A vikingek és az adózás – A viking államok (2. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A viking államok, így Dánia, Norvégia és Svédország jelentették a hátországot a viking hajósoknak. Hogyan, mikor alakultak ki ezek az államok? Kik voltak a legfontosabb uralkodóik? Teljes történelmi ismertetésre nem törekszünk, de a viking kor legfontosabb eseményeit, személyeit bemutatjuk.

 „Előre Krisztus, a kereszt és a király hívei!”

(a legenda szerint Szent Olaf seregének csatakiáltása 1030-ban)

Olaf, mielőtt kilehelte volna, megmentette ártatlan lelkét, s most vakok és némák keresik fel a királyt, és gyógyultan térnek vissza otthonukba.

(Thorarin Lovtunge)

A cikksorozat első részében tisztáztuk azt, hogy kik voltak a vikingek, mit jelent a viking szó, milyen más elnevezéssel illették őket, továbbá mit értünk viking korszak alatt, valamint milyen okok vezettek a vikingek kirajzásához. Áttekintettük még a vikingekről szóló legfontosabb korabeli forrásokat, illetve a cikksorozathoz felhasznált irodalmi hivatkozásokat is megadtuk.

Ebben a részben a viking nemzetek államalapításairól lesz szó, illetve a kereszténység felvételéről. Főleg Dánia és Norvégia korabeli történetével foglalkozunk, Svédországra a későbbiekben térünk ki részletesebben.

A viking társadalom

A viking társadalmak alapja a család volt. A családfői szerepet a férfiak játszották, de előfordult, hogy ezt a szerepet nők vették át. Ez bekövetkezhetett akkor, ha nem volt fiúörökös, ugyanis a nők is örökölhettek, vagy ha a nők magukhoz tudták kaparintani a családon belüli vezető szerepet. Az öröklési rendjük is sajátos volt: általában az elsőszülött fiú örökölt, de ezt – általában erőszakkal – más testvérük is el tudta tőlük rabolni.

„A fegyverrel szerzett hatalom a viking társadalom szabályai szerint nem jelentett törvénytelen hatalmat, nem jelentett kevesebbet, mint a vér szerinti, öröklött, legitim hatalom. Az északi erkölcs értelmében a párviadalban, hősiességgel megszerzett trón csak a trónkövetelő kiválóságát növeli, annak becsületét emeli.” (Bárány)

A családok nagycsaládokba, törzsekbe szerveződtek, amelynek vezetője a jarl (törzsfőnök) volt. A jarl általában választás útján jutott hatalomhoz, szerepe főleg a családi viták eldöntésében merült ki. A jarl nem uralkodott a családok fölött, ez ellentmondott volna az északi, nordikus ember önfejűségének, individualizmusának. A skandinávoknak a vérükben volt az egyenlőség eszméje, ennek ellentmondott volna, hogy maguk fölött más ember hatalmaskodását eltűrjék. Ez természetesen a családok vezetőire vonatkozott, a családtagok és a rabszolgák társadalmi státusza jóval alacsonyabb volt.

A viking korban és viking társadalmakban a jobbágyság nem volt jellemző! Még a leginkább feudálisnak tekinthető Dániában is a szabad parasztság volt a társadalom alapja, a jobbágyság – különösen a kereszténység felvétele előtt – nem nagyon fordult elő, sőt még a kereszténység felvételét követően sem alakult ki az Európa többi részére jellemző nagyarányú jobbágyság.

A vikingek rabszolgatartók voltak. A viking család lapp, finn és szláv rabszolgákkal dolgoztatott, ezt a portyázások során bővítették az ír, angol és frank rabszolgákkal, de a mediterrán területeken is folytattak ilyen célú rablásokat. Az is előfordult, hogy saját nemzetségbelieket tettek rabszolgákká az erősebb családok. A rabszolgák maguk is folytathattak gazdasági tevékenységet, és ha az eredményes volt, ki is válthatták magukat a rabszolgasorból.

