Az adózás hozzájárult a hunok felemelkedéséhez és vesztéhez
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Attiláról, a hun birodalomról kevés korabeli írás maradt fenn. Az utókor a történeteket jelentősen kiszínezte. A hun-magyar rokonság, a székelyek eredete olyan történetek, amelyekről korabeli források nem szólnak, bár kétségtelen, hogy a középkori krónikások is gyakran hasonlították a magyarokat a hunokhoz, és Árpád bejövetelét egy második honfoglalásnak tekintették.
Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére.
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – részlet)
A mottóként választott idézet a magyarság egyik legszentebb versében szerepel. Bendegúz (Mundzuk, Mundzsuk) hun vezér volt, az V. század elején uralkodott. Ő volt az apja két későbbi vezérnek, Budának (Bleda) és Attilának (Atli, Etzel, Etel, Etele) is. A Himnusz e sorai egyaránt utalnak a hun-magyar rokonságra, illetve az ún. kettős honfoglalás elméletére. Ezek az elméletek „divatosak” voltak a XIX. században, a magyarság eredetét, őstörténetét kutatók körében. Valóságtartalmukat nem kívánjuk vitatni, ez legyen a szakavatott történészek feladata.
A hunokra vonatkozóan igen kevés hiteles írásos történeti forrással rendelkezünk. A legértékesebb forrás a hunokról Priszkosz rétor történetírása. Priszkosz megfordult Attila udvarában, így személyes tapasztalatai is voltak a hunokról. További forrásokat jelentenek a csatákról, békekötésekről fennmaradt, főleg a Kelet- és a Nyugatrómai Birodalomból származó leírások, illetve a régészeti feltárások leletei.
Priszkosz könyvét, a hunok történetét a következő századokban meglehetősen kiszínezték a történetírók, Attilát hol kegyetlen gyilkosként, hol igazságos, nagylelkű uralkodóként mutatták be, valószínűleg a kor és a hely elvárásainak való megfelelés többet nyomott a latban, mint a tények ismertetése.
Az irodalomjegyzékben feltüntetett könyv igen terjedelmes, 28 oldalas forrásjegyzéket tartalmaz a hunokkal kapcsolatban, ez is indokolja azt, hogy további forrást nem jelöltünk meg.
A hunok eredete
A hunok eredetére több különböző elmélet is létezik. Egyes vélemények szerint a Belső-Ázsia keleti területein uralkodó hsziungnuk leszármazottai lehettek („miattuk” épült a kínai nagy fal). Ezen elmélet szerint a hunokon kívül az avarok és a magyarok is e nép leszármazottai voltak.
A nyugati történetírás nem fogadja el ezt az elméletet, azt viszont megerősítik, hogy a hunok nomád állattenyésztő életmódot folytató sztyeppei harcos nép voltak. Első írásos említése a hun népnévnek egy 311-es nomád támadásról szóló krónikában szerepel, ahol a hsziungnuk leszármazottainak tekintik őket.
A hunok vándorlásuk során a Volga vidékén foglaltak szállásterületet, 375-ben Balambér (Valamibir) vezetésével átlépték a Volgát, és az egész kelet-európai sztyeppeövezetet uralmuk alá hajtva hoztak létre erős, harcos birodalmat.
Az erdélyi területet is uralmuk alatt tartó vizigótok 370 őszén vereséget szenvedtek a Dnyeszter mentén a hunoktól. Ezt követően – menekültként – kérték befogadásukat a Keletrómai Birodalomba. Valens császár ezt elfogadta, mivel ezzel egyrészt bővült (reményei szerint) az adófizetők száma, másrészt a birodalom határain letelepítve a befogadottakat, védelmet voltak képesek biztosítani a vandál és hun támadások ellen. Hogy ez mégsem volt sikeres döntés, jól mutatják a következő időszak lázadásai, a betelepítettek elégedetlenségi mozgalmai. Hogy ennek oka a tartományi vezetők alkalmatlansága, vagy a birodalmi kultúra átvételének sikertelensége volt, nem tárgya írásunknak, de vélhetően mindkettő közrejátszott.
A vizigótok 378-ban összecsaptak Valens császár seregeivel. Az ún. hadrianopolisi csatában (378) a római seregek vereséget szenvedtek, Valens császár elesett. A cannaei csata óta ez volt a legnagyobb római vereség.
Attila 452-es itáliai hadjárata során az éhínség, a pestisjárvány és Marcianus bizánci császár támadása miatt nem tudta Rómát bevenni
A hunok az V. században hódításaikkal nyugat felé fordultak, elfoglalták a Kárpát-medencét, és itt meg is telepedtek. Ebben az időben Mundzuk (Bendegúz) volt a betelepülők egyik vezetője. Az itt élő népeket uralmuk alá hajtották (szép szavakkal: szövetséget kötöttek velük), de voltak olyanok is, akik nem kértek a hun uralomból, és elmenekültek.
