Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A XVII. század Franciaország történetében a fellendülés kora volt. Iparosítás, a haderő reformja és növelése, erős tengeri flotta létrehozása, paloták, kastélyok építése, a tudomány és a művészetek előretörése, megbecsülése mind jellemző a századra. A század túlnyomó részében XIV. Lajos, a Napkirály uralkodott. A király mellett az eredményekben része volt egy zseniális pénzügyi-gazdasági szakembernek, Jean-Baptiste Colbertnek is, akit a merkantilizmus kidolgozójaként is számon tart a tudománytörténet, bár itt nem annyira kidolgozásról, inkább racionális gazdasági döntések sorozatáról van szó. Colbert sok területen hatással volt Franciaország fejlődésére, ezek közül az egyik legfontosabb éppen az általa bevezetett adóreform volt. Utóbbi során csökkentette a közvetlen adók-, és növelte a közvetett adók mértékét, és új forgalmi adókat vezetett be. Az adószedésben újított azonban igazán jelentőset.
A Napkirály abszolutizmusa
XIII. Lajos francia király 1643-ban meghalt. Fia, a későbbi XIV. Lajos (1638-1715) ekkor mindössze öt éves. Még tart a harmincéves háború, az államkassza üres, a kormányzást főminiszterként a nagyhatalmú Mazarin bíboros irányítja (folytatva elődje Richelieu tevékenységét). Mazarin igyekezett a gyermek megfelelő neveléséről gondoskodni, illetve erős kézzel kormányozta az országot.
Colber: Adót szedni annyi, mint a lehető legkevesebb gágogás árán minél jobban megkopasztani egy libát (Anna Ancher festménye, 1883)
A harmincéves háborút a vesztfáliai békével sikerült ugyan lezárni, de a francia csapatokat ezután Spanyolország ellen vezényelték át. Az elégedetlen főnemesség nyílt fegyveres ellenállást kezdett el (Fronde felkelés), amelyet csak 1653-ra sikerült leverni. Az ifjú Lajosnak is többször veszélyben volt az élete a felkelés alatt.
Lajost 1651-ben nagykorúsították, 1654-ben XIV. Lajos uralkodói néven megkoronázták Reimsben, az utókor viszont főleg Napkirályként emlegeti. Az ország irányításába folyamatosan bekapcsolódott Mazarin mellett, így megfelelő gyakorlatot szerzett a kormányzásban. Mazarin a halála (1661) előtt titkárát, Jean-Baptiste Colbert-t ajánlotta az uralkodó figyelmébe.
Lajos Mazarin halála után nem nevezett ki újabb főminisztert, helyette a legfőbb döntési jogköröket magához vonta, és általában két-három miniszterére támaszkodott, akiknek vitáit végighallgatva hozta meg döntéseit. Közülük az egyik a következő két évtizedben Colbert volt. A vezető miniszterek (Colbert és Louvois márki) és családjaik (klánjaik, nepotizmus!) uralták a francia nagypolitikát (Colbertnek is több rokona – a fia is, akinek szintén Jean-Baptiste volt a keresztneve, és unokaöccse is – kapott miniszteri kinevezést).
Colbert tanácsára a király 1661-ben menesztette a kincstári bevételekért felelős Fouquet minisztert, pert indított ellene, ugyanis a jelentős adóbevételeket gyakran saját maga és támogatói gazdagodására fordították, az adóbevételeknek csak mintegy tizede érkezett meg a kincstárba. Fouquet-t a bíróság ugyan nem ítélte el, de Lajos el tudta érni, hogy Fouquet hátralévő éveit egy várbörtönben töltse (1680-ban halt meg).
