Tisztázzuk: mi is számít munkaidőnek?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az ügyelet munkaidő, míg a készenlét nem? A munkába járás időtartama néha mégis beszámít a munkaidőbe? Bár egyértelműnek látszik, mégsem lehet pontosan tudni mettől meddig tart a munkaidő például ügyelet, utazás vagy kirendelés esetén. 

Első ránézésre egyszerű kérdés

Hiszen a Munka Törvénykönyve is definiálja…

Az Mt. 86. §-a szerint munkaidő a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama, nem munkaidő ugyanakkor – a készenléti jellegű munkakört kivéve – a munkaközi szünet, továbbá a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama. Előkészítő vagy befejező tevékenységnek pedig minden olyan feladat ellátása minősül, amelyet a munkavállaló munkaköréhez kapcsolódóan, szokás szerint és rendszeresen, külön utasítás nélkül köteles elvégezni.

Meg kell állapítsuk, hogy a fenti definíció összhangban van az évtizedek óta kialakult magyar munkajogi gyakorlattal. Az említett gyakorlat alapján nyilvánvaló, hogy a munkaidő leegyszerűsítve az az idő, amikor a munkavállalónak munkavégzés céljából rendelkezésre kell állnia.

Ez alapján nyilvánvaló, hogy nem minősül munkaidőnek sem a munkaközi szünet – hacsak a munkáltató vagy a felek megállapodása, esetleg kollektív szerződés eltérően nem rendelkezik – sem a munkába történő utazás ideje. A fentiek alapján tehát munkaidő a beosztás szerinti munkaidő, illetve a beosztáson kívüli rendkívüli munkavégzés, az ügyelet és a készenlét alatti rendkívüli munkavégzést is ideértve.

Az ügyelet kérdése

A korábbi Mt. hasonló logikáját ugyanakkor némileg kikezdi az új Mt. 107. §-a, amely az ügyelet teljes időtartamát rendkívüli munkaidőnek nyilvánítja.

Megjegyzem, hogy a fenti definícióba az ügyelet aligha tartozhat bele a nyelvtani értelmezés alapján, hiszen az ügyelet, amely a munkavégzés nélküli rendelkezésre állás egyik formája, aligha tekinthető munkavégzésre előírt időnek. Másik oldalról viszont, ha az ügyelet mégis munkaidőnek lenne tekintendő a fenti definíció alapján, akkor aligha lenne magyarázható az, hogy a készenlét, amely a rendelkezésre állás egy másik formája, miért nem munkaidő?

A fenti zavart az okozza, hogy míg a magyar munkaidő-definíció hosszabb ideje nem változott, az uniós jog munkaidő-definíciója igen. Az 1993-as, a munkaidő szervezéséről szóló irányelv definíciója szerint munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat szerint végzi. Már a magyar és az angol változatból is, de különösen a német nyelvű változatból világos, hogy az uniós jog alapján a munkaidő részének kell tekinteni a munkavállaló rendelkezésre állását is.

Európai uniós jogesetek az ügyeletről

Ezt az értelmezést erősítette meg a 2000-es évek elejének három elhíresült uniós bírósági döntése, a Simap, Jäger és Pfeiffer esetek. A fenti esetekben a bíróság kifejtette, hogy a munkahelyen eltöltött rendelkezésre állás, azaz némi egyszerűsítéssel a magyar ügyelet, teljes egészében munkaidőnek minősül, még akkor is, ha a munkavállaló pl. alszik. A bíróság véleménye szerint a munkahelyen történő rendelkezésre állás és ott a munkavégzés konkrét lehetősége elegendő ahhoz, hogy az ügyelet ideje teljes egészében munkaidőnek minősüljön.

A Simap ügyben ugyanakkor kifejti a bíróság, hogy a készenlét ideje, amikor is a munkavállalónak nem kell a munkahelyén tartózkodnia, és így terheli őt rendelkezésre állási kötelezettség, nem munkaidő. A munkavállalónak ugyanis ilyenkor a munkavállalóknak nagyobb szabadságuk van a szabadidejük felhasználása kapcsán.

A fenti uniós döntések, tehát az irányelv uniós bíróság általi értelmezése okozta azt, hogy – jó pár elvesztett tűzoltó- és orvos per után – a magyar jog is munkaidőnek ismerte el a 2000-es évek közepén az ügyeletet. Egész pontosan a korábbi Mt. azt a megoldást választotta, hogy formailag az ügyelet ugyan nem volt munkaidő, de annak hosszát be kellett számítani a munkaidőbe. Ez a megoldás biztosította, hogy a megmaradhatott a korábbi magyar munkaidő-fogalom, de az uniós jognak is megfelelt a magyar jog.

