A követelések számvitele


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A követelések kiemelt mérlegtételnek minősülnek. E cikk keretében bemutatjuk, hogy milyen feltételekkel lehet a követeléseket a mérlegben kimutatni, illetve a követelésekkel kapcsolatos legjellemzőbb gazdasági eseményekkel foglalkozunk. Az Adó szaklap írása.

  1. A követelésekről általában

A számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Szt.) 29. § (1) bekezdésének az előírása szerint követelések azok a különféle szállítási, vállalkozási, szolgáltatási és egyéb szerződésekből jogszerűen eredő, pénzértékben kifejezett fizetési igények, amelyek a vállalkozó által már teljesített, a másik fél által elfogadott, elismert termékértékesítéshez, szolgáltatás teljesítéséhez, hitelviszonyt megtestesítő értékpapír, tulajdoni részesedést jelentő befektetés értékesítéséhez, kölcsönnyújtáshoz, előlegfizetéshez (beleértve az osztalékelőleget is) kapcsolódnak, valamint a különféle egyéb követelések, ideértve a vásárolt követeléseket, a térítés nélkül és egyéb címen átvett követeléseket, a bíróság által jogerősen megítélt követeléseket is. A számviteli törvény hivatkozott előírásából következően csak elismert követelést, illetve jogszabályi előíráson alapuló követelést lehet a mérlegben kimutatni, el nem ismert követelést nem lehet a mérlegbe beállítani.

A követelések csoportosítása többféle szempont szerint lehetséges:

–   tulajdonosi kapcsolat szerint: kapcsolt vagy jelentős tulajdoni részesedési vagy egy részesedési viszonyú vállalkozás;

–   adós székhelye alapján: belföldi vagy külföldi;

–   pénzem alapján: forint vagy deviza;

–   időtartama szerint: tartós (éven túli) vagy rövid lejáratú;

–   keletkezése szerint: eredeti vagy vásárolt;

–   lejárat szerint: lejárt, le nem járt;

–   egyéb minősítés szerint: pl. hátrasorolt.

A követelések bekerülési értéke:

–   forint követelés esetén a szerződés szerinti, számlázott összeg, forintban;

–   deviza alapú forint követelés esetén a szerződés szerinti devizaárfolyamon forintosított, számlázott összeg, forintban;

–   devizakövetelés esetén a szerződés szerinti, számlázott devizaösszegben, a számviteli politikában választott árfolyamon;

–   a követelés fedezetére kapott váltó esetében a kiváltott követelés értéke;

–   pénzügyi lízingből adódó követelés esetében a járó kamat nélküli, számlázott összegben;

–   jogszabályi előíráson alapuló követeléseknél a járó, igényelt összegben;

–   előlegkövetelések a fizetett összegben;

–   nem pénzbeni vagyoni hozzájárulásként kapott követelés az alapító okirat (társasági szerződés) szerinti összegben;

–   térítés nélkül kapott, az ajándékként, hagyatékként kapott piaci értéken, illetve jogszabály eltérő rendelkezése esetén a jogszabály szerinti értéken;

–   csere útján kapott követelés a csereértékben.
követelések számvitele

1.1. Követelések minősítése tulajdonosi kapcsolat alapján

Az Szt. 3. § (2) bekezdés 7. pontja tartalmazza a kapcsolt vállalkozás fogalmát. E szerint kapcsolt vállalkozásnak az anyavállalat, a leányvállalat és a közös vezetésű vállalkozás minősül. Amennyiben a vállalatcsoportban több anyavállalat is van, akkor a számviteli törvény szerinti minősítést a fölérendelt anyavállalat szempontjából kell elvégezni.

