Az adócsaló Hitler – 2. rész
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Hitler vagyonos emberként halt meg. Az máig rejtély, hogy hová tűnt a felhalmozott vagyona. Igen valószínű, hogy a tárgyi vagyonának nagy része a fosztogatók martaléka lett, ingatlanjainak egy része a szövetségesek bombatámadásainak lett az áldozata, bankszámláin felhalmozott vagyonát pedig a bankok, vagy a bankok székhelyének államai nyúlták le. Nem lényegtelen momentum, hogy vagyonát legális formában szerezte, adót viszont nem szívesen fizetett.
A történelmet a győztesek írják.
A mottóként választott jól ismert mondás nem véletlen. Adolf Hitler megítélésében ma is meghatározó a legyőzött ellenség képe, szerepe. Sokan szívesen megfeledkeznek arról, hogy a harmincas évek közepén még dicsőítő cikkek jelentek meg róla, a berlini olimpia sok szempontból kimagasló volt (egyes újításait ma is alkalmazzák, így a nyitó- és záróünnepséget, az élő televíziós közvetítést), illetve 1938-ban Hitlert az év emberének választotta az amerikai Time magazin.
A TIME magazin címlapján (1931, 1934, 1941, 1945)
Hitler fiatal korában a bohém életet kedvelte. Sokáig ágyban maradt, kávéházba, színházba, operába járt, festményei eladásából élt, igazi bohém életet élt. Az első világháború kitörését követően jelentkezett a német hadseregbe. Itt igazán elemében érezte magát, bátor katonaként a vaskeresztet kétszer is megkapta.
A háborút követően még egy ideig maradt a hadseregben, a belső elhárításnak dolgozott, de gyorsan megcsapta a politika szele, a hadsereget elhagyva politikusnak állt. Karrierje gyorsan ívelt felfelé, még a 13 hónap börtönben töltött idő is eredményes volt számára (hírnévre tett szert, megírta a Mein Kampfot).
Kancellári kinevezését 1933. január 30-án kapta meg, másfél évvel később, Hindenburg halálát követően ő lett a „Vezér és Nemzeti Kancellár”. Jelentős politikai döntéseit népszavazással is megerősíttette (Népszövetségből való kilépés, Vezér és Nemzeti Kancellári poszt létrehozása, Saarvidék Németországhoz való csatlakozása, bevonulás a Rajnavidékre, Németország és Ausztria egyesülése [Anschluss] stb.). Igen jól mutatja Hitler támogatottságát az, hogy az Anschlusst Ausztriában a szavazók (részvételi arány 99,71%) 99,73%-a támogatta, ez magasabb volt, mint a németországi támogatás (99,01%).
Hitler szeretet szerepelni, sokszor tartott beszédeket. Szónoklataiban hangoztatta, hogy ő a nép egyszerű fia, aki szegényen kezdte, de szorgalmával, akaraterejével, munkájával küzdötte fel magát a legmagasabb pozíciókig. Magát és pályáját példaként állította és állíttatta az ifjúság és az egész nemzet elé.
Az a legkevésbé sem zavarta, hogy ez nem volt igaz! Jómódban született, fiatalon a meg nem értett művészek bohém életét élte, kétkezi munkát soha nem végzett, a hadseregből való távozását követően politikusi tevékenységéből szerzett jövedelmet.
Hitler és a gazdaságpolitika
Hitler nem értett a gazdasághoz. A Mein Kampfban is csak utalások vannak a gazdaság szerepére. A következő Mein Kampfból származó idézet jól kifejezi hozzáállását: „Ismét tanulni kezdtem, és csak most jutottam el igazán a zsidó Karl Marx élete tartalmának és akaratának igazi megismeréséhez. ’Das Kapital’-ját csak most értettem meg, akárcsak a szociáldemokráciának a nemzeti gazdaság elleni harcát, amely valóban csak a nemzetközi pénz és tőzsde számára készíti elő az utat.”
Azt elismerte, hogy ez egy szakmai terület, ezért megfelelő szakemberek szükségesek az irányításához, éppen ezért a politikai hatalomtól független tényezőként kezelte.
