Adózás a népvándorlás, a kalandozások és Szent István korában


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Magyarország adótörténete megegyezik a magyar történelemmel, csak egy sajátos nézőpontból vizsgálva az eseményeket. E cikkünkkel kezdve végigmegyünk az adózás magyarországi történetén egészen napjainkig, kiemelve azokat a történelmi eseményeket is, amelyek fontosak – kiemelkedőek vagy végzetesek – voltak, és adózási kapcsolatokkal is rendelkeztek.


A népvándorlás kora

A magyarság az időszámításunk szerinti első századokban még az Urál keleti előterében élt, és csak az első évezred közepe táján vándoroltak a Volga-Káma vidékére. Az akkori adózási szokásokról írásos bizonyítékokkal nem rendelkezünk, csak következtetéseket tudunk levonni a társadalom fejlettségéből, az életformából.

A vándorlás együtt járt más népek területein való átmeneteléssel, időnkénti letelepedéssel. Ez nem ment könnyen, gyakran erőszakkal járt. Természetesen a csatározások során a vesztesek adót (hadisarcot) fizettek a győzteseknek.

A nomád életformából következően, ha az ősmagyarok veszítettek, akkor az adót állatokban, szaporulatban, ritkábban kézműves termékekkel (például vasműves termékekkel, íjakkal), esetleg a győzteseknek végzett egyéb szolgáltatásokkal (például hadjáratokban való közreműködéssel) tudták teljesíteni.

Győzelem esetén a magyarok inkább a megtermelt növényi termékek, első sorban gabona elvételével, kézműves termékekkel, illetve egyéb szolgálatokkal adóztattak.

A Volga-Don vidékén a magyarok (a bolgárokkal együtt) a kazár birodalom fennhatósága alá kerültek, feléjük adóztak. Már ezen a területen is, majd később az Etelközben az állattenyésztő nomád életforma mellett hosszabb-rövidebb időre letelepedtek a magyarok, növénytermesztést is folytattak. Ezt az életformát főleg az elszegényedett pásztorok választották, kölest, később búzát és árpát is termeltek. A nemzetségfők felé ezekkel a termékekkel is adóztak.

A népvándorlás útvonala

 

A magyarok ismerték a pénzt (a Kelet-Európában forgalomban lévő dirhemet), de használata nagy valószínűséggel csak a velük kapcsolatba kerülő népekkel való kereskedésre korlátozódott.

A bomló nemzetiségi társadalomra jellemző volt, hogy a nemzetségek és a törzsek élén a vagyonosabb rokoni közösségek vezetői álltak, és e vezetői tisztségek öröklődtek.

Az adózás elsősorban a vagyoni különbségeket erősítette, illetve a törzsek azon tagjainak a létfenntartását biztosította – például törzsfők és családjaik, sámánok –, akik a termelő tevékenységben közvetlenül nem vettek részt.

Honfoglalás, kalandozások

A honfoglalás korában hét magyar törzs és a kabarok három törzse alkotta törzsszövetséget. A szövetség „kormányzói” feladatait a kende, a hadsereg irányítását a gyula látta el. Ezt a kettős vezetési rendszert Árpád megszüntette a honfoglalás után.

A társadalom három részre oszlott: legfelül helyezkedtek el a gazdag törzsfők és nemzetségfők (családjaikkal). Az ő kezükben jelentős földterületek voltak. Földjeiket elszegényedett szabadokkal és rabszolgákkal műveltették. A következő társadalmi réteget a tehetősebb közszabadok jelentették, míg legalul a szegény közszabadok helyezkedtek el.

A honfoglalást követően a korábbi adózási szokások részben még fennmaradtak, az első időszakban nagyrészt alapozva a Kárpát-medencében talált (és legyőzött) népcsoportok szolgáltatásaira. Ezeknek a népcsoportoknak az asszimilálódásával a társadalom működése gazdasági feltételeit már más módon is biztosítani kellett, megkezdődtek a kalandozások.