Az Szt. 3. § (2) bekezdés 1. pontjának az előírása alapján anyavállalatnak az a vállalkozó minősül, amely egy másik vállalkozónál (a továbbiakban: leányvállalat) közvetlenül vagy leányvállalatán keresztül közvetetten meghatározó befolyást képes gyakorolni, mert az alábbi feltételek közül legalább eggyel rendelkezik:

  1. a) a tulajdonosok (a részvényesek) szavazatának többségével (50 százalékot meghaladóval) tulajdoni hányada alapján egyedül rendelkezik; vagy
  2. b) más tulajdonosokkal (részvényesekkel) kötött megállapodás alapján a szavazatok többségét egyedül birtokolja; vagy
  3. c) a társaság tulajdonosaként (részvényeseként) jogosult arra, hogy a vezető tisztségviselők vagy a felügyelőbizottság tagjai többségét megválassza vagy visszahívja; vagy
  4. d) a tulajdonosokkal (a részvényesekkel) kötött szerződés (vagy a létesítő okirat rendelkezése) alapján – függetlenül a tulajdoni hányadtól, a szavazati aránytól, a megválasztási és visszahívási jogtól – döntő irányítást, ellenőrzést gyakorol.

Az Szt. 3. § (2) bekezdés 2. pontjának az előírása alapján leányvállalatnak minősül az a gazdasági társaság, amelyre az anyavállalat meghatározó befolyást képes gyakorolni.

Az Szt. 3. § (2) bekezdés 3. pontjának az előírása alapján közös vezetésű vállalkozás az a gazdasági társaság, ahol egyrészt az anyavállalat (az anyavállalat konszolidálásba bevont leányvállalata), másrészt egy (vagy több) másik vállalkozás a jogosultságokkal paritásos alapon – legalább 33 százalékos szavazati aránnyal – rendelkezik.

Az anyavállalattá válás feltétele az, hogy a vállalkozó egy másik vállalkozóra meghatározó befolyást tudjon gyakorolni, azaz leányvállalata legyen, ekkor beszélhetünk kapcsolt vállalkozási viszonyról, és ekkor – a további tulajdonosi viszonyok függvényében – lehetséges, hogy van közös vezetésű vállalkozás is a vállalatcsoportban. Ha a tulajdonos vállalkozások között nincs egy sem, amely az előbbiek alapján anyavállalatnak minősül, akkor nem beszélhetünk kapcsolt vállalkozási viszonyról sem. Így például nincs kapcsolt vállalkozási viszony, ha a vállalkozásnak 50 százalékos szavazati aránya van egy másik vállalkozásban, mert nem rendelkezik meghatározó befolyással másik vállalkozás felett, így nincs anya- és leányvállalat sem.

A gyakorlatban sokszor keveredik a számviteli törvény, illetve az adótörvények szerinti kapcsolt vállalkozás fogalma. Az előbb hivatkozott Szt. 3. § (2) bekezdés 1/a. pontjának az előírása alapján számviteli szempontból akkor beszélhetünk kapcsolt vállalkozásokról, ha egyik cég a másik cégben tulajdonos, és így a szavazati aránya eléri az előbb hivatkozott értékhatárokat. Az adózási szabályok alapján a kapcsolt vállalkozás fogalma eltér a számviteli törvény szerinti kapcsolt vállalkozás fogalmától. Például ilyen lényeges eltérés, hogy adózási szempontból magánszemélyen keresztül is lehetnek a vállalkozások kapcsolt vállalkozások úgy, hogy egymásban nem tulajdonosok. A számviteli törvény hivatkozott előírásai alapján azonban – a törvényben meghatározott egyéb feltételek hiánya esetén – önmagában amiatt, mert két vállalkozásnak ugyanaz a magánszemély a tulajdonosa, azok a számviteli törvény előírása alapján nem minősülnek kapcsolt vállalkozásnak. A beszámolóban mindig a számviteli törvény szerinti kapcsolt vállalkozásokkal szembeni követeléseket kell külön mérlegsoron bemutatni.

Az Szt. 3. § (2) bekezdés 9. pontjának az előírása alapján jelentős tulajdoni részesedés: más vállalkozások tőkéjében való, értékpapírban megtestesülő vagy más módon meghatározott jog, amelynek célja az említett vállalkozással való tartós kapcsolat kialakítása révén hozzájárulás annak a vállalkozásnak a tevékenységéhez, amelyik e jogok birtokosa és amely részesedés mértéke a 20 százalékot meghaladja.

Az Szt. 3. § (2) bekezdés 5. pontjának az előírása alapján egyéb részesedési viszonyban lévő vállalkozás az a gazdasági társaság, amelyben a vállalkozó nem rendelkezik jelentős tulajdoni részesedéssel, és amely nem minősül anyavállalatnak, leányvállalatnak, közös vezetésű vállalkozásnak.