Arra azért mindig törekedett, hogy jó viszonyt ápoljon a gazdasági élet irányítóival, illetve jól válassza ki azokat, akiknek szerepet szánt a gazdaságirányításban (több pártonkívüli is volt a 30-as években Hitler kabinetjeiben, így a gazdasági és a pénzügyminiszter is). Már kancellárrá választása előtt tárgyalásokba bocsátkozott a nagytőkésekkel, így Fritz Thyssen acélmágnással, Georg von Schnitzlerrel az LG Farben vegyipari konszern vezetőjével, Emil Kirdorffal a legnagyobb európai szénbányászati vállalat vezetőjével, Willy Messerschmitt repülőgépgyárossal. Gustav Krupp, az egyik legnagyobb és legbefolyásosabb német nagyiparos először nem volt hajlandó a felkapaszkodott osztrák „senkiházit” támogatni, később, amikor látta, hogy Hitler politikája hatalmas megrendelésekhez juttathatja, mégis beállt Hitler mögé.
Pártrendezvény Nürnbergben
A pénzvilágban a Dresdner Bank, a Deutsche Bank, a Commerz und Privat Bank, az Allianz AG támogatta Hitler hatalomra jutását. A tengerentúli támogatók közül a legismertebb az autógyáros Henry Ford, aki a náci ideológiával is rokonszenvezett.
A támogatók nem csak nyilatkozataikkal, de komoly pénzösszegekkel is kifejezték rokonszenvüket.
Hitler hatalomra kerülését sokan támogatták. A világgazdasági válság már lecsengő állapotban volt, elindult a termelés növekedése, csökkent a munkanélküliség, stabilizálódtak a pénzpiacok. Ilyen helyzetben könnyebb eredményeket felmutatni, mint a válság indulásakor vagy a válság alatt. Ezek az eredmények népszerűséget hoztak, illetve megerősítették Hitler kormányzati pozícióját. (Ehhez hasonló, válság utáni stabilizálódásra több példát is lehet találni.)
Hitler hatalomra jutásában és a gazdasági helyzet stabilizálásában jelentős szerepe volt Hjalmar Schachtnak, aki a Reichsbank elnöke volt 1923 és 1930, majd 1933 és 1939 között. Schachtnak jelentős szerepe volt az 1919-23-as évek hiperinflációjának a letörésében, majd az 1933. december 1-jén meghirdetett Neuer Plan (Új terv) meghirdetésében. Pártonkívüliként Hitler kabinetjének gazdasági minisztere volt 1934 és 1937 között. Zseniális pénzügyi szakember volt, még az Egyesült Államok elnökével is tárgyalt gazdasági miniszterként.
Hjalmar Schacht egy szövetséges internáló táborban (1945)
A Harmadik Birodalom gazdaságpolitikája befelé forduló volt: a „Lebensraum” (Élettér) elméletét alkalmazták, amely szerint az élettérhez tartozó országoknak (ennek része volt Magyarország is) önellátásra kell berendezkednie, a más országokkal való gazdasági kapcsolatokat minimálisra kell csökkenteni. Ennek megfelelően alakították ki a vámrendszert, az exportot és az importot központilag felügyelték, az árrendszerben a „tisztességes hasznot hozó árra” törekedtek, ami részben ármaximalizálást, részben hatósági árakat jelentett. A szabad kereskedelem, a piaci hatások szinte teljes körű kiküszöbölése egy ideig működőképes is volt, értek el eredményeket a munkanélküliség csökkentésében, a gazdasági teljesítmény növelésében, bár ez utóbbi jelentős részét fegyverkezésre fordították.
Hitler a gazdasági növekedést hitelekből finanszírozta, ebben nem kis részben amerikai kölcsönök játszottak szerepet. A hitelek törlesztése, visszafizetése a későbbiekben csak úgy volt lehetséges, hogy a távozásra kényszerített zsidók vagyonát államosították, sokakat kényszermunkára hurcoltak, a háború kitörése után a meghódított területeket kizsákmányolták, sőt, még a szövetséges központi hatalmakat – így Magyarországot – is forrásként használták. A szövetséges országokból jelentős mennyiségben importáltak termékeket (Magyarországról például mezőgazdasági és gépipari teremékeket, alumíniumot), de az ellenszolgáltatásban óriási elmaradások voltak, azt hangoztatták a németek, hogy ez egyelőre a szövetségesek hozzájárulása a háborúhoz, és majd a győzelem után kell rendezni a számlákat.
Az adórendszerben értékelési szabályokat vezettek be. Az Anschlusst követően ezeket a szabályokat Ausztriában is alkalmazták. Az értékelési szabályok alapján a vagyonhoz kapcsolódó adókötelezettségeket lehetett jól kezelni. E szabályok módosított változatai ma is hatályban vannak Németországban és Ausztriában.
