. A dadák és a nevelők sokkal többet voltak a gyerekekkel, mint a szülők, az érzelem kinyilvánítás – ahogy erről Andrássy Katinka is beszámolt könyvében – közönséges dolognak számított.
A hozomány viszont természetesnek: mivel a nők a közép- és felső osztályokban nem dolgoztak, ezzel megvásárolták ellátásuk árát egész életükre.
Még azt a munkát, amiért megfizették a nőket (például a XX. század elején az ipar- és képzőművészeti alkotások készítése vagy versírás) is afféle hobbinak tekintette egy úri család.
Több évezredes beidegződéseket nehéz megváltoztatni: még 2014-ben is férfiasnak tekintik a sokat kereső nőket, mégoly gyönyörű szexbombák is, hiszen ha anyagilag nem kiszolgáltatottak, akkor nem is szorulnak a férfi védelmére…
Csekély a bér, nagyobb a profit
A nők munkába állása felől részben azért döntöttek a férfiak, mert a gyengébb nem képviselői a kapitalizmusban (is) csekélyebb bérért végezték a munkát és így nagyobb lett a profit. Egyes gyári részmunkákat a nők kiválóan el tudtak látni és bírták a monotonitást, erre főleg az I. világháborúban jöttek rá a munkáltatók, amikor a férfiak a fronton voltak.
| Az új Ptk.: amit egy munkajogásznak tudnia kell – szakmai előadássorozat |
|---|
Az egyes előadásokra külön-külön is jelentkezhet! A teljes előadássorozat ára magában foglalja az áprilisban megjelenő új Kommentár a Munka törvénykönyvéhez című kiadványt. Helyszín: Best Western Hotel Hungária, 1074 Budapest Rákóczi út 90. |
A családok jó része egy fizetésből nem tudott megélni, a szegényházak, dologházak, menhelyek, menedékhelyek pedig tömve voltak. Mégis, a férfiak sokáig harcoltak a nők munkába állása miatt, érezték, hogy ez erőt ad nekik, mellesleg összekötötték azt a feslett erkölccsel, hiszen így már nem voltak elzárva – a családi otthon jótékony fogságában – a többi férfitől. Még az 1910-es, 20-as, 30-as években is az elszegényedett polgári családok inkább albérlőket fogadtak, minthogy a család nőtagjait munkavállalásra késztessék.
A jó munkát megtalálni szerencse
„A nők munkavállalását a fogyasztáson kívül alárendelt, férjeiktől anyagilag függő helyzetükből való szabadulási vágyuk is motiválta” – olvasható a könyvben.
Ma, amikor oly sok a szingli, a gyermekeit egyedül nevelő anya, a munkanélküli férj, a nők családfenntartók lettek. A harc először azért folyik, hogy megfelelő munkát találjanak. Az már másodlagos kérdés (bár kiegyensúlyozottságuk és saját, valamint családjuk boldogsága érdekében legalább ilyen fontos lenne) hogy olyat, amelyet szívesen végeznek, amelyet mindig is akartak, és amely mellett el tudják látni magukat és családjukat. Ez már-már luxus, vagy éppen óriási szerencse, főleg a kisebb településeken, ahol nagyon szűk a munkahelyek választéka.
A családot is el kell látni
Itt lép(ne) be a nők részéről a vállalkozások alapítása, ám ehhez keveseknek van ma még bátorsága, képzettsége, alaptőkéje. Ha pedig lenne is, nem tudják mindig kire bízni a kisgyereket, az idős, ápolásra szoruló szülőt. A XXI. század világlátott, internethasználó lányait azonban talán más fából faragták – egyre többen törik át az ősi korlátokat, és ha szerencséjük van, nem tekintik a munkát szükséges rossznak, hanem örömteli, megtalált hivatásnak – az anyagi megbecsülésen túl.
Kuczi Tibor könyve olyan témákat tárgyal, amelyek mindegyikéből külön regényt lehetne írni. Például: hogyan érik el a főnökök, hogy a munkások sokat és hatékonyan dolgozzanak. A 300 oldalas munka számos, felfedezésszerű összefüggésre világít rá. Mindenkinek ajánlható, aki egy kicsit is bele akar mélyülni a munka világába, azaz a történelembe.
Kár, hogy nincsenek illusztrációk a könyvben, kicsik a betűk, – különösen a lábjegyzeteknél – és nagyon kevés az alcím, a kiemelés.