Hunok a Kárpát-medencében és Európában
Mundzuk (Bendegúz) után öccse, Ruga vette át a hunok vezetését. Rugának sikerült a hun törzseket egyesíteni, így sikerült létrehoznia egy a Kárpát-medencéből irányított birodalmat, amely a meghódítottak és a sarcfizetésre kötelezett környező államok révén jelentős anyagi erőforrásokra is támaszkodni tudott.
Ruga 434-ben bekövetkezett halála után Mandzuk idősebbik fia Bleda (Buda) vette át a birodalom irányítását, majd csatlakozott hozzá egyfajta társuralkodóként öccse, Attila (Etele stb.) is. Hadjárataikat most már közösen irányították.
Bleda 444-ben (vagy 445-ben) meghalt, egyes feltételezések szerint Attila ölte vagy ölette meg. Így ettől kezdve Attila már egyedül volt minden hunok uralkodója. A korabeli kevés forrás szerint fényes udvartartást vezetett, birodalmát jól kormányozta.
|
Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Attila nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fa tálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították. (Priszkosz rétor feljegyzése)
|
A hunok és az adózás
A hunok saját népén belüli adózásról nincs tudomásunk, igen valószínű, hogy saját embereiket nem adóztatták meg a hun vezetők, illetve a hun államszervezet. Ez ellentmondott volna a sztyeppei népek szabadságeszméjének. Az viszont elképzelhető, sőt valószínű, hogy a vezetők elvárták saját társadalmukon belül is – bizonyos eseményekhez kötődően – az ajándékozást (persze az elvárt ajándék ténylegesen adó!), így házasságkötéskor, gyermek születésekor, vagy a rendszeres gyűlések alkalmával. Ezek az ajándékok lehetek lovak, íjak, ruházat, öltözékhez tartozó kiegészítők, az élelmezéshez (italozáshoz) szolgáló termékek, alapanyagok.
A hunok legfőbb adóforrása a leigázott népektől, illetve a harci fenyegetéssel zsarolt államalakulatoktól, városoktól származott. Az adóbevételi csúcs Bleda (Buda) uralkodási idején volt, ennek mennyisége meghaladta a 20 000 római fontot, ez mintegy 7 tonna aranyat jelentett egyetlen év alatt.
A catalaunumi csata
A leigázott népektől a leigázást követően egyszeri váltságdíjat követeltek, ezen túl éves adóösszeget határoztak meg, illetve a (kényszer)szövetség jegyében a meghódított területeken élőknek részt kellett venniük a hunok hadjárataiban, portyázásaiban.
Az adófizetést nem teljesítőket a hun csapatok megtámadták, az embereket leöldösték vagy rabszolgaként elhurcolták, a településeket kíméletlenül kifosztották.
A hunok hódítási területeivel határos államalakulatokkal, városokkal gyakran kötöttek békeszerződéseket. Lényegében ezek egyszeri és rendszeres összeget is megállapítottak a meg nem támadás érdekében. Volt, amikor a hunok kényszerültek ilyen adót fizetni (például a perzsa államnak), de inkább az volt a jellemző, hogy a harcos hun nép szerződésben kötelezte a szomszédos államokat az adófizetésre. Ennek időnként támadásokkal is nyomatékot adtak.
A Nyugatrómai Birodalom is fizetett adót a megnemtámadás fejében, bár eleinte a két birodalom kapcsolata inkább szövetségi jellegű volt. Ennek keretében magas rangú túszokat cseréltek, így került Attila Ravennába, Honorius császár udvarába, illetve Flavius Aetius a hunok szálláshelyére. Ez mindkettőjüknek kiváló tanulási lehetőséget biztosított. Attila megtanult latinul és ógörögül, diplomáciai ismereteket szerzett, az akkori európai műveltség sok erényét magáénak tudhatta. Aetius megismerte a hunok haditechnikáját, harcmodorát, gondolkodásmódját. A későbbiekben ezeket az ismereteket mindketten hasznosították, azt akkor még nem tudhatták, hogy egymás ellen is!
A legjobb adófizető a Keletrómai Birodalom volt. Erre fejlettsége és gazdagsága miatt jól alapozhattak a hunok. A birodalom ugyan védve volt természetes határokkal (Duna, Fekete tenger stb.), illetve a nagyobb városok városfallal is körül voltak véve, de a hunoknak nem okozott gondot például a Dunán való átkelés.