Viking hajósok (IX.-X. századi ábrázolás)

A legbefolyásosabb, leggazdagabb jarlok maguk közül királyt választottak (egyes esetekben magukat nevezték ki királynak). A portyázásokban, rabló hadjáratokban részt vevő jarlok az északi eszményt jobban megtestesítették, általában vagyonosabbak is voltak, így a királyválasztásokon esélyesebbek voltak otthon maradt társaiknál. Ezzel létrejöttek a skandináv államok. Nem egyszerre, hanem időben nagyon is távol egymástól. A legrégibb viking skandináv állam a dán, ezt követte a svéd, majd jóval később a norvég. Előfordult, hogy ezek az államok egymást megtámadták, területeket raboltak egymástól, illetve a viking korban (is) többször előfordult, hogy ugyanazon uralkodó több államot irányított, de ezek inkább kivételes esetek voltak. Az uralkodói dinasztiák (vér szerinti utódlás) kialakulása inkább a kereszténység fölvétele után, később következett be.

A viking Dánia alapvetően a mai Dánia területét és az északnémet területeket uralta, Svédország a mai Svédország déli felét, Norvégia a mai Norvégia Déli területeit jelentette.

A skandináv viszonyok között a megélhetést halászat, vadászat és gyűjtögetés szolgálta, a mezőgazdasági tevékenység kevésbé volt jellemző, a dán területeket kivéve az is inkább a nomád vagy félnomád állattenyésztésre szorítkozott. A dán klíma már alkalmasabb volt a növénytermesztésre is.

Alapvető változást jelentett a kereszténység terjedése a skandináv területeken. Először Dánia vette fel a római vallást, majd Svédország és Norvégia. A misszionáriusok tevékenysége egyik országban sem volt zökkenőmentes, erről még szólunk a későbbiekben.

Dánia

A dánok ősei valószínűleg a Krisztus utáni első századokban érkeztek a mai dán területekre. Valószínűsíthető, hogy már a VI.-VII. századokban önálló államalakulat is kialakult ezen a területen, de ez még inkább csak laza törzsszövetség volt. Saxo Grammaticus számos mitológiai királyról (köztük Amleth – Hamlet dán királyfiról is!) írt a Gesta Dabnorumban, ezek közül a történeti adatokkal is alátámasztható első uralkodó III. Gorm Haraldson (Öreg Gorm, 888-958) volt, aki 934-től 958-ig uralkodott.

Öreg Gorm fia volt Kékfogú Harald (I. Harald Gormsson, 908/911-986), aki a laza törzsszövetségből megteremtette az egységes dán királyságot. Kékfogú Harald 947-ben elismerte I. Ottó német-római császárt hűbérurának, és az adófizetője lett, ezzel elindította a kereszténység fölvételét is. 976-tól Norvégiának is királya volt. Később összeütközésbe került a császárral, aki csatában legyőzte, ezért menekülnie kellett. Száműzetése alatt felvette a keresztény hitet. Erélytelen uralkodása miatt fia, Villásszakállú Svend (I. Svend Haraldsson, ~955-1014) letaszította a trónról.

A svoldi ütközet (Otto Sinding festménye)

Svend 986-tól haláláig uralkodott Dánia felett, egy rövid, egyéves időszakot kivéve, amikor 992-993-ban Svédországi Erik svéd király foglalta el Dánia trónját is. Svend trónra kerülését követően elűzte a keresztény papokat országából. Svend szövetkezett a svéd királlyal és egy Erik nevű norvég jarllal, és megtámadta Olaf Tryggvasson (I. Olaf) norvég királyt. Olaf vesztett a svolderi csatában (1000), ezt követően Svend volt Norvégia királya is (bár hatalmát névleg megosztotta szövetségeseivel). Svend először 994-ben tett kísérletet Anglia meghódítására; sikertelenül. Újból próbálkozott 1013-ban, immár sikeresen, meghódította Angliát. 1013. decemberétől – mindössze két hónapig, mert meghalt – ő volt az első viking angol király is. Két fia, II. Harald és II. Knut követte a dán trónon.

Normandiai Emma és gyermekei (baloldalt), Svend halála (jobboldalt). Kódexrészlet 1220-1240 körül.

Svend halála után először II. Harald Svendsson (989-1018, uralkodott: 1014-1018) foglalta el a dán trónt, másik fia II. Knut (Nagy Knut, 994-1035) az angol trónt kapta. Svend halála után visszahívták Angliába a korábbi angol királyt (Æthelredet), ezért Knut harcolni kényszerült a trónért. 1016-ben, London ostroma közben Æthelred meghalt, Knut lett Anglia egyedüli uralkodója. Knut az angolok birtokait dán csatlósainak ajándékozta jutalomként, súlyos adókat (danegeld) vetett ki Angliában, valamint feleségül vette Æthelred özvegyét, Emmát (gyermekeik is születtek), ezzel is stabilizálta a hatalmát. II. Harald halála után Knut lett a dán király is.