Feszty Árpád: A magyarok bejövetele (Árpád fejedelem és vezérei)

 

A honfoglalástól Géza uralomra jutásáig terjedő időszakot (895-971) tekintjük a kalandozások korának. Társadalmi és gazdasági okokkal is magyarázzák a kalandozó hadjáratokat, nevezetesen a korábbi pásztortársadalom átalakulásával, beszűkülésével, a földművelésre nem szívesen áttérő szabad népcsoportok magatartásával. A földművelésre való áttérés ugyanis társadalmi lecsúszással járt együtt.

Szívesen idézzük a kalandozásokkal kapcsolatban latinul és magyarul is a mondást: „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”, azaz  „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. Kár, hogy ennek nem ismerjük hiteles forrását!

A kalandozó hadjáratokat általában más népekkel való szövetségek keretében (például bolgárokkal, bizánciakkal, szlávokkal, németekkel, olaszokkal – mindig a pillanatnyi érdekek és erőviszonyok alapján) folytatták, tulajdonképpen kihasználták a magyarok az egymással hadakozó feudális urak torzsalkodásait, akik követeket küldtek a magyarokhoz a szövetségek érdekében.

A kalandozás jól jövedelmező tevékenység volt, az elrabolt gazdasági javak, a hadisarcként vagy a béke fejében beszedett adók közel egy évszázadon keresztül gazdagították a magyarság vezetőit. Az elrabolt kincsek, a kikényszerített adók aztán a kalandozó seregek felszerelésére, zsoldjára lettek felhasználva, illetve az egyre fejlettebb kereskedelmi tevékenység keretében – például Bizánccal – fegyverekre, ékszerekre, szőnyegekre, drága kelmékre, fűszerekre cserélték.

A kalandozások korának az augsburgi csatavesztés (955) ugyan még nem vetett véget, de ezt követően egyre többen megtagadták a béke fejében történő adófizetést, illetve további csatavesztések is történtek. A korábbi szövetséges bizánci császár (Bíborbanszületett Konstantin) is megtagadta az adófizetést a magyaroknak (957).
Tulajdonképpen a magyarok utolsó kalandozó hadjárata 970-ben, az orosz, bolgár, besenyő szövetségben a Bizánci Birodalom ellen I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem vezetésével indult támadás volt. Az arkadiopoliszi csatában a szövetséges haderő vereséget szenvedett.

Szent István korának adózása

Géza és István (Vajk) felismerte azt, hogy a korábbi társadalmi-gazdasági viszonyok nem fenntarthatóak, a nemzetközi kapcsolatokat is új szintre kell emelni. Géza fejedelem szervezőmunkájának eredményeit fia, István aratta le. Ennek egyik lépése volt István házassága Gizellával (996), Henrik bajor herceg testvérével, aki rokonságban állt III. Ottó német-római császárral is. (Henrik később követte III. Ottót a Német-római Birodalom császári trónján, halála után szentté avatták).

István, miután német lovagokkal megerősített serege leverte az ellene támadó Koppány vezért és uralmát végleg megszilárdította, addigi térítő és szervező tevékenységére hivatkozva II. Szilveszter pápától koronát kért. Ottó – mivel István rokona volt – támogatta a kérelmet. A pápa örömmel fogadta a magyar küldöttséget. Hartvik püspök legendája feljegyzi azt a kis történetet, amelyet valószínűleg a pápa mondhatott a követeknek: „Én csak apostoli vagyok, de a ti leendő királyotok apostol.”

A pápa magyar fejedelemnek koronát küldött, áldását adta az egyházszervezet felállítására, és a születő államot az Apostoli Szentszék védnöksége alá vonta. A korona küldése fontos mozzanata volt az államiság elismerésének, aki adományozta a koronát, annak tartozott a függőség elismerésével az, aki ebben az elismerésben részesült. A pápától kapott korona jelképeket hordozott: Az országot István felajánlotta, de nem hűbéri értelemben. A pápa befogadta őt a független államok sorába
Az évezred fordulóján végrehajtott koronázással István az egyház által elismert jogszerű uralkodó, országa pedig az európai keresztény államok közösségének teljes jogú tagja lett.