Attila Aquileiát ostromolja. Miniatúra a Képes krónikában
Attila 435-ben megtámadta a Keletrómai Birodalmat. Gyorsan haladt előre a Balkán félszigeten, az útjába került városokat kifosztotta, felégette. II. Theodosius bizánci császár kénytelen volt békét kérni. Az ún. margusi békeszerződésben Bizánc vállalta, hogy a korábban befogadott menekült törzseket visszafordítják (így ők Attila adófizetőivé, rabszolgáivá váltak), vállalta továbbá a korábbi évi 350 font adó megduplázását, azaz évi 700 római fontnyi (kb. 229 kg) adó megfizetését, méghozzá aranyban. A hunok által ejtett foglyokért külön is fizetni kellett, méghozzá személyenként 8 solidust, a bizánciak által ejtett foglyokat viszont váltságdíj nélkül kellett szabadon bocsátani. További feltétel volt, hogy Konstantinápoly nyissa meg kapuit a hun kereskedők előtt.
A következő öt évben béke volt a hunokkal, ezt a császár kihasználta, megerősíttette Konstantinápoly védelmét, különösen a városfalak építésére áldoztak sokat.
A békeszerződés feltételeinek megszegésére hivatkozva Attila 440-ben ismét hadjáratot indított a Bizánci Birodalom ellen. A császári seregek a birodalom más határainál voltak elfoglalva, így Attila szinte akadály nélkül törhetett előre, 443-ban már Konstantinápoly falainál voltak Attila seregei. A falakat ugyan – technikai hiányosságok miatt – nem tudták bevenni, de a császár így is kénytelen volt békét kérni. A feltételek igen szigorúak voltak. A Keletrómai Birodalom egyszeri 6000 font (mintegy 2 tonna) aranyat volt kénytelen fizetni hadisarcként, vállalnia kellett továbbá a korábbi éves adó megháromszorozását is, azaz évente 700 font helyett 2100 font (kb. 687 kg) aranyat kellett fizetni, továbbá felemelték a foglyok utáni váltságdíjat is 12 solidusra.
Konstantinápoly falai
Óriási földrengés rázta meg Konstantinápoly környékét 447-ben. A falak egy része, továbbá a fal részét képező 57 torony is leomlott. Attila ezt kihasználva ismét támadást indított. Mire Konstantinápolyhoz értek, a város falait, tornyait újjáépítették, Attila nem tudott a városba betörni. Ismét területi követelésekkel és további aranyban való adófizetési követelésekkel állt elő. A béketárgyalások mintegy három évig elhúzódtak, a végén Attila kénytelen volt megelégedni a korábbi adóval, és területi követeléseit is vissza kellett vonnia.
II. Theodosius 450-ben meghalt. Utóda az igen harcias Marcianus lett. Az új császár felmondta a korábbi békeszerződést, nem volt hajlandó adót fizetni Attilának. Az adómegtagadás (és egyéb körülmények) igen érzékeny veszteséget jelentettek a hun birodalomnak. Az anyagi erőforrások beszűkülése, a harci képességek csökkenése néhány éven belül a birodalom széteséséhez vezettek.
Marcianus győzelmeit ünneplő aranypénze
Arany János verse ezt igen szemléletesen írja le:
|
Arany János: Két éles kard
Marciánus büszke császár
Adaját nem fizeti:
Mennek hozzá kemény szóval
Etele követi.
„Az adót te, gyáva császár,
Megadjad, megadjad!
Te uradtól, Etelétől,
Meg se is tagadjad.”
Hallja császár a parancsot,
Jő megyen fel s alá;
Teszi magát mintha nem is
Hallaná, hallaná…
(1852 körül)
|
A hunok eltűnése
A II. Theodosius császárral kötött békét követően Attila nyugati irányban kezdett el terjeszkedni. Ez – a „szokásos” módon – először portyázó rabló hadjáratokat jelentett. Attila 451 tavaszán Gallia (lényegében a mai Franciaország) területére tört be csapataival, több várost felégetett, kifosztott. A hunok és velük szövetséges hadak felperzselték Argentoratumot (ma Strassbourg), elfoglalták Divodurumot (Metz), hosszas ostrom után bevették Lutetiát (Párizs), porig rombolták Aurelianumot (Orléans).
Attila 451-es hadjárata, illetve a catalaunumi csata feltételezett helyszíne
A támadásról értesülve a Nyugatrómai Birodalom is elindította csapatait, vezérük Flavius Aetius volt. A római csapatok Aurelianumnál lepték meg a fosztogató hunokat, akikre súlyos csapást mértek, a hunok és szövetségeseik menekülni kényszerültek, Attila kitért a nagyobb ütközet elől.