Knut 1028-tól megszerezte a norvég trónt is, így hatalmas birodalom (Dánia, Anglia, Norvégia) felett uralkodott. 1035-ben bekövetkezett halálával esett szét a nagy skandináv-angol birodalom.

Nagy Knut birodalma (piros), vazallus országai (narancsszín) és szövetségesei (sárga)

Anglia és Dánia trónján Nagy Knutot ifjabb fia, II. Hardeknut Knutsson (1018/1019-1042, anyja a korábban említett Emma volt), Norvégia trónján II. (Szent) Olaf fia, Jóságos Magnus (I. Magnus Olafsson, 1024-1047) követte (1035-1047 között). 1037 és 1040 között Knut idősebb fia, Harold (Nyúllábú Harald, I. Harald Knutsson, 1016/1017-1040) volt az angol trónon, de mire Hardeknut megtámadta volna, Harold meghalt.

Hardeknut nem nősült meg, gyermeke sem született. Az angol trónon féltestvére, Hitvalló Eduard (Æthelred és Emma fia), a dán trónon örökösödési szerződés alapján Szent Olaf fia, Jóságos Magnus (aki ekkor már norvég király volt) követte (1042-1047).

Norvégia

A norvégok germán ősei a 400 és 550 közötti népvándorlás során terjeszkedtek észak felé, településeket hoztak létre a norvég partvidéken. Ez – mint említettük – sokáig csak családok laza törzsszövetségét eredményezte.

Míg a dánok uralkodóinak sora a mitológiai időkbe nyúlik vissza, a norvégok esetében az első király személye egyértelműen meghatározható. I. Harald Haraldsson (más néven Széphajú vagy Szőke Harald, 852-933) volt az, aki Nyugat-Norvégia (Westfold) uralkodójaként 872-ben a hafrsfjordi csatában legyőzte a dél-norvégiai klánok seregét. Ettől kezdve Széphajú Harald volt Norvégia királya egészen 931-ig, amikor átadta az uralkodás terhét fiának. Széphajú két évvel később, 933-ban halt meg.

Harald kemény kézzel irányította országát. Uralma és adórendszere elől sok nemzetségfő (jarl) vándorolt el követőivel együtt a Brit-szigetekre, a Shetland-szigetekre, a Hebridákra, az Orkney-szigetekre, illetve Feröerre. Uralkodása idején (874-től) kezdték el benépesíteni Izlandot is, főleg olyanok, akik nem kértek Széphajú uralkodásából.

Széphajút fia, I. Erik Haraldsson (más néven Véresbárdú Erik, ~895-954, uralkodott 931-től 934-ig) követte a trónon, módszerei túlszárnyalták apja kegyetlenkedéseit, nem csoda, hogy komoly ellenállás szerveződött. A lázadó nemesek hazahívták Harald legkisebb fiát, az Angliában nevelkedett Haakont, és neki sikerült elűznie Eriket. Ezt követően I. Haakon Haraldsson (más néven Jóságos Haakon, 918/919-961) volt Norvégia uralkodója. Haakon – nevének megfelelően jó király volt, ő maga még Angliában keresztény hitre tért, országában viszont nem sikerült az új hitet elterjesztenie. Véresbárdú Erik fiai dán segítséggel támadásokat indítottak ellene, végül 961-ben Haakont megölték, a trónra Erik fia II. Harald Ericsson (Szürkeköpenyes Harald, 922-976, uralkodott 961-976) került. Szürkeköpenyest 976-ban Kékfogú Harald dán király kelepcébe csalta és megölette, ezt követően Kékfogú volt Norvégia királya is. 986-ban bekövetkezett halálát követően norvégiai helytartója Haakon Sigurdsson (Nagy Haakon jarl) ragadta magához a hatalmat, míg 995-ben – állítólag saját emberei – őt is megölték.

