Viszonteladási árak módszere a transzferárazásban

 

A viszonteladási árak módszer (Resale price method: RPM) alapja az az ár, amelyen egy kapcsolt vállalkozástól megvásárolt terméket, illetve szolgáltatást egy független vállalkozásnak továbbértékesítenek. Ezt a viszonteladási árat csökkenteni kell egy megfelelő nagyságú viszonteladási árréssel, ami fedezi a viszonteladó értékesítési és más működési költségeit, valamint ami az általa végzett tevékenységeket, viselt kockázatokat és felhasznált eszközöket figyelembe véve megfelelő nyereséget biztosít számára. 

 

A viszonteladási árrés levonása után kapott összeg tekinthető – a termék beszerzésével kapcsolatban felmerült egyéb költségekkel való helyesbítés után – a kapcsolt vállalkozások között alkalmazható szokásos piaci árnak. 

 

 

A viszonteladó által az ellenőrzött ügyletben (kapcsolt ügyletben) elért árrés annak a viszonteladási árrésnek az alapján határozható meg, amelyet ugyanezen viszonteladó az általa végrehajtott, összehasonlítható független ügyletek (belső összehasonlítható ügyletek) során vásárolt és eladott tételeknél alkalmazott.

 

Iránymutatásként szolgálhat ezen kívül az a viszonteladási árrés, amelyet egy független fél ért el összehasonlítható független ügyletekben (külső összehasonlítható ügyletek).

 

Egy piacgazdaságban a hasonló feladatok végzéséért járó díjazás rendszerint különböző tevékenységeken keresztül egyenlítődnek ki. Ezzel szemben a különböző termékek árai csak olyan mértékben egyenlítődnének ki, amennyire azok képesek egymást helyettesíteni.

 

Mivel a bruttó árrés a konkrétan elvégzett feladatokért járó bruttó díjazást képviselik, a termékbeli különbségek kevésbé fontosak. Így például a tényekből megállapítható, hogy egy viszonteladó ugyanazt a tevékenységet végzi (figyelembe véve az igénybe vett eszközöket és a vállalt kockázatokat) a kenyérpirítók értékesítése során, mint amikor háztartási robotgépeket értékesít, és így egy piacgazdaságban hasonló mértékű díjazás járna a két tevékenységért. A fogyasztók azonban nem tekintenék a kenyérpirítót és a háztartási robotgépet egymás különösen közeli helyettesítőjének, ezért semmi nem indokolná, hogy ezek árai azonosak legyenek.

 

 

 

A módszer abban az esetben alkalmazható a szokásos piaci ár meghatározására, ha az ügylet során a kapcsolt vállalkozástól vásárolt terméket, illetve szolgáltatást a vállalkozás változatlan formában, illetve kisebb változtatásokkal független feleknek továbbértékesíti. 

 

Nagyon fontos, hogy a független és a kapcsolt viszonteladók által ellátott funkciók, viselt kockázatok és felhasznált eszközök nagyon hasonlóak legyenek, különben a tevékenységek esetében alkalmazott viszonteladási árrések nem tekinthetőek összehasonlíthatónak. 

 

 

– ha az árrés nagyságát az ügylet egyéb jellemzői jobban befolyásolják, mint maga a termék

 

– szükséges-e a viszonteladáshoz egyedi eszközök megléte (pl. értékes vagy egyedi immateriális javak)

 

– a kapcsolt és a független vállalkozások üzletmenetében jelentős eltérések mutatkoznak (pl. készletszint, választék, piaci előnyök, kiegészítő szolgáltatások)

 

– milyen gyorsan kerül a termék viszonteladásra a megvásárláshoz képest (minél több idő telik el a beszerzés és értékesítés között, annál valószínűbb, hogy a piaci változások, költségek, árfolyamváltozások hatással lesznek az árrésre)

 

– a viszonteladó által végzett tevékenység szintjei (egyszerű szállítmányozó ügynöktől egészen a teljes tulajdonosi kockázatot magára vállaló forgalmazóig)

 

– milyen kiadásokat és kockázatokat vállal a viszonteladó (pl. reklám, marketing, termék-felelősség / garancia, készletkockázat, stb.)

 

– a viszonteladónál lévő speciális tudás, hozzáértés magasabb árrést indokolhat

 

– a viszonteladó forgalmazásra vonatkozó kizárólagossági joga is indokolhat eltérő árrést

 

– a vállalkozások eltérő számviteli gyakorlatából is adódhatnak különbségek, ami az árrés számítását illeti

 

 

 

Tegyük fel, hogy két kereskedő ugyanazt a terméket értékesíti ugyanazon a piacon és ugyanazon márkanév alatt. „A” kereskedő jótállást ajánl, „B” kereskedő nem. „A” kereskedő érvényesíti a jótállást az árképzési stratégiájában, és így a terméket magasabb áron értékesíti, ami magasabb bruttó haszonrést eredményez (ha nem vesszük figyelembe a jótállási szolgáltatás költségeit), mint „B” kereskedő haszonrése, aki alacsonyabb áron értékesít. A két árrés nem hasonlítható össze addig, amíg el nem végeznek egy megközelítően pontos helyesbítést e különbség figyelembevétele érdekében.

 

 

Tételezzük fel, hogy az összes termékre biztosítanak jótállást, hogy a lefelé alkalmazott ár (a vételár) egységes legyen. Noha „C” kereskedő nyújt jótállást, de valójában a szállító alacsonyabb ár alkalmazásával kompenzálja őt ezért. „D” kereskedő nem nyújt jótállást, azt a szállító nyújtja (a kereskedő a terméket visszaküldi a gyárba). Azonban „D” kereskedő szállítója magasabb árat számol fel „D”-nek, mint a „C” kereskedőnek. Amennyiben „C” kereskedő a jótállás költségét az eladott áruk költségeként számolja el, akkor a bruttó haszonrésnek a különbségek miatti helyesbítése automatikus. Ha azonban a jótállási költségeket működési költségként számolja el, akkor torzulás keletkezik az árrések között, amit helyesbíteni kell. Az indoklás ebben az esetben az lenne, hogy ha „D” maga nyújtotta volna a jótállást, akkor a szállítója csökkentette volna a transzferárat, és így „D” bruttó haszonrése magasabb lenne.

 

 

Egy társaság független kereskedőkön keresztül értékesíti termékét öt olyan országban, ahol nincs leányvállalata. A kereskedők csak értékesítik a terméket és nem végeznek semmilyen kapcsolódó tevékenységet. A társaság az egyik országban leányvállalatot nyitott. Mivel ez a konkrét piac stratégiai fontosságú, a társaság előírja leányvállalatának, hogy csak az ő termékét értékesítse és nyújtson technikai segítséget az ügyfeleknek. Még akkor is, ha minden egyéb tényező és körülmény hasonló,  a leányvállalatéhoz hasonló kizárólagos értékesítési megállapodással nem rendelkező és technikai segítséget nem nyújtó független vállalkozások elért árrése esetében fontolóra kell venni, hogy szükség van-e helyesbítésre az összemérhetőség megteremtéséhez.

 

A fenti példákból is látható, hogy az ellenőrzött és a független ügyletek (vállalkozások) közötti funkcionális elemzés elvégzése kulcsfontosságú, mert akár már egy lényeges eltérés is komoly különbséget okozhat az elért árrés mértékében.