Az új Mt. azonban szakított a régi Mt. – valóban némileg furcsa – szabályozásával, és az ügyelet egészét rendkívüli munkaidőnek minősítette. Ennek azonban – vélhetőleg nem szándékolt – eredményeként előállt a fent ismertetett ellentmondás.

További fontos kérdések

Az uniós szabályozás és joggyakorlat fényében különösen néhány olyan eset érdemel figyelmet, amelynek a megítélése kérdéses lehet. Az első ilyen a munkába járás kérdése.

Az Mt. fent idézett szabályozása alapján nem minősül munkaidőnek a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.

Első ránézésre magától értetődőnek tűnik, hogy a munkába járás időtartama nem munkaidő. Azonban – figyelemmel az irányelv definíciójára és az azt értelmező uniós bírói döntésekre, jelen sorok írójának kétségei vannak, hogy bizonyos esetekben nem merülhet-e fel a munkaidővé minősítés kérdése.

Távoli, utazást ígénylő munkavégzés

Az első ilyen eset az, amikor a munkavállaló otthonából indulva jelentős távolságokat tesz meg, amíg alkalmi munkavégzési helyére elér. Ilyen lehet pl. egy szerelő, aki otthonából indulva minden nap más városban végez munkát. Az Mt. fenti definíciója alapján, ha a budapesti szerelő Békéscsabán végez munkát, úgy a 3-4 órás autóút a két város között nem minősül munkaidőnek. Ez ugyanakkor az irányelv definíciója alapján valószínűleg nincs így, több, mint valószínű, hogy az uniós bíróság a fenti utazási időt munkaidőnek minősítené.

Munkáltatói utaztatás

A másik, hasonló eset, amikor a munkáltató szervezi meg a munkahelyre jutást, és a „falujáró” busz igen hosszú, akár több órás úttal jut el a munkavégzés helyére. Bár utóbbi eset kapcsán már komolyabb kétségei vannak jelen sorok írójának, de azért ebben az esetben is komolyan felvethető, hogy a munkavállaló az objektív szempontból indokolatlanul hosszú úton nem áll-e a munkáltató rendelkezésére.

Kiküldetés

A harmadik, a másodikhoz némileg hasonló eset a régi Mt. fogalmai szerinti kiküldetés esete. Amennyiben a munkavállaló pl. a hétfői üzleti tárgyalás lebonyolítása céljából vasárnap este repülőre száll, azt a magyar munkajog nem ismeri el munkaidőnek, holott az irányelv alapján valószínűleg munkaidő lenne az utazás időtartama.

A fentiekkel kapcsolatban megjegyzendő, hogy formailag az uniós jog az üzleti szféra munkáltatóit nem kötelezi, így természetesen első ránézésre nincs jelentősége annak, ha a magyar munkaidős fogalom nem egyezik az unió munkaidő-fogalmával. Ugyanakkor az könnyen előfordulhat, hogy a bíróságok a jogértelmezés során az uniós joghoz fordulnak, illetve azt is meg kell jegyezni, hogy a köztulajdonban álló munkáltatók számára az uniós jog de facto közvetlenül alkalmazandó.

A harmadik példával kapcsolatban megjegyzendő, hogy a régi Mt. a belföldi kiküldetés alatti utazási időt – amennyiben az nem beosztás szerinti munkaidőre esett – ugyan nem ismerte el munkaidőnek, de mégis díjazni rendelte. A külföldi kiküldetés alatti utazási idő ugyanakkor díjazatlan volt. Megjegyzem, hogy ennek a különbségtételnek alapos oka aligha lehetett.

Az utolsó problémakör már csak kisebb részben kapcsolódik az uniós joghoz, ugyanis az az előkészítő- és befejező tevékenységek definíciójának értelmezése alapján is vizsgálható.

És végül vizsgáljuk meg….

Mikor kezdődik egy gyári munkás munkaideje?

A gyárkapun való belépéssel, ahol sokszor biztonsági ellenőrzésen kell átesnie, vagy a munkacsarnokba való érkezésével? A kettő között sok esetben 15-20 perc is eltelhet. Még érdekesebb kérdés, hogy a munka végeztével a munkavállalóknak a 15-20 perces sétát követően még 5-10 percig sorba kell állniuk amiatt, hogy a kifelé szigorúbb biztonsági ellenőrzésen átessenek. Vajon a biztonsági ellenőrzés céljából nem áll rendelkezésre a munkavállaló? Ha pedig rendelkezésre áll, az nem munkaidő?

Másik oldalról, vajon nem tekinthető befejező tevékenységnek a biztonsági ellenőrzésen való átesés?
A fentiek ellenére a munkáltatók többséges mindenesetre nem ismeri el a fenti időket munkaidőnek.

A fenti kérdések egyértelmű eldöntése nem csak nemzeti, de uniós szinten is várat magára egyelőre.

A cikk szerzője Fodor T. Gábor & Partnerei Ügyvédi Iroda

---