Törvényessé teheti-e az adózás a bűnt?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az adózás történetének több olyan eseménye is volt, amelyekben a bűn, a bűnhődés és az adózás szoros kapcsolatban álltak egymással, sőt jelen korunkban is találunk erre példákat. Volt, amikor a bűn elkövetését semlegesítette egy pénzbeli fizetési kötelezettség, más esetekben viszont az adózással lehetett mentesülni egyéb következmények alól. Először a régmúlt sajátos egyházi eseteiről szólunk, majd – a cikk második részében –világi példákat ismertetünk, valamint a jelenlegi magyar adótörvények bűncselekményekre vonatkozó sajátos szabályait is bemutatjuk.

Amint a pénz a perselyben csörren,
a lélek a tűzből a mennybe röppen.
(Johannes Tetzel, 1465-1519)

Az első ezredfordulót követő évszázadokban jelent meg két olyan pénzügyi „konstrukció”, amelyek nem kis árnyékot vetettek a katolikus egyházra. Ezek voltak a szimónia és a búcsúcédulák árusítása. A pápák gondoskodtak arról, hogy ezeket a pénzügyi műveleteket ne lehessen bírálni, ha azt az egyház követi el, különösen, ha azok mögött a pápa áll.

VIII. Bonifác pápa 1301. december 5-én adta ki híres Ausculta Fili (magyarul: Hallgass rám, fiam) kezdetű bulláját. Ebben a pápa mintegy a középkori egyházfők minden küzdelmét összefoglalva kijelenti, hogy ő Isten földi helytartója, felette senki nem ítélkezhet, azonban neki jogában áll királyokat letenni és felemelni, mert azok Istenen keresztül a pápának köszönhetik uralmukat. Erre a közvetítői szerepre és a pápai csalhatatlanságra, arra, hogy tetteiért nem érheti bírálat, évszázadokon át hivatkoztak.

A szimónia

A szimónia elnevezése a Bibliából ered. Az Újszövetség részét képező Apostolok cselekedeteiben található a következő, Simon mágusról szóló történet:

Élt a városban egy Simon nevű férfi, aki varázsló volt, és azzal ámította Szamaria népét, hogy fontos személynek adta ki magát. … Maga Simon is hívő lett, megkeresztelkedett. … Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel közvetítik a Szentlelket, pénzt ajánlott fel nekik: „Adjatok nekem is olyan hatalmat – mondta -, hogy akire csak ráteszem a kezem, megkapja a Szentlelket.” Péter elutasította: „Vesszen el a pénzed veled együtt, mert azt hitted, hogy az Isten ajándékát, pénzen meg lehet venni. Semmi részed benne és semmi közöd hozzá, mert szíved nem tiszta az Isten előtt. Térj meg hát gonoszságodból, és kérd az Istent, hogy bocsássa meg szíved szándékát! Úgy látom, elöntött a keserű epe, és fogva tart a gonoszság.” (ApCsel 8,9-23)

A szimónia köznapi értelemben hivatalok, funkciók árusítását jelenti. Ez megvalósulhat pénz ellenében, pártfogás biztosításával, illetve szolgálatok teljesítésével a hivatalszerzés fejében.

Az előző bibliai idézet elítéli a szimóniát, így ez a keresztény egyházi tanítások részévé vált.

Dante a firenzei dóm mennyezetfreskóján (részlet, Domenico di Michelino, 1465)

 

A szimóniával, mint bűnös cselekedetre Dante Alighieri hívta fel a figyelmet az Isteni színjáték című művében (részlet a 19. énekből – Fejjel lefelé – Babits Mihály fordítása):

Ó, Simon mágus s hitvány követői, kik Isten dolgait, e szent csodákat, erények aráit, ti pénz lesői, ezüst-arannyal prostituáljátok! Ti jöttök most, rólatok trombitálok, mivel a harmadik bugyorban álltok S én már a harmadik hidhátra szállok költőmmel, a párkánynak főcsucsára, hol ép középen mered le az árok. Ó, bölcs Igazság! mint ragyog sugára az égen, földön s a gonosz vidéken művednek: hogy mindennek megvan ára! Láttam ott, szerte, oldalt s a fenéken”

ezer lyuk volt a fakó kőbe sebnek – egyforma mind – kerekre vágva szépen. Nem látszott sem nagyobbnak, sem kisebbnek, mint az én szép szent János-templomomban kútjai a keresztelő vizeknek. … És minden lyukból lábukat kinyujták a bűnösök s vastagáig a lábszárt; a többi részüket a lyukba furták. És a talpáról mindeniknek láng szállt s úgy rezgett lábuk minden íze végig, mintha letörve látsz rezegni nádszált.

Dante a pokol nyolcadik körében, ahol a szimónia bűnét elkövetők szenvedtek, találkozik III. Miklós pápával is. A lángokban égő pápa ennek a körnek a főbűnöseként jelenik meg, aki megjósolta VIII. Bonifác pápa csúfos uralkodását is (Dante a történetét VIII. Bonifác halála után írta).

Nem VIII. Bonifác volt az, aki a pápaság történetében a legszélsőségesebben alkalmazta a hivatalok pénzért, befolyásért, szolgálatért való adásvételét, hanem az egy évszázaddal később uralkodó IX. Bonifác. (Dante 1321-ben halt meg, így erről már nyilván nem írhatott.)

