Transzferár: így döntött a bíróság – 1. rész
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A szokásos piaci árazással kapcsolatos bírósági jogesetekben nem bővelkedünk Magyarországon. Cikksorozatunkban az elmúlt néhány évből bemutatunk néhány speciális esetet, amelyben a Kúria döntést hozott. Az első részben a kapcsolt vállalkozások közötti védjegyhasználatról lesz szó.
Védjegyhasználat ellenértéke
A vizsgált társaság védjegyek forgalmazásával foglalkozik, tulajdonosa 97%-ban egy luxemburgi, 3%-ban egy Egyesült Királyságbeli társaság. E két társaság 100%-os tulajdonosa egy barbadosi cég. A barbadosi anyavállalat a védjegyek bejegyzett tulajdonosa, amely a védjegyek használati jogának 49%-át a vizsgált társaságnak, 51%-át a luxemburgi társaságnak adta át felhasználási szerződés keretében. A luxemburgi cég az 51%-os használati jogát tőke hozzájárulásként tovább engedélyezte a vizsgált társaság (felperes) részére. A felperes az ekként megszerzett 100%-os védjegyjogok használatát egy évre az I. L. Ltd. (a továbbiakban: Ltd.) számára engedélyezte.
Az Ltd. tényleges bevételei arányában fizetett jogdíjat a felperesnek, míg a felperes a védjegyjogok használati jogának ellenértékeként ún. PEC-t (elsőbbségi kötvényt) bocsátott ki az átadó társaságok felé. A felperes védjegy-forgalmazási tevékenységének sajátossága az volt, hogy míg az Ltd-től származó bevétele annak a tárgyévben ténylegesen elért bevétele alapján került meghatározásra, addig kiadása fix volt, mert az üzleti év elején rögzítették a PEC-ek értékét, melyek azt követően nem voltak módosíthatók. A felperes és az Ltd. között létezett az ár megállapítására transzferár nyilvántartás, addig a Barbados és a Luxemburg felé történt elszámolásra nem.
Az adóhatóság transzferár nyilvántartás hiánya okán vizsgálta a felek között alkalmazott árak természetét és azt állapította meg, hogy az elszámolás nem a szokásos piaci áron történt. Emiatt a Luxemburg és a Barbados felé fizetendő védjegyhasználati jogok ellenértékét az ügyleti nettó nyereségen alapuló módszer elfogadásával, a tőkeköltség súlyozott átlagának alkalmazásával állapította meg (WACC mutató). Ezt a mértéket 2006 üzleti érvben a cégcsoport szinten alkalmazott 12%-os tőkeköltség kamatlábbal megegyezően állapította meg.
Ennek alapján 2005. április 8. és 2006. február 28-ai időszakra csökkentette a védjegybeszerzésekre fordított összeget, ezáltal a társasági adóalapot 209.357.000 millió Ft-tal megemelte, és a felperes terhére 33.497.000 Ft társasági adóhiányt állapított meg. Az adóhiány után 16.748.000 Ft adóbírságot és 1.885.000 Ft késedelmi pótlékot számított fel. A transzferár nyilvántartási kötelezettség elmulasztása pedig 3.000.000 Ft mulasztási bírsággal sújtotta a felperest.
Hangsúlyozta, hogy a felperes védjegyjog ügyletei kapcsolt felek között valósultak meg, az árbevétel és a költségoldal piaci jellege nem támasztható megbízhatóan alá, így az ügyletek közötti haszonkulcs az egyetlen összehasonlítható érték. A fizetendő védjegy-használati díjak összegét a felek semmilyen számítással nem támasztották alá, a kialakított fizetési konstrukció miatt a felperes viselt minden kockázatot. Erre figyelemmel a társasági adóról és osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (továbbiakban Tao.tv.) 18. § (1) bekezdése alapján az adóhatóság határozta meg a felek közötti elszámolás alapjául szolgáló szokásos piaci árat.