Az ország gazdaságát – alapvetően Colbert tanácsai és intézkedései alapján – sikerült stabilizálni, fejlesztették a hadiflottát, hatalmas építkezések (Louvre bővítése, Versailles) folytak, később bevezették a hadseregben a sorozást. Amikor XIV. Lajos 72 évi uralkodás (!) után – 1715-ben meghalt –, Franciaországot Európa legerősebb országaként, hatalmi szempontból legstabilabb monarchiájaként tartották számon. A tudományok és művészetek is jelentősen fejlődtek. Hogy csak néhány író nevét említsük ebből a korból: Moliere, La Fontaine, Racin, Corneille, La Rochefoucauld!
Henri Testelin: Colbert előadása 1667-ben a királyi akadémia és XIV. Lajos előtt (Colbert fekete ruhában, jobboldalon a Canal du Midi tervei)
Az államberendezkedést utólag abszolutizmusnak nevezték el, utalva az uralkodó hatalmára, arra, hogy semmi sem korlátozhatta döntéseit. Ez azonban nem így volt! (Erre vonatkozóan lásd Hahner Péter írását!) A királynak számos korlátozó tényezőt – például az egyházi előírásokat – kellett figyelembe vennie, de a társadalom feletti helyzetét így is biztosítani tudta.
Sokszor idézik ezzel kapcsolatban a XX. században élt francia történész, Denis Richet mondását, amely szerint „az abszolút monarchia az állandó háborúskodás és az adóztatás kényszerszülötte volt”.
A Napkirályt gyakran azonosítják azzal a mondással, ami szerint „Az állam én vagyok!”. Valószínűleg ezt soha nem mondta, sőt ezzel ellentétes tartalmú mondatot igen, méghozzá a halálos ágyán: „Én elmegyek, de az állam örökre itt marad!”.
Colbert élete és gazdasági tevékenysége
Jean-Baptiste Colbert 1619-ben született Reimsben. Családjában többen foglalkoztak kereskedelemmel, banki tevékenységgel, uzsorával, spekulációval. Mindez természetesen segítette a közgazdasági ismeretek elsajátítását. Pályája gyorsan ívelt felfelé: tanulmányait a jezsuitáknál folytatta, huszonévesen volt miniszteri titkár, királyi tanácsadó, majd 1651-től Mazarin bíboros titkára lett. A bíboros szolgálatában annak vagyonkezelésével foglalkozott – igen eredményesen (Colbert szolgálataiért 1658-ban Seignelay márkija lett). Ez is hozzásegítette ahhoz, hogy Mazarin halála után a király legfőbb pénzügyi-gazdasági segítője lett. Különböző tisztségeket töltött be 1661-től, általában több funkciót is egyszerre. Az állami adó- és pénzügyek mellett volt felelőse a haditengerészetnek, a bányáknak, az erdészetnek, az állami építkezéseknek is. Colbert 1683-ban halt meg, a Párizs központjában lévő Saint-Eustache katedrálisban helyezték végső nyugalomra.
Colbert (Claude Lefebvre festménye, 1666, Versailles)
A párizsi köznép megünnepelte a szigorú adóztató halálát. Temetésekor a koporsóját kövekkel hajigálták, és egy dalt is énekeltek, amelyben a következőképpen gúnyolódtak: „Colbert pokolra menvén, odasúg Lucifernek: nem látná-e célszerűnek, hogy valami adót vessünk ki?”
