A legvikingebb viking
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
III. Harald norvég király élete és halála talán legjobban mutatja be a viking kort, a viking szellemiséget. Kalandos élete során mindent megtett, megtapasztalt, ami a vikingekre jellemző volt. Harcos, hajós, kegyetlen fosztogató, hős és kegyvesztett, trónkövetelő, uralkodó, államszervező, csatákban győzedelmes és vesztes egyaránt volt. Még halála is tipikus viking halál volt! Írásunkban az adózás most kevésbé jelenik meg, de a vikingekkel kapcsolatos adótörténeti sorozatban helye van személyének.
„A király éles kardja tiszta és fényes,
Idegen országokban készül a harcra:
Hollók kárognak rekedten,
Farkas üvölt a távoli dombon.
Hős királyunk a ruszokhoz ment,
Oly bátor, mint ő, a földön nincs;
Éles karddal sok dicsőséget szerez
Farkasoknak és hollóknak keleten.”
(részlet Harald király sagájából)
A viking kor kezdeteként a 793. évi lindisfarne-i kolostor elleni támadást szokás megjelölni, a viking kor végeként pedig III. Harald norvég király Stanforde Bridge-nél elszenvedett vereségét és halálát. Természetesen a két dátum megjelölése inkább szimbolikus, mint a valóságnak megfelelő, hiszen a skandinávok már Lindisfarne előtt is kalandoztak, raboltak, illetve a Stamford Bridge-i csatát követően is történtek fontos események (erre jó példa a szicíliai normann uralom időszaka).
Harald Sigurdssont több néven is szokás említeni. III. Haraldként norvégia királya is volt, de ismertebbek ragadványnevei: Harald Hardradaként is ismert, magyarra fordítva Keménykezű Haraldnak, Könyörtelen Haraldnak nevezzük.
III. Harald királyt ábrázoló üvegablak a Kirkwall-i katedrálisban (Orkney)
Harald származása, ifjúkora
Harald Sigurdsson 1015-ben született a norvégiai Ringerikeben. Féltestvére volt (anyjuk közös volt) Olaf Haraldssonnak, aki II. Olaf néven Norvégia királya volt 1015 és 1028 között.
Nagy Knut angol, majd dán király 1026-ban megtámadta Norvégiát, és legyőzte Olaf király seregeit, két évvel később Knut újból támadott, Olaf király elmenekült, Bölcs Jaroszlav kijevi nagyfejedelem udvarában talált menedéket. Knut elfoglalta a norvég trónt is.
Olaf 1030-ban Svédországban gyűjtött sereget, erre a hírre Harald is sereget toborzott és hatszáz fős seregével fogadta testvérét. A Nagy Knuttal történt döntő ütközetre 1030. július 19-én került sor, a csatában Olaf király elesett, Knut megszilárdította hatalmát.
Olaf nem volt népszerű király (ez szerepet játszhatott bukásában is), főleg azért mert erőszakkal, a szó szoros értelmében tűzzel-vassal terjesztette a kereszténységet, és a skandinávok ebben ősi vallásuk és szabadságuk csorbítását látták. Ez nem akadályozta meg a keresztény egyházat abban, hogy már a halálát követő évben példaképpé emeljék, és 1031-ben szentté avatták.
Olaf halálát követően a 15 éves Haraldnak menekülnie kellett, 1031-ben már ő is Kijevben talált menedéket. Ezt követően Bölcs Jaroszlav több hadjáratában is részt vett, így a lengyelek, a csúdok, a bizánciak, a besenyők ellen.
Bizánci szolgálatban
Harald 1033-34 környékén ötszáz viking harcossal Konstantinápolyba ment, és beálltak a bizánci császár varég testőrségébe.
A varég testőrség híres volt harcedzettségéről, kegyetlenségéről. Harald jó és kíméletlen harcosként gyors karriert futott be, a testőrség vezetője lett. Bejárta az egész Bizánci Birodalmat, 1035-ben eljutott az Eufráteszig, volt Jeruzsálemben (1036), harcolt a Földközi tengeri kalózok ellen.
Harald megbízatást kapott 1038-ban, hogy űzze ki Szicíliából a szaracénokat. Itt sikereket ért el, normann (tehát szintén viking származású) és lombard csapatokkal szövetkezve négy várost is elfoglaltak, részben erővel, részben csellel. Két érdekes esetet a Haraldról szóló saga is bemutat.
