Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A szabadságharc bukását követő időszak a politikai elnyomás időszaka volt. A társadalmi és gazdasági élet fejlődése nem állt meg, sőt még ilyen körülmények között is nagyszerű művészeti alkotások születtek, fejlődött a gazdaság. Az adó- és pénzügyeket viszont törvények helyett teljes mértékben az utasításokon alapuló drákói szigorú rendszer jellemezte, nem csoda, hogy komoly problémák merültek fel a működtetésben.
A közelmúlt idők szörnyű eseményei után, s olyan viszonyok között, melyek még ma is fölállnak, lehetetlen számomra, hogy a közügyekben tevékeny részt vállaljak.
(Deák Ferenc, 1850)
A szabadságharc bukását követő egy-másfél évtizedet szokás az önkényuralom, a (neo)abszolutizmus korának nevezni, ebből is az első évtizedet Alexander Bach belügyminiszter nevéről Bach-korszaknak. A Bach-korszak vagy Bach-rendszer elnevezés nem teljesen helytálló, mert igaz, hogy Bach az 1850-es években többször is volt belügyminiszter, se a magyarországi helyzetért, intézkedésekért nem volt közvetlen felelőssége.
A bécsi udvar – miután Haynaut félreállították – mindent megtett Magyarország politikai és területi integritásának megszüntetése érdekében. Nem működött az országgyűlés, császári nyílt parancsokkal kormányoztak.
A politikai önállóság megszüntetéséhez az elvi alapot és jogcímet (nem először a magyar történelemben) az ún. jogeljátszási elmélet (Verwirkungstheorie) szolgáltatta, amely szerint Magyarország az alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztette, politikai és történeti jogai megszűntek, s rajta a győztes Habsburg uralkodó, mint meghódított tartomány felett uralkodhat.
Az első lépés a közigazgatási rendszer átalakítása volt. Leválasztották Magyarországról Erdélyt, Horvátországot, a Határőrvidéket, a Szerb Vajdaságot és a Temesi bánságot. A megmaradt területeket öt kerületre osztották (Pest, Pozsony, Sopron, Kassa és Nagyvárad központokkal). Ezzel megszüntették a régi vármegyerendszert, eltörölték továbbá a megyék és a városok önkormányzati igazgatását is.
Magyarország közigazgatása a Bach-korszakban
A közigazgatás nyelve a német lett.
A magyar területeken is bevezették 1853-ban az osztrák büntető és polgári törvénykönyvet. A korábbi magyar bírósági eljárási rendszereket hatályon kívül helyezték.
A rendszer működtetéséhez nagyszámú osztrák csendőrségre, titkosrendőrségre volt szükség, a hivatali teendőket főleg olyan osztrák (német) tisztségviselőkre bízták, akiknek hűségükben nem kellett kételkedni, őket nevezték Bach-huszároknak.
Osztrák mintára egységesítették a mértékegységrendszert és az oktatást, az oktatás német nyelven folyt, nyolcosztályos gimnáziumot vezettek be, amelynek lezárásaként – porosz mintára – a diákok érettségi vizsgát tettek.
Törekvések a társadalmi-gazdasági helyzet stabilizálására
Az 1850-es évek gazdaságpolitikájának meghatározó tényezője volt, hogy a politikai vezetés is belátta, hogy a reformországgyűléseken és az 1848. évi áprilisi törvényekben felszámolt feudális társadalmi rendszert végérvényesen megszűntnek kell tekinteni, a folyamatok már visszafordíthatatlanok. Akkor viszont olyan szabályok kialakítására van szükség, amelyek a feudális társadalmi és gazdasági viszonyokat leépítik, a polgári átalakulást segítik. Ennek néhány elemére már korábban felhívtuk a figyelmet (A szabadságharc bukásának adókövetkezményei 1. rész; 2. rész).
A császári nyílt parancsok között meg kell említeni az ősiségi pátenst (1852. november 29.), amely – hasonlóan az 1848. évi áprilisi törvényhez – eltörölte az ősiséget, de ezen túl részletes szabályozást is adott az alkalmazásra. A pátens eltörölte a királyi kincstárnak magszakadás és hűtlenség címén való utódlását (háramlási jog) szabályozta a földesúr és a jobbágy örökösödési jogát. Ki kell még emelni, hogy a pátens nem tett különbséget férfiak és nők között sem az öröklés, sem a vagyonátruházás terén, a fiú- és leányági vagyon (főleg földbirtok) közötti különbségek megszűntek.