|
Merkantilizmus A 17. században kialakult gazdaságfilozófia és gazdaságpolitika, amely az egységes nemzetgazdaság kialakítása felé tette meg az első lépéseket, ennek érdekében az állam aktív szerepet vállalt az alakításában. Ez a gazdaságpolitika hozzáárult feudális gazdaság visszaszorulásához, a polgárság megerősödéséhez. A merkantilisták szerint egy ország gazdagsága alapvetően attól függ, hogy mennyi kincset, nemesfémet tud felhalmozni az ország. Ennek érdekében olcsón kell vásárolni és drágán eladni. Később felismerték, hogy ennek legfontosabb eleme az iparfejlesztés és a külfölddel – lehetőleg a gyarmatokkal – való kereskedelem. A célok elérése érdekében az iparcikkek behozatalát és a nyersanyagok, mezőgazdasági termékek kivitelét magas védővámokkal korlátozták, a fordított irányú kereskedelmet pedig alacsony vámokkal, kedvezményekkel, támogatásokkal ösztönözték, az iparfejlesztést kölcsönökkel, állami támogatásokkal, külföldi szakemberek „importjával” segítették. A merkantilisták szerint így megnő az árszínvonal és a termelés, csökken a kamatok szintje, következményeként pedig emelkedik az iparosok profitja, ami végső soron az ország gazdagodását eredményezi. Legjelentősebb képviselői: a francia Jean-Baptiste Colbert és az angol Thomas Mun, bár ennek a gazdaságpolitikának az előzményei már felfedezhetők Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és Luxemburgi Zsigmond magyar király rendelkezéseiben is. |
Colbert az adózáson belül csökkentette a közvetlen adók mértékét. A tartalmilag adónak számító vámokon kívül számos egyéb intézkedést is bevezettek. Colbert nem „talált fel” új dolgokat, viszont következetesen alkalmazta az elméletben már megismert elveket.
A legfontosabb közvetlen adó a „taille” nevű vagyonadó volt, bár tartományonként eltérő módon állapították meg ennek alapját, illetve szedték be. Colbert egységesítette az adóalap megállapítását és a beszedés módját.
A közvetett adókat növelték, illetve új forgalmi adókat is bevezettek. Az egyik legfontosabb közvetett adófajta a sókereskedelem után fizetendő gabelle volt (nem véletlen, hogy az adószedőket gabelleurs-nek nevezték). Ezt az adót minden hét év felettire kivetették, kötelező sóátvételt írtak elő, de szigorúan szabályozták a só felhasználását is: csakis főzésnél és étkezésnél lehetett felhasználni, de tilos volt például a hús tartósítási célú sózására alkalmazni, ahhoz magasabb adót kellett fizetni (persze ennek következménye volt a só csempészetének kialakulása, ami viszont a büntetések szigorítását hozta maga után (lásd Ráth-Végh István könyvében). Forgalmi adót vezettek be például a bor és más szeszes italok után.
A beszedésben történtek tulajdonképpen a legnagyobb változások. A király évenként adópátenst adott ki az egyes tartományokban (adókerületekben) beszedendő adó mennyiségéről, ezt pályázhatták meg a főadóbérlők nyilvánosan és írásban (verseny, nyilvánosság, írásbeliség – ezért is tartják Colbert-t a közbeszerzés-történelem legnagyobb alakjának), azzal, hogy a nyertesnek a pályázati összeget előre ki kellett fizetnie. Azokat az adókerületeket, ahol a beszedési költséghányad átlag alatti volt megjutalmazták, az átlagot túllépőket viszont szankcionálták. A nyilvánossággal sikerült visszaszorítani a korrupciót, az ösztönzési rendszerrel pedig elérték, hogy a lehető legkisebb költséghányaddal szedjék be az adókat, a beszedett adó ne az adóbérlők zsebében tűnjön el. Ez fontos eredmény volt egy olyan korban, amikor a nemesi címet, a tisztségeket, állásokat, megbízásokat nyíltan, pénzért lehetett megvásárolni (simonia).
Colbert nem értett egyet a nemesség, a talárosok (ők a polgárságból felemelkedett, nemességet szerző – vagy vásároló –, közhivatalt viselő személyek voltak) és az egyháziak adómentességével, de tudomásul vette ezeket, sőt még meg is erősítette a kiváltságokat, annak érdekében, hogy a tehetősebbek minél többen kapcsolódjanak be az ipari és kereskedelmi tevékenységbe. A „taille” alól tehát mentesek voltak, viszont az újonnan bevezetett forgalmi adókat nekik is meg kellett fizetni, tehát sikerült az adózók körét is szélesíteni.