Olaf Tryggvason (~964-1000) Széphajú Harald dédunokája volt, apját Szürkeköpenyes Harald ölette meg. Olaf Angliában nevelkedett, felvette a kereszténységet, tudatosan készült a norvég trón elfoglalására. Mikor Haakon hatalma kezdett meggyengülni, viking harcosokból és angliai szerzetesekből álló kíséretével 995-ben Norvégiába hajózott. A települések sorra behódoltak neki, Haakon menekült, míg meg nem ölték. Így lett I. Olaf Norvégia királya (uralkodott 995 és 1000 között). A svéd király és Villásszakállú Svend dán király szövetséget kötött egymással, megtámadták Olafot, és a svoldi tengeri ütközetben legyőzték. A csata során Olaf király meghalt. A hatalmat ezt követően haláláig Svend gyakorolta.

A Svend halálát követően keletkezett hatalmi válságot kihasználva 1015-ben Olaf Haraldsson (uralkodói nevén II. Olaf, 995-1030) ragadta magához a hatalmat. Olaf jarlok leszármazottja volt, felvette a kereszténységet, hatalomra kerülése előtt viking portyákat vezetett, még Spanyolországig is eljutott. Királyként a kereszténységet erőszakkal rákényszerítette a norvégokra (a korábbi uralkodók ezt nem erőltették annyira). Különösen nagy adóterhet jelentett a lakosságra a püspökségek alapítása és a papság eltartásának költségei. Emiatt is sok ellensége lett. Nagy Knut dán király először 1026-ban támadta meg Norvégiát, legyőzve egy csatában II. Olafot, majd 1028-ban Knut már angol és norvég katonákkal megerősített sereggel támadott. Olaf elmenekült sógora, Jaroszlav kijevi nagyfejedelem udvarába. 1030-ban visszatért Norvégiába (közben Svédországban sereget gyűjtött), és megütközött Knut seregével. Olaf a csatát és az életét is elvesztette. II. Olafot 1031-ben szentté avatták, 1164-ben Norvégia védőszentje.

Szent Olaf halála (az 1300-as évek elejéről származó táblakép)

Knut halála után II. Olaf fia Jóságos Magnus (I. Magnus Olafsson, 1024-1047) lett a norvég király, 1035-től 1047-ig uralkodott. 1047-ben hosszú portyázásáról (erről még lesz szó a későbbiekben) hazatért II. Olaf féltestvére, Harald Sigurdsson (Keménykezű Harald, 1015/16-1066), hogy megszerezze a norvég trónt. Megegyezett Jóságos Magnussal, hogy ketten uralkodnak Norvégiában, ám II. Olaf fia, Jóságos Magnus még abban az évben meghalt. Ezt követően III. Harald egyedül uralkodott. Mikor Hitvalló Eduárd 1066-ban meghalt, Harald seregével megtámadta a szerinte trónbitorló II. Harold angol királyt, ám 1066. szeptember 25-én a Stamford-Bridge-i csatában a norvég királyt legyőzték, a csatában ő maga is életét vesztette. Az angol király eredeti neve Harold Godwinson volt, maga is vikingek leszármazottja. Így a Stamford-Bridge-i csatában egy viking király győzött le egy másik viking királyt.

Harald a Stamford Bridge-i csatában (13. századi kép)

A következő évszázadban Keménykezű Harald leszármazottai ültek Norvégia trónján.

Svédország

A svéd vikingeket nevezték varégoknak, varjágoknak, ruszoknak is. Terjeszkedési irányuk alapvetően keleti volt, eljutottak még Bizáncig is, de időnként részt vettek az Atlanti óceánon folytatott rablóhadjáratokban is.

Svédország a viking korban végig meg tudta őrizni a királyságot, sem a dán, sem a norvég királyok nem foglalták el Svédországot. Rövid ideig sikerült meghódítaniuk Dániát is: VI. Erik Björnsson (Győztes Erik vagy Svédországi Erik, ~932-994, uralkodott 970-994) volt Dánia királya is (992-993).

A svéd vikingekre a későbbiekben a keleti kalandozások kapcsán térünk ki részletesebben.

Irodalom:

Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek (Attraktor, Gödöllő, 2008)

Brøndsted, Johannes: A vikingek (Corvina Kiadó, Budapest, 1983)

Gimeno, Daniel (szerk): Kelták és vikingek – Nagy civilizációk (Kossuth Kiadó, Budapest, 2010)

Rimaszombati Károly: Vikingek az Angolszász Krónikában (JATE Történész Diákkör, Szeged, 1997)

Roesdahl, Else: A vikingek (General Press Kiadó, Budapest, 2007)

 

---