A jobbágyság eltörlését már az Olmützi alkotmány kimondta, de szabályokat kellett hozni arra vonatkozóan, hogy ki legyen a földek tulajdonosa, kit, hogyan kell kárpótolni. Ezt a hiátust szüntette meg az 1853. március 2-án kiadott ún. úrbéri pátens. A földek tulajdonosává a földet birtokló és művelő (volt) jobbágyot tette a császári parancs, egyes esetekben a jobbágynak kárpótlást kellett fizetni a földesúr felé, de a legtöbb területre vonatkozóan a kincstár kárpótolta a volt földesurakat erre vonatkozó kamatozó kincstári kötvények kibocsátásával. A pátens több mint 12 millió kataszteri hold sorsáról rendelkezett. A szántóföldek mellett rendezte a pátens az irtványföldek, szőlők, erdők, nádasok, legelők helyzetét is, alapvetően a parasztokat helyezte ezekben az esetekben is kedvező helyzetbe.
Ferenc József és Sissi házasságkötésük idején, 1854-ben
A következő jelentősebb változás a – szintén osztrák mintára kialakított – telekkönyvi rendszer létrehozása volt 1855-ben. Ezzel megteremtődött egy közhiteles nyilvántartás, amely birtokjogi viták eldöntését objektív alapokra helyezte (nem a szavahihetőség, az esküvés alapján döntötték el a pereket).
Érdemes még megemlíteni az 1856-os cselédrendeletet. Ennek egyik érdekessége, amely a gazda fegyelmezési jogát volt hivatott korlátozni, amennyiben „a házifegyelem szigorúbb eszközeit mérsékelt és a cseléd egészségének ártalmatlan módon” lehetett csak alkalmazni. Persze a testi fenyítés azért megengedett volt.
A bevezetett intézkedések hatására is az 1850-es években tovább folytatódott az előző évtizedre jellemző gazdasági fellendülés. Az osztrák és francia tőkebehozatal is segítette az ipari üzemek építését (főleg a textil- és bőripar területén), lendületet kaptak a vasútépítések, növekedett a népesség.
Az aktív és passzív ellenállás
Az erőszakos németesítés, a nemzeti önállóság megszüntetése ellen számos ellenállási törekvés alakult ki. Ferenc Józsefnek magának is szembesülnie kellett 1852-ben az iránta megnyilvánuló közutálattal, amikor Magyarországra látogatott. Jól ismert, hogy Arany János dicsőítő vers helyett ekkor írta meg „A walesi bárdok” című balladáját, amelynek véres Edward királya nyílt utalás volt Ferenc Józsefnek a szabadságharc leverésében játszott szerepére.
A nyílt ellenállást választotta például Noszlopy Gáspár, Rózsa Sándor és Makk József, akik az ország különböző helyein felkeléseket szerveztek az osztrák uralom ellen. Ezeket a felkeléseket az osztrák csendőrség és katonaság gyorsan leverte, a vezetőket kivégezték vagy börtönbe vetették.
Libényi János szabósegéd ennél direktebb módszert választott, 1853. február 18-án, miközben Ferenc József szokásos sétáját tette, Bécsben nyakon szúrta az uralkodót. Libényit gyorsan lefegyverezték, elfogták, és nyolc nappal később ki is végezték.
Libényi tőrrel támad Ferenc Józsefre (J. J. Reiner festménye)
Igen aktív volt az emigrációba vonult sok ezer 48-49-es menekült. Aktív politikai tevékenységet fejtettek ki a birodalommal szemben, pénzt gyűjtöttek a belső ellenállás számára, sőt fegyverekkel és egyéb szállítmányokkal is támogatták az ellenállást. Emlékezetes, hogy Kossuth maga is aktívan közreműködött ebben, több országban megfordult, hősként fogadták Londonban és az Egyesült Államokban is. Még kötvényeket is sikerült kibocsátani a magyar szabadság támogatására.
A kis- és középbirtokos nemesség, az értelmiség az előzőek helyett a passzív ellenállást választotta. Távol maradtak a közélettől, nem vállaltak hivatalt, sőt még igyekeztek elkerülni is ezeket az intézményeket és a hivatalnokokkal való érintkezést is, bojkottálták a hatósági rendelkezéseket, halogatták az adófizetést, a közmunkákra rendelt kocsikat nem bocsátották rendelkezésre, kijátszották a fináncokat, hirdették a hazai termékek fogyasztását, a hatalommal kompromittálódottakat elkerülték, ragaszkodtak az 1848. évi áprilisi törvényekhez stb.
