Dézsmálás, ebek harmincadja, huszár – egy kis adóetimológia (1. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A ma is használt adózási eredetű szavakat, kifejezéseket egyfajta időrendben mutatjuk be, mindig kapcsolva a nyelvi eredetmagyarázathoz olyan kifejezéseket, közmondásokat is, amelyek az adott szóhoz, kifejezéshez kapcsolódnak.

Sok olyan szó, illetve kifejezés van (volt), amelyeket korábban gyakran használtak, ma viszont ezek már nem részei a köznyelvnek. Ezekről a cikksorozat végén fogunk rövid ismertetést adni.

A szavak, kifejezések eredetét bemutató sorozatunk első részében a dézsmálásról, mint adóztatási formáról, az „ebek harmincadjára jutott” kifejezés eredetéről, illetve a huszár szó adózási kapcsolatáról szólunk.

Nem szép dolog másokat megdézsmálni

A középkorban a jobbágyok a terményeik, állatszaporulatuk tizedét az egyháznak adták. Méghozzá természetben. Hivatkozási alapul a Biblia szolgált, de Szent István első törvényei között is megjelent már az egyházi tized fizetésének kötelezettsége.

A Biblia szerint tizedet kellett fizetni a gabonából (búza, rozs, árpa, zab, tönköly, köles), a borból, a bárány, illetve a méhkasok szaporulatából. Ezekre vonatkoztak a dézsmagabona, bordézsma, dézsmabárány kifejezések.

A középkori magyar törvények is ezt erősítették meg, de szép lassan más termékekre, terményekre is kiterjesztették a kötelezettséget, illetve a természetbeni megfizetés helyébe a pénzbeli megfizetés lépett, bár ez ellen a jobbágyság mindig erőteljesen tiltakozott. A kiterjesztések eredményeképpen a kecskeszaporulatból, illetve a lencse-, borsó-, len- és kender-, valamint a kukorica-, dinnye-, dohány- és burgonyatermés után is fizetni kellett a tizedet. A pénzbeni megfizetésre használták a dézsmapénz elnevezést.

Az adózók természetesen megpróbálták a kötelezettségeiket csökkenteni, ha már fizetni kellett, a kevésbé értékes részt, állatokat adták át adóként, a bort gyakran felvizezték, a rosszabb minőségű borokat összeöntögették.

A tizedfizetési kötelezettséget a latin decimus (tizedik) sorszámnév alapján nevezték el, ennek északolasz közvetítéssel meghonosodott kifejezése a dézsma, illetve eléggé negatív csengésű változata a dézsmálás. Egyébként gyakran másfajta adókat is a dézsma szóval nevesítettek, így a földesúri kilencedet (másik elnevezése a nona volt, de ez már kikopott a nyelvhasználatból), de olyan adókat is, amelyeket nem a megtermelt javak arányában kellett megfizetni.

Kapcsolódió kifejezés még a papkéve. Az aratás során a levágott gabonát kévékbe gyűjtötték, azokból kereszteket raktak, a legfelső, tizenhatodik kéve a (községi) pap, lelkész kapott járandóságául szolgált. A „Tegyük fel a papkévét!” az utolsó kéve, a pap járandóságának kifejezésévé vált (a püspök illetve a helyi pap járandóságának aránya többször is változott).

A dézsma ma már nem létezik (bár több egyház, felekezet ma is szed a híveitől tizedet, természetesen a Bibliában leírt kötelezettségre hivatkozva), a dézsmálás, megdézsmálni kifejezést viszont ma is használjuk, illetve több településen is utcanév őrzi ennek az adófajtának az emlékét.

A nagymarosi Dézsma utca (1900 körül)

 

Számos kifejezésben, szólásban szerepel a dézsma-szó, nem véletlen, hogy szinte mindig negatív jelentéstartalommal. Lássunk ezek közül néhányat!

Hányják vetik, mint a dézsmabúzát. Hányják-vetik, mint a dézsmán szedett gabonát. Jelentése: felelőtlenül, gondatlanul gazdátlan holmiként kezelik.

Dézsmát kell venni a szaván. Jelentése: hazug; csak minden tízedik szavát lehet elhinni, nem kell neki mindent elhinni, mert nem minden igaz, amit mond.

Kiki maga kádjárul dézsmáljon. Magad csöbörjébül vedd a dézsmát. Jelentése: nem való a máséból ajándékozgatni, a más holmijához hozzányúlni.

Kiadta a dézsmát. Jelentése: nem teljes már, egy vagy több tagja, illetve része hiányzik.