Az egyik várat sehogyan sem tudták bevenni a varégok, túl erősek voltak a falak. Harald megfigyelte, hogy a környékbeli madarak nappal a mezőkön gyűjtenek táplálékot, éjszakára visszaszálltak a váron belüli házak zsúp- és nádtetőbeli fészkeikbe. Összefogatta a madarakat, izzó fakérget kötöztek a lábaikra, majd szabadon engedték őket. A rémült madarak a fészkeikben kerestek menedéket, felgyújtva ezzel a háztetőket. A tűzvész miatt a várvédők megadták magukat. Ez a történet már korábban is felbukkant, amely szerint Olga fejedelemasszony így állt bosszút a drevljánokon, akik megölték férjét, Igor kijevi nagyfejedelmet.
Egy másik bevehetetlennek tűnő vár ostrománál Harald elhíreszteltette, hogy megbetegedett, ágynak esett. Nem sokkal később már a haláláról szóltak a hírek. A támadók követséget küldtek a várvédőkhöz. Azt kérték, hogy Harald végakarata szerint a vár templomában helyezzék őt végső nyugalomra. A védők Harald iránti tiszteletből ebbe beleegyeztek. Harald koporsóját fegyvertelen varégok vitték a várba. Mikor a védők kinyitották a kaput, keresztbe tették a koporsót, hogy ne lehessen azt bezárni. A koporsóból előugrott Harald, illetve a varég harcosok kivették a koporsóból a fegyvereiket, további harcosok törtek be a kitámasztott kapun keresztül. Nem volt menekvés, a támadók lemészárolták a várvédőket.
A varég gárda tagjai kettős fejszével (balra), illetve Szent Longinus viking harci jelmezben (jobbra) a Jézus életét bemutató mozaikokon (Nea Moni templom, Chios, 1050 körül)
Dél-Itáliában 1041-ben felkelés tört ki a bizánciak ellen, a korábbi szövetséges normann (tehát szintén viking származású) és lombard harcosok átálltak a másik oldalra. Haraldot küldték ennek leverésére, de két csatában is legyőzték a bizánci seregeket. Ezt követően a császár visszarendelte csapatait Szicíliából. Még ugyanebben az évben Bulgáriába kísérte a császár csapatait egy felkelés leverésére. Itteni tevékenysége miatt kapta a bolgárégető (vagy bolgárölő) elnevezést.
Még ugyanebben az évben, 1041-ben meghalt IV. Mihály bizánci császár. Az utódlásért harc tört ki. A válsághelyzetben Harald kegyvesztett lett, börtönbe került. A források különbözőképpen jelölik meg börtönbe kerülésének okát: a Haraldról szóló saga szerint a kincstárat károsította meg, illetve túlzott ambícióval feleségül akarta venni az új császárnő, Zoé egyik unokahúgát, egy másik forrás (Malmesbury-i Vilmos) szerint egy nemesasszony megerőszakolása vezette a tömlöcbe, Saxo Grammaticus szerint gyilkosságot követett el.
A válsághelyzetben Haraldnak sikerült megszöknie, valószínűleg a varégok, illetve az új császár (V. Mihály) ellenlábasai is segítették a szökésben. Harald az V. Mihály ellen harcolókhoz pártolt. A császárt elfogták, megvakították (van olyan forrás, amely szerint ezt Harald hajtotta végre!), kasztrálták, és egy kolostorba száműzték, ahol rövidesen meghalt.
Viking rúnaírás-graffiti a konstantinápolyi Hagia Sophia székesegyházban (IX. század)
A trónutódlási válsághelyzetekben Harald nem tartotta vissza magát, fosztogatta az uralkodói palotát. A Konstantinápolyban szerzett vagyont úgy helyezte biztonságba, hogy Kijevbe küldte el.
A válságot IX. Konsztantinosz trónra kerülése zárta le. Harald elbocsátását kérte a császári szolgálatból, ám ehhez Zoé (aki közben az új császár felesége lett) nem járult hozzá. Harald két hajóval és embereivel megszökött Konstantinápolyból, egyik hajóját ugyan elvesztette, de 1042 végére megérkezett Kijevbe.