Szent István király a Képes Krónikában

 

A függetlenség azt jelenti, hogy Magyarország (és uralkodója) nem hűbérese egyetlen más országnak és uralkodójának sem, így nem fizet (hűbér)adót. Herczegh Géza a következőket írta erről könyvében (a hivatkozást ld. az irodalomjegyzékben): „Régebben messzemenő következtetéseket vontak le abból, hogy István a pápától és nem III. Ottó császártól kért és kapott koronát. A koronázás azonban akkor elsősorban egyházi szertartás volt – tehát a pápa jóváhagyása alá tartozott –, másrészt pedig II. Szilveszter, aki korábban a császár nevelője volt és a pápai trónt is neki köszönhette, a császárral egyetértésben járt el. Thietmar merseburgi püspök 1018-ban befejezett művében azt írta, hogy a koronázás „a császár kegyéből és biztatására” történt, vagyis helyeselte azt. III. Ottó fő célja az egyetemes keresztény világbirodalom megteremtése volt és nem az, hogy a közvetlen uralma alatt álló területet hűbéri függésben levő országokkal növelje. Miután a pápa sugalmazására egyébként is az egész kereszténység vezetőjének tekintette magát, nem látta szükségesnek, hogy ezt a hűbéri függés külső jeleivel hangsúlyozza.

Ilyen törekvések mind a császár, mind a pápa részéről csak néhány évtized múlva jelentkeztek, és ezzel párhuzamosan a régen történt dolgokat másként, újszerűen magyarázó írások készültek, az ezredik év fordulóján azonban még nem. Rómának előzékenyen kellett fogadnia István kérését, mert fennállt az a lehetőség, hogy elutasítás esetén Bizánchoz fordul, hiszen a bizánci térítésnek is voltak előzményei Magyarországon. A magyar állam tehát független királyságként alakult meg, egyetlen más hatalomnak sem volt alávetve. Ezt erősítette meg a koronázást követően az esztergomi érsekség megalapítása.”

A római egyház és vallásának elismerése, államvallássá tétele magával hozta az egyházi tized bevezetésének kötelezettségét. Erről a következő törvénycikk rendelkezett:

Szent István Király Dekrétomainak Második Könyve
52. Fejezet a tizedről
A kinek Isten tizet ad egy évben, a tizediket adja Istennek.
1. § És ha valaki elrejti a tizedet, kilencz részt adjon érte.
2. § Valaki pedig a püspöknek osztott tizedet meglopja, mint lopót itéljék meg és az ilyennek váltsága mind a püspöké legyen.

A tizedet (a megtermelt javak tizedét) tehát az egyház javára kellett fizetni, amely kötelezettség alól a nemesek sem voltak mentesek. A beszedett tizedből egyházi hierarchia különböző szintjei (egyházkerület, püspökség stb.) visszatartották az őket megillető részt, a maradékot pedig továbbították a hierarchia eggyel magasabb szintjére, végül a pápához.

A tized megfizetésének elmulasztása szigorú következményekkel járt, a tolvajlással azonos büntetés járt érte. A szigorú fenyegetésnek megvolt az oka: az új vallást az ősi magyar vallások ellenében tette kötelezővé István, és az adót pont az ősi vallást ellenző, annak helyébe lépő egyháznak kellett fizetni. Érthető módon ez ellenállást, zendüléseket, lázadásokat jelentett. Ezeket István eredményesen leverte, a vezetőket általában kivégezték.

Más központilag elrendelt adóról nincs tudomásunk István korából, a király saját birtokainak hasznából működtette az államot. Megtehette, mivel ő volt az ország legnagyobb földbirtokosa (a második pedig az egyház volt!).

Tudunk ugyanakkor két alkalomszerűen szedett adóról.

  • A jövevények adóját a szabadok dénárjának hívták, a Magyarországra betelepedett idegenek, iparosok fizették; az adó elnevezéséből az következtethető, hogy a szolganépek (nem a rabszolgák, hanem az udvarnokok) szintén fizettek némi adót.
  • A másik adófajta az úgynevezett vásárvám volt. A vásárok helyét a király engedélyezte, és az engedélyért kellett a királynak, illetve a király hivatalnokának, az ispánnak fizetni. Az adók beszedéséért az ispánnak a beszedett összeg harmada járt, de ha valamit eltitkolt a beszedett adóból, nemcsak az ellopott pénzt kellett megtérítenie, hanem még kétszer annyit kellett fizetnie.