A felperes keresete folytán eljárt elsőfokú bíróság ítéletével az alperesi határozatot a mulasztási bírság kiszabását meghaladó részében az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárásra kötelezte. A bíróság eljárásban beszerzett igazságügyi szakértői, és a felperes által benyújtott szakértői vélemények alapján rögzítette, hogy a WACC mutató a haszonkulcs mértékének meghatározására nem alkalmas. Abban egyetértett az alperessel, hogy a szokásos piaci ár körében választott ún. ügyleti nettó nyereségén alapuló módszer (TNMM) megfelelő volt, ugyanakkor a WACC mutató alkalmazása nem. Hangsúlyozta, hogy a WACC mutató rövidtávú, egy éves hozam mérésére nem megfelelő. Rögzítette azt is a magánszakértői vélemény alapján, hogy a piaci ár egy ártartomány, nem egy konkrét absztrakt ár, ily módon nincs egy konkrét ár, melytől eltéréseket lehetne megállapítani. Véleménye szerint egy ártartományt kell bemutatni, amelyhez képest kell vizsgálni a felperesi számítás megfelelőségét és ennek következményeképpen az adóbevallási adatok helytállóságát.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését nem támadva, de azzal, hogy az új eljárásban a perbeli igazságügyi szakértő szakvéleményének alapulvételével kelljen meghatároznia szokásos piaci árat. Az alperes elfogadta, hogy a WACC mutató alkalmazása nem megfelelő, ugyanakkor arra hivatkozott, hogy az ügyben kirendelt igazságügyi szakértő meghatározta, hogy mi a legmegfelelőbb számítási mód a szokásos piaci ár meghatározására, ezt az egy éves lejáratú állampapír piaci referenciahozamok figyelembevételével a szerződéskötés hónapjára vonatkoztatva 7,22%-ban rögzítette. A bíróság ítélete nem indokolja, hogy miért nem fogadja el az igazságügyi szakértő szakvéleményéből a legalább 7,22%-os mértékű haszon összegét, csak arra utal, hogy egy piaci ártartományt kell meghatározni. Hangsúlyozta, hogy az igazságügyi szakértői vélemény szakszerű és megalapozott, annak alapulvételével az új eljárásban megállapítható a Tao.tv. 18. § (2) bekezdés d) pontja szerinti adózás előtti eredményt növelő összeg.
Összefoglalás
A perbeli esetben a felperes a szokásos piaci ár meghatározásához használt ún. WACC mutató alkalmazásának megfelelőségét vitatta és ennek megítélésére kérte igazságügyi szakértő bevonását. A perben kirendelt igazságügyi szakértő a felperes által beszerzett magánszakértői véleménnyel egyezően állapította meg, hogy ez a mutató nem alkalmas az éves időtáv vizsgálatára, ezzel összefüggésben a szokásos piaci ár meghatározására. Az igazságügyi szakértői vélemény bíróság által feltett kérdésre határozott meg egy haszonkulcs mértéket olyan mutató alapján, amely az alperesi határozat és a revízió tárgyát nem képezte.
Annak megállapítása, hogy a Tao.tv. 18. § (2) bekezdés d) pontjában említett ügyleti nettó nyereségen alapuló módszer alkalmazásával a hozam értékének meghatározására vonatkozóan milyen számítást alkalmaz az alperes, neki kell elsődlegesen határozatában kidolgoznia. E tekintetben a határozatban arra is ki kell térnie, hogy melyik piac jellemzőit veszi alapul a felperes tevékenységének specifikációi alapján.
Erre figyelemmel a Kúria a szokásos piaci ár meghatározására vonatkozó elsőfokú bírósági megállapításokat az ítéletből mellőzi, rögzíti, hogy az alperesnek kell a Tao.tv. 18. § (2) bekezdés d) pontja szerinti módszerrel egy ártartományon belül meghatározni a százalékmértékre vonatkozó számítását.
A fenti elvek mentén a Kúria rögzíti, hogy az adóhatósági határozat ugyan a módszer megválasztása tekintetében nem jogszabálysértő, de az azon belül alkalmazott százalékmérték és alkalmazott mutató a szokásos piaci ár meghatározására nem volt megfelelő, ezért az alperesi határozat jogszabálysértő volt, így helytálló a jogerős ítéletnek az alperesi határozat hatályon kívül helyezésére vonatkozó döntése.
Határozatszám: Kfv.I.35.774/2014/6.szám
A cikk szrzője Lakatos Zsuzsa transzferár- és adószakértő, a Tax Revolutions Kft. ügyvezetője.
Kiskönyvtár az áfáról sorozat két új kötete + Vacsora-kódex
|
|
– Számlakiállítás és elektronikus számlázás a gyakorlatban
– Különös adózási módok az áfa rendszerében és a
– Vacsora-kódex
Rendelje meg most >>
|