Újra Kijevben
Kijevben Harald átvette vagyonát, amelyet Bölcs Jaroszlav megőrzött a számára. Ezt követően már elég gazdag volt Harald, és származása is kifogástalan volt ahhoz, hogy elvegye feleségül Jaroszlav lányát, Jeliszavetát (skandináv elnevezéssel: Ellisif). Ezzel Harald olyan uralkodókkal került rokonságba, mint I. Henrik francia és I. András magyar király, akik szintén Bölcs Jaroszlav lányait vették feleségül.
Jeliszavetának két lányáról tudunk, az egyikük I. Olaf dán királynak, majd annak halála után Fülöp svéd királynak lett a felesége, másik lányuk Orkney szigetén 1066. szeptember 25-én fiatalon meghalt, ugyanazon a napon, amikor apja is életét vesztette.
Jaroszlav nem sokkal Harald Kijevbe érkezését követően hadjáratot indított Konstantinápoly ellen. Biztosra vehető, hogy támadásához Haraldtól is kapott stratégiai támogatást.
Harald 1045-ben feleségével, kíséretével, és tekintélyes mennyiségű kincsével hazaindult Norvégiába.
Hatalmi viszonyok Skandináviában és Angliában az 1040-es években
Haraldnak arról minden bizonnyal tudomása volt, hogy Nagy Knut halálát (1035) követően Szent Olaf fia, Jóságos Magnus került a norvég trónra. Dániában és Angliában 1035-től Nagy Knut fia, II. Hardeknut Knutsson uralkodott (Angliában három év megszakítással, amikor testvére I. Harald Knutsson volt az angol király).
Miután Hardeknut 1042-ben gyermektelenül halt meg, a dán trónt is Jóságos Magnus foglalta el egy 1038-ban kötött megállapodás alapján. Hardeknut és Magnus abban állapodott meg 1038-ban, ha valamelyikük örökös nélkül hal meg, akkor országuk a másikra száll.
Az angol trónt Magnusnak nem sikerült elfoglalni, mert azt Hardeknut féltestvére (mindkettőjüknek Normandiai Emma volt az édesanyja), Hitvalló Eduárd foglalta el Hardeknut halála után. Magnus igényt tartott ugyan az angol trónra, sereget is szervezett jogai érvényesítésére, de a támadás elmaradt, mert Dániában kellett fellépnie egy trónkövetelővel szemben.
Svend Estridssont, aki I. (Villásszakállú) Svend unokája, Nagy Knut nővérének fia volt, 1042-ben Jóságos Magnus az 1038-as egyezmény alapján dániai alkirályává nevezte ki, de Svend a dán trónt követelte magának. Magnus több csatában is legyőzte Svendet, de Svend nem adta fel trónigényét.
Harald norvég király lesz
Harald tehát hazafelé tartott Kijevből. Svédországban szövetkezett III. Anund Olafsson svéd királlyal és Svend Estridssonnal, hogy megdöntik Magnus uralmát, és így Svend Dánia királya, Harald pedig Norvégia királya lehetne. Elkezdték támadni, fosztogatni a dán partokat, de a hatalmat nem tudták megszerezni, a dánok Jóságos Magnust támogatták.
Harald és unokaöccse, Jóságos Magnus 1046-ban megegyezett egymással, hogy társuralkodóként irányítják Norvégiát. Magnusnak erre azért volt szüksége, mert királyságát anyagi csőd fenyegette, és ehhez jól jött Harald vagyona, amit megosztottak egymás között.
Jóságos Magnus 1047-ben meghalt, végakaratában Dániát Svendre, Norvégiát Haraldra hagyta, így ezt követően Harald egyedüli uralkodója lett Norvégiának. A dán trónt pedig Svend Estridsson szerezte meg.
Harc a dán trónért
Harald jogot formált a dán trónra is, így ezt követően folyamatosan, 1064-ig szinte minden évben fosztogató portyákat indított a dán területek ellen. Egy ilyen támadásnak esett áldozatul 1049-ben Skandinávia legjelentősebb és legnépesebb kereskedővárosa, Hedeby is. Harald kifosztotta és felégette a várost, amely ezt követően védtelenné vált, korábbi szerepét nem tudta visszaszerezni, sőt, 1066-ban a szlávok is kifosztották.