Hitler jövedelmei
Hitler a börtönbüntetése alatt írta meg (diktálta le) a Mein Kampf (Harcom) című művét. Hitler eredetileg az Abrechnung (Elszámolás) – Vier und halb Jahre Kampf Gegen Lüge, Dummheit und Feigheit (Négy és fél év harc a hazugság, butaság és gyávaság ellen) címet és alcímet szánta művének, utalva a világháborút követő időszakra. A kiadója, későbbi pénzügyi tanácsadója, Max Amann a Mein Kampf (Harcom) címet javasolta. A könyv először 1925-ben jelent meg, de nem aratott sikert. Hitler megírta a folytatását is, ami 1926 karácsonyára jelent meg. A könyvből a későbbiekben több változat is készült: egykötetes, kétkötetes, népszerűsített fogalmazású verzió, házasulandók példánya, díszkiadás, gyűjtők számára készített, bibliapapírra nyomtatott, frontszolgálatosoknak készített kiadás stb. És szép lassan elindult az értékesítése is. Mivel az eladási ár után Hitler 10-15% részesedést kapott, ez számára egyre inkább jó jövedelemforrássá vált, még egy luxus Mercedest is tudott belőle vásárolni 1925-ben.
A Mein Kampf első kiadása (1925)
|
A propagandáról (részletek a Mein Kampfból)
– A nép a maga nagy többségében annyira nőies gondolkodású, hogy sokkal inkább befolyásolják gondolkodásmódját és ténykedését az érzelmi benyomások, mint a hideg értelem.
– Ellensége is vagyok a túl gyors és pontos szervezésnek. Emellett ugyanis legtöbbször csak a holt szerkezet jön létre, és csak ritkán erős szervezet.
– Célirányosabb az eszmét egy központból propagálva terjeszteni, és csak a lassan felgyülemlő emberanyag gondos átnézése és vizsgálása után kiválasztani a vezetésre alkalmas egyéneket. … teljesen téves úton járunk, ha egy emberben csak azért, mert elméletileg nagyon képzett, vezetői képességeket vélünk felfedezni. Igen gyakran éppen az ellenkezője igaz.
– Eszmék megteremtése semmi összefüggésben sincs a vezéri képességgel. … A legszebb elméleti elgondolás is céltalan és értéktelen marad, ha a vezér nem mozgatja meg annak érdekében a tömegeket és megfordítva: ugyan mit érne minden vezéri lendület és tehetség, ha a teoretikus nem jelölné meg az emberi küzdelem célját? Az elméleti, vezéri és szervezői tehetség egy személyben azonban a lehető legritkább esetben egyesül. E három tulajdonság egyesülése teremti a nagy embereket.
– A mozgalom híve az, aki annak céljával egyetért. Tagja pedig az, aki harcol a célért. A mozgalom a propaganda útján nyeri híveit. A tagot a szervezés készteti arra, hogy maga is új párthíveket szerezzen, akiknek soraiból viszont ismét új tagok nyerhetők.
– Régi törzskarából kell nemcsak a megteremtett alakulat összes fontosabb vezető állásait betölteni, hanem az egész vezetést is megszervezni.
– Olyan mozgalomnak, amely a parlamentarizmus rákfenéje ellen küzd, elsősorban is önmagát kell függetlenítenie attól. Csak ily módon lesz ereje a harc megvívásához.
– Az azonban magától értetődik, hogy a jól minősített párttag az éppen olyan jól minősített nem párttaggal szemben előnyben részesült.
|
Ahogyan ívelt felfelé Hitler pályája, egyre többet értékesítettek művéből, a Führer könyve igazi bestseller lett. A műből Németországban 1944-ig 12,4 millió példányt adtak el 8-12 márkás áron, és többszázezer példányt további körülbelül húsz országban, 16 nyelven. Hitler hatalomra jutását követően kötelezték az önkormányzatokat, hogy minden házasuló párnak ajándékként adják át a Mein Kampfot, természetesen a jogdíj ebben az esetben is Hitlert illette. A németországi kiadások után Hitler – a becslések szerint – 12 millió márkát meghaladó bevételhez jutott, de a legkisebb fellelhető adat is 8 millió márka körül van.
Hitler 1928-ban hozzákezdett a Mein Kampf folytatásának megírásához is, ebben főleg külpolitikai kérdésekkel foglalkozott. A Zweites Buch-nak („Második könyv”) nevezett írást csak halála után publikálták.
Hitler rendszeresen publikált a náci párt (NSDAP) lapjában is, amiért szintén tisztes honoráriumokhoz jutott.