A feudális adózás alapja ebben a korban a várszerkezet volt. A várszerkezet az ország területeknek várkerületekre, vagyis vármegyékre való felosztását jelentette. A várszerkezet elemeit azok képezték, akiknek a vár védelméhez és fenntartásához anyagi javakkal vagy szolgáltatásokkal (tehát tulajdonképpen adózással) hozzá kellett járulniuk. Ez három társadalmi csoportot jelentett:

  1. egyrészt a várat védő vagy a királyt fegyverrel szolgáló várjobbágyokat (nem tévesztendő ez össze a későbbi jobbágyfogalommal, itt még kifejezetten szabad embereket jelentett), akik a várbirtok egy részét művelték, ez a művelési jog öröklődött, de nem képezte a várjobbágy tulajdonát, így nem volt eladható; a fegyveres szolgálatot a művelési jogért cserébe kellett teljesíteni;
  2. másodrészt a várnépet, akik szintén a várföldek egy részét használták, és ezért fuvarozási építkezési munkálatokat teljesítettek, fegyvereket, utat, hidat készítettek, egyéb mesterségbeli tevékenységgel szolgáltak, a várhatóság embereinek szállással tartoztak, emellett termény-, majd később pénzadót fizettek;
  3. harmadrészt a várszerkezet alá tartoztak a vármegyében lakó szabad parasztok, szegődött szolgák; a nemesi birtokokat művelték ugyan, de birtoktalanok voltak; a személyes szabadságuk megvolt, a földesúr felé való kötelességeik teljesítése után szabadon költözködhettek; nem az úr, hanem a vár hatósága alatt álltak és a várhoz adóztak.

A várszerkezetből alakult ki a későbbiekben a polgárság is, amiről még szólunk.

Irodalom:
Bodorkós Imre: Magyarország és a Szentszék kapcsolatai a XI. és XII. században
Halmágyi Miklós: A magyarok nyilaitól … Egy kósza idézet nyomában (AETAS 22. évf. 2007. 3. szám, 142-147.o.) Herczegh Géza: Európa közepén és Európa peremén – Magyarország nemzetközi kapcsolatainak története (Mikes International, Hága, Hollandia, 2003)
Karácsonyi János: Szent István király élete (Szent István Társulat, Budapest, 1904)
Laurentzy Vilmos: Kereszténység és királyság ellenes küzdelmek a XI. évszázadban (Sándory Mihály könyvnyomdája, Gyergyószentmiklós, 1903)
Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, Budapest, 2000)
Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 539-549.o., 651-679.o., 777-789.o.,823-825.o.)
Pór Antal: Szent István király (Szent István Társulat, Budapest, 1871)


Kapcsolódó cikkek

2024. március 28.

A vélelmezett értékesítőkre vonatkozó szabályok alkalmazása – forgatókönyvek (6. rész)

A vélelmezett értékesítők minősége szinte kimeríthetetlen tárházát jelenti a témával foglalkozó cikkeknek. A következőkben olyan konkrét forgatókönyvekkel fogunk foglalkozni, amelyek a vélelmezett értékesítőkre vonatkozó rendelkezések alkalmazására vonatkoznak. Ezek a forgatókönyvek sematikusan mutatják be, hogy a vélelmezett értékesítővé váló elektronikus felületekre az áfa, és adott esetben a vám tekintetében milyen feladatok hárulnak.

2024. március 27.

15 ország versenyhatósági vezetői találkoztak Budapesten

A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) és az OECD közös budapesti Versenyügyi Regionális Oktatási Központjának (ROK) idei első rendezvényén 15 ország versenyhatósági vezetői találkoztak kedden, hogy megvitassák a mindennapi gyakorlatukban felmerülő közös kihívásokat – tájékoztatott szerdai közleményében a hivatal.

2024. március 27.

Jogosulatlanul segítette elő kötvények jegyzését a Timberland Finance International fióktelepe

Az MNB 30 millió forint piacfelügyeleti bírságot szabott ki a Timberland Finance International GmbH & Co. KG magyarországi fióktelepére jogosulatlan függő ügynöki tevékenység miatt. A társaság fióktelepe kötvények jegyzését segítette elő hazai ügyfelek részére anélkül, hogy tevékenységét a jegybank előzetesen nyilvántartásba vette volna – jelentette be szerdai közleményében a Magyar Nemzeti Bank (MNB).