Harald a legtöbb csatában legyőzte Svendet, de döntő győzelmet nem tudott aratni felette, így végül 1064-ben megegyeztek egymással, elismerték egymás királyságait, egyikük sem fizetett sarcot és hűbéradót a másiknak.
Berserker ábrázolása egy USA-ötcentesen
Lázadások Norvégiában, stabilizálódás
Harald elfoglalta ugyan a norvég trónt, de az ország északi részei igyekeztek megtartani autonómiájukat, nem hódoltak be neki.
Harald, hogy pozícióját megerősítse, 1048-ban feleségül vette az egyik legerősebb családból származó Tora Torbergsdattert. Haraldot az a legkevésbé sem zavarta, hogy már nős volt, uralkodóként az egyház rosszallását nem vette figyelembe (ekkorra már Norvégia is keresztény országgá vált). Tora legalább két fiút szült Haraldnak, II. Magnus 1066 és 1069 között, III. Olaf 1067 és 1093 között volt Norvégia királya.
Még két év, és néhány gyilkosság kellett ahhoz, hogy Harald az északi területek felett is biztosítsa korlátlan hatalmát. A hatalom ilyen eszközökkel való megszerzéséért nevezték el Harald Hardradának, azaz Keménykezű Haraldnak.
Egy másik jelentős lázadás 1062 után alakult ki, amikor egy Haakon Ivarsson nevű férfi fordult Harald ellen. Haakon kitüntette magát a Svend elleni csatározásokban, ezért Harald egy hercegséget ígért neki, de az ígéret nem teljesült. Erre Haakon a svéd királynak tett hűbérnyilatkozatot, megkapta a hercegi címet. Svéd vazallusként 1064-ben beszedte korábbi befolyási övezetében, a formálisan Norvégiához tartozó Uplandsban az adókat, megkérdőjelezve ezzel Uplands területi hovatartozását.
Harald adószedőket küldött Uplandsba, de a helybeliek nem voltak hajlandók adót fizetni, amíg Haakon meg nem érkezik. Erre válaszul Harald átkelt Svédországba, csatában legyőzte Haakont, majd visszatérve Uplandsba leverte az ellenállást és beszedte az adókat. Az ellenállókat megölték vagy megcsonkították, gazdaságaikat felégették, földterületeiket elkobozták.
A belső békét ilyen módon sikerült 1065-re megteremteni Norvégiában, aki nem értett egyet Harald intézkedéseivel az elmenekült, vagy hallgatott és tűrt. Az elkobzások megerősítették Harald gazdasági helyzetét is.
Harald már Magnus-szal közösen is pénzt veretett, majd később egyeduralma alatt is. Ezt a pénzt külföldön is jó értékmérőként fogadták el. Kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat alakított ki először a Kijevi Nagyfejedelemséggel és Bizánccal, a későbbiekben a skótokkal és az írekkel is.
Jó Magnus és III. Harald király pénzei (az első két ábrán a közös pénz, a 3-5. ábrákon Harald pénzei)
A hagyományok szerint Harald alapította Oslót, és sokat tartózkodott a városban.
Egyes feltételezések szerint az északi felfedezésekben (például Spitzbergák) is részt vett, ez azonban kevéssé valószínű, királyságának ügyei nem tették volna lehetővé, hogy hosszabb felfedezőutakra induljon.
Sajátos volt a viszonya a keresztény egyházzal. Segítette a tevékenységüket, püspökségeket alapított, templomépítésekhez adott anyagi támogatásokat. Mikor a pápai legátusok bírálták tevékenységét, életmódját, akkor azokat elzavarta, és inkább keletről hívott be papokat az országába, ezt a kijevi és bizánci udvarral meglévő kapcsolatai is lehetővé tették.
Harc az angol trónért, Harald halála
Harald már kijevi tartózkodása alatt is szemet vetett az angol trónra, de egészen 1066-ig nem volt módja trónigényét érvényesíteni.
Hitvalló Eduárd 1066. január 5-én meghalt. Halálát követően – a viking leszármazott – Harold Godwinsont koronázták meg a Westminsterben II. Harold néven Anglia királyának. A trónra az 1038-as egyezség alapján Harald is igényt tartott, ugyanezen ok miatt II. Svend Estridsson dán király is, illetve más okok miatt Normandiai Vilmos is.