Kiveszi belőle a dézsmát. Jelentése: belekóstol, noha nem kínálták; megdézsmál valamit.

Megadja a dézsmát. Jelentése: meglakol.

Mosolyog, mint a dézsmabárány Jelentése: fanyarul, kelletlenül, szomorkásan mosolyog.

Szomorúan néz, mint a dézsmabárány. Jelentése: lerí róla a bánat.

Nekiszokott, mint a molnár a dézsmának. Jelentése: lopkodásnak, hozzászokott, hogy megdézsmáljon valamit. (A molnárnak fizetett őrlési díjat is nevezték dézsmának.)

A barát a barátot meg nem dézsmálja. Szerzetes a szerzetestől nem keres tizedet. Pap a papot nem dézsmálja [Pap a paptól nem vesz lélekpénzt; Nem vesz egyik pap a másiktól gyónópénzt]. Jelentése: akik ugyanabba az érdekkörbe tartoznak, azok nem szoktak egymásnak ártani.

Ebek harmincadja!

A harmincad a középkorban a kereskedelmi forgalomra kivetett adó volt. Függetlenül attól, hogy a mértéke többször is változott, illetve termékkörönként is eltérő volt (ötvened, nyolcvanad stb.), a köznyelvben az adófajtát egységesen harmincadként említették.

A harmincadot kezdetben árumegállító helyeken, az ún. harmincadhelyeken szedték az erre feljogosított adószedők, a harmincadosok. Kiváltságot jelentett, ha egy település, rév, híd (stb.) harmincadhelyi rangot kapott, mert a kereskedők itt kötelesek voltak adózni, illetve kényszerítették is a kereskedőket, hogy utazásaikat a harmincadhelyeken keresztül teljesítsék.

A harmincadvám emlékét őrző utcanévtábla és szobor Budapest belvárosában

 

Az országhatáron történő egységes adófizetés Luxemburgi Zsigmond (1368-1387-1437) rendelte el, méghozzá a kivitelre és a behozatalra egyaránt.

1405. évi (I.) XVII. törvénycikk hogy harminczadot mind az országból kivitt, mind az abba behozott áruk után kell fizetni Ezenkivül, minthogy bizonyos, igaz és észszerü okoktól vezérelve, a köztársaság hasznára és egész országunk megmaradására, a melynek érdekében elődeink, Magyarország királyai, az elmult időkben is sok törvény alkotásáról és sok szokás behozataláról gondoskodtak, a főpapokkal, bárókkal és országunk tekintélyesebb előkelőivel nem régiben elhatároztuk, hogy minden kereskedő, kalmár, és egyéb bármily állásu és sorsu emberek, kik az ország határain tulra visznek és szállitanak portékát, vagy árukat és eladó dolgokat, ezektől épen ugy kötelesek a harminczad részt megfizetni és kiszolgáltatni, mint azoktól, melyeket az országba behoznak.

Az „ebek harmincadja” szókapcsolatra többfajta értelmezés is van. Közös mindegyik történetben, hogy az elveszett, elpusztult dolgokat illetik ezzel a szólással.

Az első két értelmezés O Nagy Gábor „Mi fán terem” című könyvéből származik (Gondolat, Budapest, 1993)).

A szólás érthetővé válik, ha tudjuk, hogy korábban a kóbor kutyák gyakran csapatokba verődnek, és ilyenkor bizony megtámadják akár az embert is. Ha ilyenkor a megtámadott ruházatának, netán testének egy-egy darabja a kutyák fogai közt maradt, azt mondták az ebek harmincadjának. Van azonban ennél elborzasztóbb magyarázat is: gyakran a dögök, vagy akár a temetetlen holttestek váltak a kutyák vacsorájává. A szólás jelentése inkább ez utóbbira utal: ’gazdátlan dolog’ vagy ’pusztulásra ítélt érték’ az, ami ebek harmincadjára jut vagy kerül, esetleg ebek harmincadján van.

Spanyol kutyák támadása az indiánok ellen

 

O Nagy Gábor további értelmezéseket is ad könyvében, ezek azonban kevésbé elfogadhatóak, így ezeket nem ismertetjük.

A szólás egy harmadik értelmezése jelent meg Hegedűs Géza „Tudniillik tudni illik” című könyvében (Göncöl, Budapest, 1991).