A passzív ellenállás vezéralakja Deák Ferenc volt, aki a cikk mottójául választott mondattal válaszolt 1850-ben, amikor egy magánjogi konferenciára akarta elhívni az osztrák igazságügyi miniszter. A válasz kiszivárgott, és a passzív ellenállás jelmondatává vált. Maga Deák 1854-ben eladta birtokait, és Pestre költözött az Angol Királynő Szállóba. Részt vett a társadalmi eseményeken, de a hivatalos eseményektől távol tartotta magát. Példáját sokan követték, és ez igencsak megnehezítette a hatalom működését.
Az adórendszer
Jelentős változás volt, hogy 1850. október 1-jén eltörölték az egy évszázaddal korábban (1754-ben) Mária Terézia által bevezetett kettős vámrendszert. Ezzel egységes birodalmi piac alakult ki, amelynek közvetlen hatása volt, hogy a magyar mezőgazdasági cikkek versenyelőnybe kerültek a birodalmon belül, viszont hátráltatta az ipar fejlődését.
Mint arról már korábban szó volt, bevezették az osztrák adórendszert és szabályozást a magyar helyébe, ez viszont az osztrák fogyasztási adók alkalmazását és a dohánymonopólium Magyarországra való kiterjesztését is eredményezte.
A földesúri kárpótlás terhét visszahárították a lakosságra. Földtehermentesítési járulék néven pótadót vetettek ki az az egyenes adót fizetőkre, ennek mértéke 1853-ban 25 % volt, de az 1860-as évekre már 50 % fölé emelkedett (Erdélyben még magasabbra).
Az adórendszeren belül egyenes adó volt a földadó, a házosztályadó, a házbéradó, a kereseti adó és a jövedelemadó. Az egyenes adók kivetésének alapjául a bevallás, illetve jövedelembecslés szolgált. A jövedelembecslést különböző összeírásokkal, becslési munkálatokkal támasztották alá. A földadó volt a legsúlyosabb teher, a kiszabása érdekében földmérők járták az ország területét, hogy megállapítsák a birtokok helyét, nagyságát, termőképességét. A pótadókat tovább növelte az 1859-ben bevezetett 8,5 %-os hadipótlék (még a békeévekben is), ez az 1860-as években tovább emelkedett (például 1863-64-ben 33,3 %-ra).
Közvetett adót kellett fizetni a só, a cukor, a hús, a dohány, a bor, a sör és a szesz fogyasztása után. A magas adóterhek és a passzív ellenállás jegyében is elterjedt a szűzdohány termesztés és -fogyasztás (ez az adózás alól való szüzességet jelenti!), a sócsempészés, a titkos pálinkafőzés, az adózatlan bor és hús mérése stb.
A különböző jogi és gazdasági ügyleteket bélyeg és illeték lerovásának kötelezettségével terhelték.
A közrend fenntartása mellett az adóztatás jelentette a hivatali bürokrácia legfőbb feladatát. Az egyenes adókkal összefüggő állami feladatokat az országos pénzügyigazgatóságok, középszinten az adófelügyelőkkel megerősített megyei (kerületi) hatóságok, a településeken a helyi ismeretekkel rendelkező szolgabírói, és a szakképzett személyzettel rendelkező adóhivatalok látták el. A kerületi igazgatóságok a fogyasztási adók, a monopóliumok, a dohány, a só, a lottó, a vám- és bélyegjövedék, továbbá az állami és közalapítványi birtokok ügyeit igazgatták.
Az államháztartás helyzete
A szabadságharc bukása után a magyar pénzügyeket is az osztrák birodalmi kormányzat irányította, ennek központi szerve a bécsi császári és királyi pénzügyminisztérium volt. A minisztérium négy szekcióba vonta az összbirodalom pénzügyeit: az általános, az egyenes és fogyasztási adók, a bányászati ügyek, valamint az állami tulajdon kezelésével összefüggő feladatok tartoztak ide.