A szimóniát elkövetők bűnhődése (Gustav Dore rajza, részlet)

 

IX. Bonifác pápa 15 éves pontifikátusa (1389-1404) alatt egyetlen pénzügyi döntéssel bevezette az annates perpetuae-t. azaz a hivatali tisztségek árusítását. Ez már a kor embere előtt is erkölcstelen képet festett a pápaság intézményéről.

A döntés lényege abban állt, hogy a pápai kincstárat illető bevételek beszedését bérbe adta a pápai kúria, meghatározott összeg előzetes befizetése után a jelentkező bankárok, uzsorások saját belátásuk szerint hajthatták be a pápai jövedelmeket, adókat. Ezt követően persze mindent megtettek, hogy a pénzért vásárolt hivatal segítségével búsás haszonnal hajtsák be az adókat és egyéb kintlévőségeket. Gyakran egyházi méltóságok vásárolták meg ezeket a jogokat.

A hivatalok ilyen módon való kiárusítása nem kis mértékben járult hozzá az egyház erkölcsi és hatalmi hanyatlásához, az egyházon belüli mozgalmak kialakulásához, majd a későbbi egyházellenes mozgalmakhoz.

A búcsúcédulákról

A katolikus egyház tanai és gyakorlata szerint a bocsánatos bűnökért feloldozást (indulgencia) lehetett kapni, illetve a halál után mentesülni lehetett a purgatóriumtól, ha még életében teljesítette a bűnök miatt a bűnt elkövetőre kiszabott cselekedeteket. A büntetés kiszabását és a feloldozást – a pápa engedélyével – rendszerint – csak egyházi személy rendelhette el, illetve adhatott. Az előírt büntetés általában böjt, ima, vezeklés vagy zarándoklat volt, függően a cselekmény súlyától.

A zarándoklat valamely egyházi kegyhely, templom meglátogatását jelentette, ezek voltak a búcsúhelyek, a zarándoklatról búcsúcédulát, más elnevezéssel bűnbocsátó cédulákat állítottak ki. A búcsúcédulákat a XII. századtól kezdve már pénzért is árusították. Ez azt jelentette, hogy a túlvilági üdvösséget a földi világban az egyház javára befizetett adóval meg lehetett vásárolni. A XIII. századtól a XVI. század közepéig ez vált a katolikus egyház egyik fő jövedelmi forrásává.

Búcsúcédulák árusítása (Jeorg Breu Elder fametszete, XVI. sz. eleje)

 

A búcsúcédulák árusítása a XVI. század elejére szélsőséges méreteket öltött.

A római Szent Péter bazilika építése jelentős anyagi forrásokat igényelt, így már az alapkőletételt (1506. április 18-án rakták le, II. Gyula pápa személyes közreműködésével), követően kihirdette a pápa, hogy az építkezésben résztvevők bűnbocsánatban részesülnek.

Eleinte a bűn alóli feloldozás feltétele volt a gyónás, a bűnbánat, később azonban a búcsúcédulák megvétele automatikusan bűnbocsánatot jelentett. X. Leó pápa (pontifikátusa: 1513-21) kijelentette, hogy akik bűnbocsátó cédulát vásárolnak, minden bűnükre, amelyet a jövőben elkövetnek, bocsánatot kapnak, elengedhették az imák elmondásából, böjtölésből és zarándoklatból álló egyházi penitenciát, és még bűnbánatra sincs szükség. Sőt, a bűnbocsátó cédulák nemcsak az élőket, hanem a halottakat is megmentik, akiért kifizették a kiszabott összeget, megmenekül a purgatóriumtól, és elindul a menny felé. Leó pápa 1518. november 9-én kiadott bullájában is megerősítette a pápai hatalom jogát és képességét a bűnbocsánat megadására (és már két évszázada ismert volt a pápai tévedhetetlenség).

X. Leó pápa 1515-ben teljes búcsút hirdetett azoknak, akik a Szent Péter-bazilika befejezéséhez pénzadományokkal hozzájárultak, valamint engedélyezte, hogy az észak-franciaországi Beauvais katedrálisa befejezésének finanszírozására is búcsúcédulákat bocsássanak ki (a katedrális a mai napig torzóban áll). Ezek az intézkedések is jól mutatják, hogy a búcsúcédulák árusításának elsődleges célja az egyház pénzügyi igényeinek kielégítése volt.

A búcsúcédulák előállításához kihasználták az akkori modern technikai vívmányokat is, még Gutenberg nyomdájában is ezek sokszorosítása volt az első tevékenységek között.

Pápai bűnbocsátó cédula 1498-ból

 

Számos botrány övezte a búcsúcédulákat. Volt, aki saját hasznára készíttette és értékesítette azokat (lényegében tehát hamisította), de a kor embere is egyre felvilágosultabb lett, egyre kevésbé hitt a papírral megvásárolható túlvilági üdvözülésben. Nem mellékesen a búcsúcédulákat az akkori keresztény világban értékesítették, de a haszna egyértelműen a pápai hatalmat segítette, az egyházi állam gazdagodását jelentette.

Mindez elindította a tiltakozást, eleinte főleg az egyházon belül, amelynek legismertebb eseménye volt, mikor Luther Márton nevezetes 95 tézisét 1517. október 31-én kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára (Luther tevékenységéről és a tézisekről, a reformáció adózási vonatkozásairól a későbbiekben részletesen is megemlékezünk).

A búcsúcédulák pénzért történő árusítását végül a tridenti zsinat (1545–63) szüntette meg (tiltotta be).

(Egy hét múlva folytatjuk!)

---