A Hitlerről készített fotókat Heinrich Hoffman, a „birodalom fotóriportere” tanácsára levédték. Ez azt jelentette, hogy bárhol is jelent meg Hitler fotója, az utána járó jogdíjat szintén bevételezték. Eva Braun még a 20-as években Hoffman műhelyében dolgozott, itt ismerkedett meg a későbbi Führerrel. Eva Braun amatőr fotós és filmes is volt, a sajtónak átadott fotóiért tisztes honoráriumhoz jutott (volt olyan fotója, amiért 10 ezer márkához jutott, ami egy tanár két éves fizetése volt akkoriban). Természetesen Hitler közelében bőségesen volt alkalma jó felvételeket készíteni. Heinrich Hoffman a Führert ábrázoló fotókból díszes albumokat is megjelentetett, ezek nem tartoztak a filléres kiadványok közé.
A fotók mellett a postabélyegeken, képeslapokon, ajándéktárgyakon megjelenő Hitler-ábrázolások után szintén Hitler kapta a jogdíjakat, de készültek gyűjteményes kiadások beszédeiből, fiatalkori akvarelljeiből is. Ezek a jogdíjak többszörösen meghaladták a könyve utáni jogdíjak összegét, egyes becslések szerint elérhették akár az 50 millió márkát is.
A Hitler által tartott előadásokon belépti díjat szedtek, hogy ez hogyan került ezt követően Hitler számláira, arról a források nem írnak.
Hitler már kancellársága előtt is sok ajándékhoz, adományhoz jutott. Ezeket általában a náci párt támogatására adták, de Hitler saját magát és a pártot egynek tekintette, a pénzügyeket nem volt hajlandó szétválasztani. Autóját is a párt autójának tekintette, de természetesen sofőrje és autója is az ő rendelkezésére állt.
Adolf Hitler által használt Mercedes-Benz 770 Grosser Offener Tourenwagent
A pénzügyek összekeverése hatalomra kerülését követően még zavarosabbá vált, a birodalmi költségvetés egy meghatározott része felett szabadon rendelkezett (ebből lehetett saját „arisztokráciáját” jutalmazni), illetve magán ingatlanjai fenntartását, átépítését is a birodalmi költségvetésből finanszírozták. A Berghof kibővítésére, berendezésére több tízmillió márkát költöttek.
A ‘nagyterem’ a Berghofban
Kancellárrá választását követően tiszteletdíjáról és juttatásairól lemondott (tehette, mert már sokszoros milliomos volt). Természetesen ezt a „nemes gesztust” propagandacélra is hasznosították. Arról már nem beszéltek, hogy Hindenburg halálát követően az elnöki tiszteletdíjakra is igényt tartott, és korábbi felajánlását is visszavonta. A kancellári és elnöki fizetés együttes összege éves szinten 78 000 márka körül volt.
Vénusz és Ámor (Paris Bordone, 1545-1550 körül, Varsói Nemzeti Múzeum) Ez a kép díszítette a Berghof nagytrermét.
Hitler a jövedelmeit részben bankokban (Svájcban, Hollandiában, Németországba) tartotta, másrészt befektette. Befektetései között szerepeltek ingatlanok, főleg luxuslakások, de jelentős mennyiségű műkincset is vásárolt. Luxuslakásai voltak Münchenben és Berlinben is, Éva Braunnak is vásárolt lakást, az 1920 óta bérelt Berghofot 1933-ban szintén megvásárolta. Hollandiában ügynökei voltak a műkincspiacon. Próbálták bizonyítani, hogy rablásokból (például zsidóktól) származó műkincsek is a birtokába kerültek, ez a bizonyítási kísérlet sikertelen maradt, Hitler megvette a műkincseket (beosztottai, például Göring, nem voltak ennyire finnyásak). Az persze elképzelhető, hogy egyes esetekben a piaci árnál kedvezőbben vásárolt.
Adót, azt nem!
Hitler már az 1920-as évek közepétől folyamatos levelezésben volt a bajor adóhatósággal (mivel élete végéig müncheni lakásába volt bejelentkezve). A magánpénzek és pártpénzek, majd később a birodalmi pénzek összekeverése eredményes volt Hitler számára, abból a szempontból, hogy hosszú évek alatt sem tudták felelősségre vonni adótartozásaiért. Hitler magát vagyontalan íróként tüntette fel, és azt nyilatkozta, hogy amije van, az mind a pártjáé, neki tulajdonképpen semmije nincs.