Haraldnál szövetségesként jelentkezett II. Harold testvére, Tostig Godwinson, akit Hitvalló Eduárd 1065-ben megfosztott Northumbria feletti uralmától (Tostig Svendnek és Vilmosnak is ajánlatot tett, de végül Haraldnak esküdött hűséget).
Az inváziós előkészületek 1066 márciusában-áprilisában megkezdődtek, Harald augusztusban indult útnak Shetland és Orkney érintésével. A szövetséges skót király is segítette Haraldot néhány ezer fegyveressel. Harald serege 240-300 hosszúhajóból és 10-15 000 emberből állhatott, ehhez csatlakozott szeptember 8-án 12 hosszúhajóval és néhány száz fővel Tostig Godwinson serege.
Az inváziós sereg Clevelandnál szállt partra, az első ellenállókkal Scarborough-ban találkoztak, Harald felégette a várost. Az első jelentősebb csatára szeptember 20-án került sor Yorktól három kilométerre délre, Fulford településnél. A csatában Harald jelentős győzelmet aratott, az angol sereget megfutamították. Ezt követően York behódolt Harald előtt.
Harald partra száll York mellett (balra), és megütközik az angolszász seregekkel (jobbra), Kódexrészlet a Hitvalló Eduárd élete c. krónikából (Matthew Paris,1220-1240 körül).
Szeptember 25-én került sor az angol fősereggel való csatára, amelyet II. Harold király vezetett. Harold serege jól fölszerelt, sok páncélos harcost is magában foglalt, a norvég király serege csak könnyű páncélzatot viselt.
Harald seregének egyharmadát a hajóknál hagyta azzal, hogy majd később csatlakoznak hozzá.
A két sereg a Stamford Bridge nevű helyen ütközött meg egymással, az angol sereg fegyverzetben és létszámban is felülmúlta Harald seregét. A két hadsereget elválasztó hídon egyetlen viking berserker tartotta a frontot, amíg a norvégok csatarendbe tudtak szerveződni.
(A berserker olyan harcos volt, aki egy gombafőzettől – valószínűleg légyölő galóca főzetétől – megrészegedve, félelmet nem ismerve, vérszomjasan rontott az ellenségre.)
A csatában az 51 éves Harald király maga is berserkerként harcolt, páncél nélkül, kardját két kézbe fogva rontott az angolokra. Haraldot még a csata elején egy nyílvessző eltalálta a torkán, és meghalt. Az angolok legyőzték a norvégokat, Tostig is meghalt a csatában. Az ütközet már a vége felé járt, amikor megérkezett a norvég utánpótlás sereg, de ennek vezetője is rövidesen elesett, a norvégok menekülni kényszerültek. Ez volt az utolsó viking támadás Anglia ellen.
Így halt meg Keménykezű Harald a norvégok királya, akit a legnagyobb vikingnek vagy az utolsó vikingnek is neveznek. Testét (maradványait) egy évvel később Trondheimba szállították, ott temették el. (Korábban Trondheimban temették el Szent Olafot és Jó Magnust is.)
A Stamford Bridge-i csata (Peter Nicolai Arbo norvég festő képe, 1870)
Harald fia, Olaf is részt vett a csatában, ő el tudott menekülni, visszatért Norvégiába.
II. Harold angol király dicsősége nem tartott sokáig, október 14-én a Hastingsi csatában vereséget szenvedett Normandiai Vilmostól, Harold elesett a csatában.
Nem sokkal ezt követően Hódító Vilmos, egy viking leszármazott lett Anglia királya.
Irodalom:
Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek (Attraktor, Gödöllő, 2008)
Brøndsted, Johannes: A vikingek (Corvina Kiadó, Budapest, 1983)
Gimeno, Daniel: Kelták és vikingek – Nagy civilizációk (Kossuth Kiadó, Budapest, 2010)
Rimaszombati Károly: Vikingek az Angolszász Krónikában (JATE Történész Diákkör, Szeged, 1997)
Roesdahl, Else: A vikingek (General Press Kiadó, Budapest, 2007)
Snorri Sturluson (1179?-1241; fordította Laing, Samuel, 1780-1868): Heimskringla. The Chronicle of the Kings of Norway (Longman, Brown, Green, and Longmans, London, 1844)