Mivel a birodalom legjelentősebb része Magyarország volt, a népesség közel fele itt élt, a birodalom területének közel fele volt Magyarország területe, így természetesen a magyar adóbevételek meghatározóak voltak a birodalom gazdálkodásában. Mivel az 1850-es években nem hívták össze az országgyűlést (sőt még az Olmützi alkotmányt is hatályon kívül helyezték 1851-ben) átlátható költségvetések sem készültek. Az első megbízható kimutatásokat az 1860-as évek elejétől tették közzé.
Az adóbevételek túlnyomó részét az udvartartásra, a fegyveres erők költségeire és a hivatali apparátusra fordították. Jól jellemzi a helyzetet, hogy míg az udvartartásra ment el az adóbevételek 31,5 %-a, addig középítkezésekre (ide értve a vasútépítést is), az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság fejlesztésére 4,5 %-ot, a kulturális célokra 0,56 %-ot fordítottak.
Az adóknak jelentős részét még kényszerrel sem tudták beszedni, így óriási volt a költségvetési hiány (volt olyan év, amikor ez meghaladta a 20 %-ot), amit tetézett a földbirtokosoknak juttatott kötvények utáni kamatfizetési kötelezettség is. A birodalom vesztes háborúba sodródott Itáliában (Garibaldi!), ami a hadikiadásokat emelte meg (más kérdés, hogy ez konjunktúrahelyzetet teremtett a magyar gabonatermelésnek). A birodalmi államadósság 1846 és 1863 között a két és félszeresére növekedett.
Bár a földtehermentesítés fedezetére kibocsátott állampapírok az államadósságnak csak alig 6 %-át tették ki, a tőketörlesztési hányad az 1860-as években már elérte az állami bevételek közel egyharmadát. Mindez természetesen jelentős mértékű inflációval is ját, a kötvényektől szabadulni próbáltak a tulajdonosok, ez viszont a kötvények árfolyamát a névérték 60-70 százalékára vitte le.
Az 1848-ban Kossuth Lajos által beterjesztett költségvetés egyenes adókból 9,75 millió forint, közvetett adókból 10 millió forint bevétellel számolt, ez megegyezett nagyjából 21 millió forint osztrák forinttal. Ehhez képest a következő 15 évben a ténylegesen befolyt adóbevételek több, mint a háromszorosukra emelkedtek.
Az adóbevételek Magyarországon (osztrák forintban)
|
|
1850 |
1857 |
1864 |
|
Egyenes |
11 076 768 |
17 427 654 |
28 305 000 |
|
Közvetett |
12 273 865 |
67 473 302 |
47 164 000 |
|
Összesen |
23 350 633 |
54 900 956 |
75 469 000 |
Jól mutatja az adóelkerülés, adómegtagadás helyzetét, hogy 1859-ben az egyenes adó 42,5 %-át csak végrehajtással való fenyegetés, 44,5 %-át katonai erőre támaszkodó végrehajtás útján voltak képesek beszedni, és mindössze 13 % folyt be „rendes” úton. A pénzügyminiszter becslése szerint a magyarországi adómegtagadás a 90 %-ot is meghaladta. Az előző adatok alapján ez reális becslés lehetett.
Ilyen pénzügyi helyzetben nem volt más választása az uralkodónak, mint keresni a megegyezést a magyar politikai erőkkel, mindenek előtt Deák Ferenccel. Ezt Deák az 1850-es években még elhárította, de a 60-as évek elejére már változott az álláspontja.
&&&&&
A következő két, korabeli népdalból vett idézet jól mutatja a kialakult helyzetet:
„Könnyű a németnek / Adót egzekválni / Nehéz a magyarnak / A szegény magyarnak / Kossuth Lajost várni!”
„Annyi a finánc / Mint a szoknyaránc / Úgy csörög a lánc / mint a tapsos tánc.”
Irodalom:
Az önkényuralom kora (1849-1865)
Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon 1849-1865 (Franklin Társulat, 1822, Budapest)
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Magyarország története – 1848-1890 (Akadémiai Kiadó, 1979, Budapest, 463-549.p.)
Németh Máté: Deák Ferenc, a puritán politikacsináló
Ortutay Gyula (szerk.): Magyar népdalok (Neumann Kht., 2000, Budapest)
Stipta István: A pénzügyi közigazgatás szervezete Magyarországon 1849 és 1883 között (Miskolci Jogi Szemle, 8. évfolyam (2013) 1. szám, 18-34.p.)