Hegedűs értelmezése szerint a kifejezésnek közvetlenebb a kapcsolata az adózással, mint az előző történetekben. Az okot a szerencsejátékok magyarországi elterjedésében találta meg. Mária Terézia korában jött divatba és terjedt el a Genovából származó lottéria (amit manapság lottónak nevezünk) játék. A nyereség után az államnak fizetendő adót nevezték harmincadnak (itt is arról van szó, hogy az elnevezés és a tartalom elvált egymástól, és más adófajtákra is alkalmazták a harmincad elnevezést).

A szerencsejátékokból származó bevételekből finanszírozták a császári-királyi udvar fenntartásának költségeit. Ehhez a háztartáshoz tartozott a ménesek, a kutyafalkák költsége is. A köztudatba már az került át, hogy a szerencsejátékok adójából tartják fenn a királyi vadászatok kutyáit, az ebeket is. Hegedűs szerint ebből alakult ki, hogy amit az ember bármiféle szerencsejátékon vesztett, vagy nyert, és így adót fizetett a nyereményből, az a kutyáké lett, vagyis „ebek harmincadjára” jutott.

(A Genovai lottériának a története, elterjedése, ebben Casanova szerepe is igen érdekes történet, erre még vissza fogunk térni.)

Lássunk néhány kapcsolódó kifejezést és azok jelentését!

Átesett [régiesen: általment] az ebek harmincadján. Ráhúzták az ebek harmincadjára. Jelentése: sokat szenvedett, sok bántalom érte, alaposan ellátták a baját, sokat okult saját kárán.

(Az) ebek harmincadján van. (Az) ebek harmincadjára jut (vagy kerül) Jelentése: könnyelműen, gondatlanul bánnak valamivel, és ezért teljes pusztulás fenyegeti, illetve nagyon rossz helyzetben, nagy bajban van valaki.

Eléri még az ebek harmincadját. Jelentése: majd elpusztul, majd tönkremegy.

(A) kutyák harmincadján. Jelentése: szorult helyzetben, nyomorult állapotban van.

A kutyák harmincadjára jutott. A kutyák szájába került. Jelentése: pusztulóban van, előbb-utóbb megsemmisül.

Én is voltam az ebek harmincadján. Jelentése: próbáltam a rosszat.

Ráhúzták az ebek harmincadjára. Rákerül az eb harmincadjára. Jelentése: büntetést kapott. (Ez O Nagy Gábor egy nem ismertetett, deresre húzásra vonatkozó értelmezésével lehet kapcsolatban.)

A huszár szó is adózási eredetű

Amikor a huszár szót halljuk, egy csinos ruhában tetszelgő lovaskatona képe jelenik meg előttünk. És valóban, a szó egyik magyarázata pont ebből származik.

Már Zsigmond király elrendelte (1435. évi (I.) II. törvénycikk), hogy 33 jobbágytelkenként egy jól felszerelt lovas katonát kellett kiállítani a király hadviselése esetére.

1435. évi (I.) II. törvénycikk hogy minden harminczhárom jobbágy után egy jól felfegyverzett lovast kell hadba küldeni Ezenfelül felségünk mondott főpapjainkkal, báróinkkal és országlakóinkkal elhatározta és megállapitotta, hogy az országszerte hirdetett közönséges hadjárat alkalmával, az egyes bárók, előkelők és birtokos nemesek maguk személyesen megjelenvén, az ország mindenik közönséges hadjáratára uradalmaik mennyiségéhez képest állitsanak katonákat; tudniillik minden harminczhárom jobbágy után, kiknek a többi jobbágyok módjára azokban a falukban, a hol laknak, külön telkeik és földeik vannak és a kik a többi jobbágyokkal együtt bért, rovatalt fizetnek, munkát vagy más urasági szolgálatot teljesitenek, egy tegzes lovast; száz után pedig hármat és igy következetesen akárhány jobbágyuk van, minden további száz után három-három tegzes lovast, a kiknek tudniillik legalább is ijaik, tegzeik, kardjaik és csákányaik vannak, s a kik a harczra képesek és alkalmasok. 1. § A kiknek pedig harminczhárom jobbágynál kevesebbjük van, azoknak saját jobbágyaikat mások jobbágyaival kell egybekötni s összesiteni akképen, hogy mindnyájuknak minden harminczhárom jobbágyából mindenkor egy, a föntebbi módon felfegyverzett és felszerelt tegzest küldjenek a közönséges hadjáratokra.

A lovas katona kiállításának kötelezettsége a természetbeni adózás egy sajátos formája volt a XV. században. Források szerint már Zsigmond is húszra csökkentette azon jobbágytelkek számát, amelyek után lovas katonát kellett kiállítani.