A hunok és rómaiak valahol a Chálonsen-Champagne és Troyes (korabeli nevén Tricarsis) közötti síkságon csaptak össze 451. június 20-án. A csatában mindkét oldalon 40-60 ezer fős sereg vett részt (eltúlzottak a korabeli írások félmilliós adatai), nagyon sok volt a halott és a sebesült. A csatát Aetius megnyerte, Attila visszavonult szekértáborába.
Aetius nem aknázta ki győzelmét, nem törekedett Attila seregének teljes megsemmisítésére (ennek valószínűleg politikai okai voltak), így a hunok két nap múlva, látva, hogy sehol nincs az ellenség, vissza tudtak vonulni.
Aetius valószínűleg jó érzékkel látta azt is, hogy a hun birodalom felbomlása újabb kiszámíthatatlan népvándorlási hullámot indított volna el, és a Nyugatrómai Birodalomnak nem egy, hanem sok másik ellenséggel kellett volna szembenéznie. Nem tanulság nélküli ez a gondolkodás manapság sem!
A catalaunumi csata néven elhíresült ütközet semmit nem oldott meg, nem döntötte le a Nyugatrómai Birodalmat, Attila is meg tudta őrizni seregeit és birodalmát.
A következő évben Attila Itáliát támadta meg, célja Róma elfoglalása lett volna. Elfoglalta a korábban soha el nem foglalt Aquileiát, majd nyugat felé fordulva Mediolanumig (Milánó) vonult. Aetius a felperzselt föld taktikáját alkalmazta ellene, hatásosan. Attila seregét az éhség, a szárazság mellett pestisjárvány is tizedelte, közben Marcianus bizánci császár megtámadta birodalmát. Mindez rákényszerítette Attilát a békekötésre. Meglehetősen eltúlzottak azok a vélekedések, amelyek szerint ebben I. Leó (Nagy Szent Leó) pápának kiemelt érdemei lettek volna. I. Leó valóban részt vett a tárgyaló küldöttségben, de Attilát ez nem valószínű, hogy meghatotta volna, a korábban felsorolt tényezők sokkal inkább befolyásolták visszavonulását. A pápa szerepének kiemelése a későbbi történetírás „terméke”, amely a kereszténység és a pápaság legitimitását volt hivatott segíteni.
Attila és Leó pápa találkozása, Raffaello reneszánsz kori festményén (1514). A pápa lóhátról, elégedetten szemléli, amint Attila és kísérete megretten a két égi szenttől
Attila 453 tavaszán váratlanul meghalt. Halálához és temetéséhez számos történet kapcsolódik (tápiószentmártoni domb, temetés hármas koporsóban a Tisza alá stb.), de ezeket – egyelőre – semmilyen régészeti bizonyíték nem támasztotta alá.
Attila halálát követően fiai közül Ellák került hatalomra, de több fia is marakodni kezdett a hatalomért. Egyik fia, Ernák valószínűleg a Székely himnuszban is említett Csaba királyfi volt, akinek nemzetségéből a székelyek származtatják magukat. Ernák valószínűleg 503-ban halt meg, ezzel Attila dinasztiájának is vége lett.
A belső harcok szép lassan felőrölték a hun birodalmat, a VI. századtól már nem is említik őket történeti dokumentumok, valószínűleg beolvadtak a kelet-európai sztyeppei népek közé. Ez azt is jelenti, hogy akár a magyarok ősei között is ott lehettek.
Attila halálát követő évben Aetiust összeesküvők meggyilkolták (az sem kizárt, hogy III. Valentinianus császár személyesen is részt vett az összeesküvésben). Megkezdődött a Nyugatrómai birodalom lassú agóniája, míg 476-ban végleg megszűnt.
A hunok megjelenítése a művészetekben
Priszkosz rétor írása mellett meg kell még említeni, hogy Attila alakja megjelenik a Nibelung-énekben, a Völsunga Sagában és az Edda-énekekben is. Alakját e művek nemes, nagylelkű szövetségesként mutatják be.
Attila alakjáról bőségesen beszámol Kézai Simon is a Képes Krónikában, Gárdonyi regényt írt róla (A láthatatlan ember) illetve az Éjjel a Tiszán című verse is róla szól, Arany Jánost a Csaba trilógia (Keveháza, Buda halála, Csaba királyfi) megírására ihlette, de felbukkannak a hunok a csodaszarvas legendájában is.
Számos képzőművészeti alkotás, mozifilm, sőt opera (Verdi: Attila) is megörökítette Attila tetteit, emlékét. Az egyik legnépszerűbb hőse az irodalomnak, történetírásnak és egyéb művészeteknek.
Irodalom:
Obrusánszky Borbála: Európa ura, Attila (Tartama Könyvkiadó, Barót, 2016)