|
A colbert-izmus lényegét jól kifejezik Colbert szavai: „Ha a pénz csak az országon belül forog, ez önmagában még senkit nem gazdagít, mert mindig ugyanaz a mennyiség cserél gazdát.” Colbertnek az adózásról eléggé cinikus véleménye volt, de ez érthető, mivel a beszedett adók elköltésébe nem mindig szólhatott bele: „Adót szedni annyi, mint a lehető legkevesebb gágogás árán minél jobban megkopasztani egy libát.” |
Az intézkedések eredményeként költségvetési egyensúly jött létre, az állami bevételek a kétszeresükre emelkedtek, miközben a kiadásokat a felére sikerült lefaragni.
Colbert számos egyéb gazdasági lépést is kezdeményezett, illetve közreműködött azokban:
egységesítette a pénz- és mértékrendszert;
fölmérette az ország területét, alapvetően egy jól alkalmazható földadózás céljából (ugyanerre Magyarországon kétszáz évvel később került sor);
állami manufaktúrákat hozatott létre;
intézkedéseket hoztak a termékek minőségének garantálására;
külföldről Franciaországba csábítottak iparosokat (Magyarországról például a bőrcserzőket, akik eljárásukkal nagy vízállóságot tudtak biztosítani a termékeiknek – például lábbeliknek –, ennek következménye az, hogy franciául ennek a szakmának a művelőit hongroyeur-nek nevezik);
az adóbérlők versenyeztetését más területeken, így a nagy állami építkezéseken (Louvre, Versailles, csatornák és utak építése) is alkalmazták;
korszerűsítették a bírósági ítélkezés rendszerét (alapvetően gazdasági érdekeket szem előtt tartva);
ösztönözte a gyarmatbirodalom létrehozását (még a kivándorlást is segítette emiatt);
jelentősen fejlesztette a haditengerészetet, két évtized alatt elérte, hogy a holland és angol flottánál is erősebbé vált a francia hajóhad.
Sikeressége ellenére intézkedései magukban hordozták – hosszabb távon – azok kudarcát is. A jelentős adóbevételeket a háborúskodásra (XIV. Lajos tényleges uralkodásának 54 évéből 33 évet háborúskodott) és az uralkodói rétegek fényűzésére (például Versailles) fordították. Az adóterheket főként a parasztságra terhelték, így a XVIII. századra ezek a terhek egyre inkább elviselhetetlenné váltak. A mezőgazdaság fejlődése megrekedt (szemben például Angliával). A jelentős iparfejlődés és az adóbevételek növekedése mellett a belső piac fejlődése elmaradt, így a fogyasztás nem tükrözte a gazdaság fejlettségét. Mindez szükségszerűen vezetett a következő évszázadban az egyre mélyebb válsághoz, és a század végére a forradalomhoz.
A későbbi problémákért persze kár lenne Colbert-t felelőssé tenni. A döntési jogkört a király mindig megtartotta magának, sőt amikor 1683-ban Colbert a hibákra felhívta a király figyelmét, még állásából is elbocsátották.
Colbert síremléke a St.Eustache templomban (a szerző felvétele)
Colbert kapcsolata a művészetekkel, a tudománnyal, a kulináriával
Colbert bőkezűen támogatta a tudományokat és a kultúrát.
Vele szemben ugyanakkor nem voltak kíméletesek a művészek. Persze erre Colbert alapot is adott. Piperkőcködése, „ősi” nemesi gyökereinek keresése gyakran volt köznevetség tárgya. Moliere is ezt a magatartást figurázta ki az „Úrhatnám polgár” című vígjátékában. A főszereplő Jourdain számos azonosságot mutat Colberttel, így a maga korában minden bizonnyal sokan ráismertek. (Megjegyzem, hasonló tulajdonságokkal maga Moliere is rendelkezett – például származása, nemesség iránti vágya –, csakhogy a politikusok ritkán írnak komédiákat!)