Már kancellár volt, amikor egy Vogel nevű fiatal müncheni adóhivatalnok valamennyire kibogozta a szálakat, és Hitler kapott egy felszólítást, hogy nyolc napon belül fizessen be 405 494 márka adóhátralékot (az erre vonatkozó dokumentumok ma is megvannak a Bajor Állami Levéltárban). A tartozás főleg a könyve utáni jogdíjak miatt merült fel.
Hitler utasította a gazdasági minisztérium államtitkárát, hogy lépjen közbe, és rendezze el az ügyet. Törvényt hoztak, hogy mindazon jövedelem, amely Hitler hivatali teendőivel függ össze, az mentesüljön az adózás alól. Az adótisztviselőnek rendszeres juttatást adtak, hogy hunyjon szemet a történtek felett (állítólag ez nem mentesítette az alól, hogy később koncentrációs táborba került és ott halt meg).
Hitlernek ettől kezdve élete végéig nem volt dolga az adóhatóságokkal. (A személyes adómentesség törvényben való kimondása nem volt ritka a történelem folyamán. Az uralkodóknak ezt általában biztosították, de más nemzetvezetők is gyakran kaptak ilyen módon mentességet. Az angolt királynő 1992 óta fizet jövedelemadót. És a jobbik eset még az, ha ennek megteremtik jogi feltételrendszerét.)
A „gonosz géniusz” végrendeletei
Hitler két alkalommal készített végrendeletet.
Első végrendeletét 1938-ban írta, amelyben rendelkezett magánvagyonáról, tisztes életjáradékot biztosított Paula húgának és két féltestvérének, gondoskodott Eva Braunról, házvezetőnőjéről, a fennmaradó részt a náci pártra hagyta.
A második végrendeletét halála előtt egy nappal írta alá. Ennek két része volt, egy 5 oldalas politikai végrendelet (ebben halálra ítélte Himmlert és Göringet, Karl Dönitzet jelölte ki utódjául stb.), és egy háromoldalas magán-végrendelet.
Az 1945-ös magánvégrendeletében Eva Braunt már nem jelölte meg kedvezményezettként, mert közös öngyilkosságuk miatt ez fölösleges lett volna. Ebben a végrendeletben is a pártot jelölte ki vagyona általános örököseként, illetve ha a párt megszűnne, akkor a német államot, ha a német állam is megszűnne, akkor pedig – mint írta – „már nincs miről rendelkeznem”.
Eva Braun és Hitler a Berghofban
Hitler vagyonának nyomában
A Hitler által vásárolt műkincseket (csak festményből és egyéb műkincsekből volt vagy tízezer darab (a darabszám itt is bizonytalan, van 7 ezres, 8500-as adat is), ezen felül bútorok, régi fegyverek, gobelinek képezték a gyűjtemény darabjait) eredetileg a Linzben megvalósítandó Adolf Hitler Múzeum alapgyűjteményének szánta. Ezek egy részét (hogy mennyit, azt nem lehet tudni) az ausztriai Altaussee sóbányájában rejtették el, más náci műkincsekkel együtt. Itt találták meg a szövetségesek.
Van olyan forrás, amely szerint már csak 73 festményt találtak a szövetségesek, más forrás viszont 80 teherautónyi műkincsről szól. Az valószínű, hogy a szövetségesek pontos listákat nem állítottak össze. A megtalált műkincseket megpróbálták azonosítani, ha fellelhető volt a korábbi tulajdonos, akkor azokat visszaszolgáltatták. Az azonosíthatatlan tárgyakat – állítólag ez a műkincsek háromnegyedét jelentette – a Nyugatnémet államnak juttatták. Igen valószínű, hogy sok műkincs hadizsákmányként szövetséges katonák birtokába került.
Hitler bankszámlái minden bizonnyal a bankok tőkéjét növelték. Svájcban 2013-ban hoztak olyan szabályt, hogy a hosszú ideje alvó számlák az államra szállnak át.
Irodalom:
A Harmadik Birodalom titkai: Hitler és a pénz
Hitler népirtó gépezete – A Harmadik Birodalom bankára (Inside Hitler’s Killing Machine – The Banker Of The Third Reich)
Hitler vagyonának nyomában
Hitler, Adolf: Mein Kampf (nem tiltott könyv!, Magyarországon megvásárolható, de az internetről is – több helyről – szabadon és jogtisztán letölthető, mivel a szerzői jogok 2016. január 1-jén lejártak)
Németh István: Hitler pénze (Rubicon, 2016. évi 3. szám, 15-19. pp.)