Középkori huszárok csatája, Hoefnagel Esztergomról készített metszetének részlete, 1595

 

A rendelkezést több alkalommal módosították, például 1454-ben, 1492-ben, 1498-ban. Az 1492-es XX. törvénycikk kifejezetten húsz jobbágytelekről szól:

1492. évi XX. törvénycikk hány lovas legyen egy banderiumban? és miképen kelljen a birtokos meg az egy telkes nemeseknek hadba vonulniok? Hogy az ilyen hadi kirándulásban semmi czivódásra és surlódásra se nyiljék alkalom, megállapitottuk és rendeltük: 1. § Hogy minden egyes egész banderiumban négyszáz, egy fél banderiumban pedig kétszáz katonának kell lennie, a kiknek egyik fele része fegyveresekből, másik fele része pedig könnyü fegyverzetüekből, köznyelven huszárokból, álljon. 2. § A többi báróknak pedig, a kiknek nincsenek banderiumaik, az ő méltóságukhoz és vagyonuk állásához, meg jobbágyaik számához képest kell a hadban szolgálniok. 3. § A nemesek ugyanis és a többi alsóbbrendü birtokosok minden husz kapu vagy egész jobbágytelek után egy kellően felszerelt lovast, az egytelkes nemesek pedig, vagyis a kiknek nincsenek jobbágyaik, minden tiz ház vagy udvar után szintén egy lovas katonát kötelesek küldeni, a ki legalább is lándzsával, pajzszsal és kézijjal s ha lehetséges, pánczéllal legyen ellátva.

A húsz kapu vagy egész jobbágytelek után kiállítandó fegyveres katonát nevezték húsz-ár-nak, azaz huszárnak.

Más magyarázatok szerint a huszár szerb-horvát jövevényszó, eredetileg rablót jelentett. Ez a magyarázat is elképzelhető, de kevésbé valószínű.

Mértékadónak tekinthető, hogy Mátyás király egy 1481-ben írt latin nyelvű levelében a fekete seregén belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi („equites levis armaturae, quos hussarones appellamus” magyarul „könnyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”).

Bármelyik magyarázatot is fogadjuk el, az kétségtelen, hogy a huszár szó a magyarból terjedt át más európai nyelvekbe. A leghíresebb huszár Hadik András volt, róla korábban már írtunk Mária Terézia vámintézkedései, illetve a XVIII. századi adólázadások, pontosabban a mádéfalvi vérengzés kapcsán.

Magyar huszárok francia bélyegen, 1850

 

Lássunk néhány kifejezést a huszárokkal kapcsolatban!

Kurta, mint a’ huszár mente.

Ritka huszár paripa nélkül.

Olyan huszár lesz belőle, hol felül, ott le is száll.

Megtette a hat vágást. Jelentése: megtette, amit kell

Ez utóbbihoz magyarázat is szükséges. A huszárvágás hat sújtást jelent a karddal: első vágást teszi a ló jobb füle mellett le és oldalvást hátra, a másodikat ugyanott alulról fölfelé, a harmadikat a ló bal füle mellett fölfelé, a negyediket ugyanott lefelé, az ötödiket feje fölött körül kanyarítva, a hatodikat szúrással előre. Első négy vágással védi lova kantárát és vágja oldal felőli megtámadóját; az ötödikkel védi magát hátulról, a hatodikkal előre tör, s támad.

Irodalom:

A magyar nyelv értelmező szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959–1962)

Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára – A Magyar Tudományos Akademia megbizásából (Emich Gusztav magyar akademiai nyomdász, Pest, 1862)

Erdélyi János (szerk): Válogatott magyar közmondások (Heckenast Gusztáv, Pest, 1862)

O. Nagy Gábor: Magyar Szólások és közmondások (Gondolat, Budapest, 1985)

Zaicz Gábor (főszerkesztő): Etimológiai szótár – Magyar szavak és toldalékok eredete (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2006)

Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár – Arcanum DVD Könyvtár 6. (Arcanum Adatbázis, Budapest, 2004)

Magyar néprajz (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001) – Arcanum DVD Könyvtár 5. (Arcanum Adatbázis, Budapest, 2004)

Magyar néprajzi lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979) – Arcanum DVD Könyvtár 5. (Arcanum Adatbázis, Budapest, 2004)

Régi magyar szólások és közmondások – Arcanum DVD Könyvtár 5. (Arcanum Adatbázis, Budapest, 2004)

Az adatbázis a következő műveket tartalmazza:

– Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások (Szeged, 1820)

– Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851)

– Dr. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerü szólások (Budapest, 1896)

– Sirisaka Andor: Magyar közmondások könyve (Pécs, 1890)

---