La Fontaine gyűlölte Colbert-t, mivel annak tanácsára juttatták börtönbe a meseíró bőkezű mecénását, Fouquet-t. Az igencsak léha életet élő La Fontaine, ahol csak tudott, ármánykodott Colbert ellen. Sajátos elégtételt szolgáltatott a sors La Fontaine-nek, amikor Colbert halála után, annak helyére, őt választották be a Francia Akadémia tagjai közé, így ő is tagja lett a „halhatatlanok” negyvenfős testületének (ugyanebben az időben Colbert Jacques-Nicolas nevű fia is tagja volt a testületnek).
Dumas is megidézi La Fontaine-t, Fouquet-t és Colbert-t „A három testőr” című regény folytatásaként megírt „Bragelonne vicomte” 4. kötetében. Az előzmények alapján talán nem véletlen, hogy Colbertre nézve egyáltalán nem pozitív beállítással: szemben a kifinomultnak beállított Fouquet-val Colbert-t faragatlannak és könyörtelen cselszövőnek állítja be.
Colbert közgazdasági tevékenysége nem annyira írásaiban, sokkal inkább a gyakorlati tevékenységében és eredményeiben testesülnek meg. Nem véletlen, hogy a merkantilizmus e sajátos válfaját colbert-izmusnak nevezik.
Támogatásával épült meg a kor műszaki csodája, a Canal du Midi, amely közvetlen vízi összeköttetést biztosított Franciaország területén keresztül a Földközi tenger és az Atlanti óceán között. A csatornát kizárólag kézi erővel ásták ki, beleértve még egy alagutat is, amelyet a sziklákból vájtak ki. A csatorna lehetővé tette, hogy a kereskedelmi szállítmányokat rövidebb és biztonságosabb úton szállítsák a két „nagy víz” között. A csatornán 103 zsilip van, amelyek a 190 méternyi szintkülönbség kiegyenlítését oldják meg.
A tervező és az építés vezetője egy gazdag adóbérlő, Pierre-Paul Riquet volt, aki a sóadóból származó jövedelméből finanszírozta az építkezés rá jutó költséghányadát. A király 40 %-kal, a tartomány 40 %-kal, Riquet a fennmaradó 20 %-kal járult hozzá az építkezési költségekhez. Riquet az építés ideje alatt csődbe ment és szegénységben halt meg 1680-ban, néhány hónappal a csatorna 1681-es átadása előtt.
A csatorna több mint háromszáz év elteltével ma is működik, teljes hosszában hajózható (!), persze ma már kereskedelmi jelentősége nincs, de idegenforgalmi, turisztikai szerepe kiemelkedő.
Colbert számos művészeti és tudományos testület létrehozásánál közreműködött kezdeményezésével, támogatásával vagy ajánlásával. Ilyenek voltak például a következők: Académie des inscriptions et belleslettres (1663), Académie des sciences-t (1666), Académie de France (Rómában), Királyi Csillagvizsgáló, Francia Nyugat-indiai Társaság és Francia Kelet-indiai Társaság (1664), Levantei Társaság, Északi Társaság, Szenegál Társaság.
Colbert nagy gourmand lehetett, mert az étlapon is gyakran találkozhatunk a nevével. A Colbert-vaj, a Colbert-mártás, a Colbert-módra készült hal és sülthús ismert konyhatechnikai termékek ma is. Az interneten – még magyar nyelven is – bőségesen találhatunk recepteket, leírásokat, fényképeket ezekről.
Készül a bélszín Colbert-módra
Irodalom:
Ballagi Aladár: Colbert I-II. kötet (Magyar Tudományos Akadémia, 1889, Budapest)
Hahner Péter: Az abszolút monarchiáról mai szemmel. Az állam én vagyok!
Ráth-Végh István: Hatalom és pénz (Gondolat, 1977, Budapest)
Sargent, Arthur John: The Economic Policy of Colbert (Batoche Books, 2004, Kitchener)