1.2. Devizában fennálló követelések

Az Szt. 60. § (4) bekezdésének az előírása alapján a külföldi pénzértékre szóló követelés forintértékének meghatározásakor a devizát – a választott – hitelintézet által meghirdetett devizavételi és devizaeladási árfolyamának átlagán, vagy a Magyar Nemzeti Bank, illetve az Európai Központi Bank által közzétett, hivatalos devizaárfolyamon kell forintra átszámítani. Az Szt. 60. § (5) bekezdésének az előírása alapján az előbbi devizaárfolyam használatától el kell térni, ha a hitelintézet, a Magyar Nemzeti Bank, illetve az Európai Központi Bank által nem jegyzett valutát, ilyen valutára szóló eszközöket kell forintra átszámítani. Ez esetben a valuta szabadpiaci árfolyamán – ennek hiányában országos napilapban a világ valutáinak árfolyamáról közzétett tájékoztató adatai alapján –, a választott hitelintézet vagy a Magyar Nemzeti Bank, illetve az Európai Központi Bank által jegyzett devizára átszámított értéket kell a hitelintézet által jegyzett deviza devizavételi és devizaeladási árfolyamának átlagán vagy a Magyar Nemzeti Bank, illetve az Európai Központi Bank által közzétett, hivatalos devizaárfolyamon forintra átszámítani.

Az Szt. 60. § (5a) bekezdésének az előírása szerint, azon gazdasági események esetén, amelyeknél az ellenérték külföldi pénzértékben kerül meghatározásra, a külföldi pénzértékre szóló követelés forintértékének meghatározása során – a vállalkozó számviteli politikában rögzített döntése alapján – alkalmazható az áfatörvénynek az adóalap forintban történő megállapítására vonatkozó előírásai szerinti árfolyam is.

Az Szt. 60. § (6) bekezdésének az előírása alapján a külföldi pénzértékre szóló eszközök és kötelezettségek forintra történő átszámításánál a devizavételi és devizaeladási árfolyam átlaga helyett valamennyi külföldi pénzértékre szóló eszköz és kötelezettség egységesen értékelhető devizavételi vagy csak devizaeladási árfolyamon is, ha az Szt. 60. § (4) bekezdése szerinti értékeléstől történő eltérésnek az eszközökre-forrásokra, illetve az eredményre gyakorolt hatása jelentős és emiatt a megbízható és valós összkép követelménye az Szt. 60. § (4) bekezdése szerint történő értékelés mellett nem teljesülne.

A számviteli törvény nem nevesíti, hogy a választott hitelintézet csak magyar hitelintézet lehet. Ebből következően a választott hitelintézet külföldi hitelintézet is lehet, ha az jegyzi a forint árfolyamát, és abból meghatározható az adott deviza vételi és eladási árfolyama, illetve annak átlaga minden olyan esetben (időpontban), amikor a külföldi pénzértékre szóló eszközöket és kötelezettségeket a számviteli törvény szerint forintra át kell számítani.

Az árfolyam választásánál egyrészt azt indokolt mérlegelni, hogy a követelés realizálásakor minél kisebb árfolyamkülönbözetek keletkezzenek. Ebből következően a saját hitelintézeti átlagárfolyamot vagy MNB/EKB árfolyamot akkor célszerű választani, ha a befolyt devizát nem kell forintosítani (másképpen fogalmazva, ha a vállalkozásnak devizában állnak fenn kötelezettségei és a befolyt devizát kötelezettségteljesítésre fel lehet használni). Amennyiben a követelésekből befolyt devizát forintosítani kell, mert a vállalkozás kötelezettségeit forintban kell teljesíteni, akkor a számviteli politikában célszerűbb a saját banki vételi árfolyamot választani, mert ebben az esetben lesznek legkisebbek az árfolyamkülönbözetetek. Ezekből következően külföldi hitelintézet árfolyamát sem indokolt választani, ha az olyan hitelintézet, amelyet az adott vállalkozás gazdálkodása során érdemben nem alkalmaz, mert ezek indokolatlan árfolyam-különbözeteket eredményezhetnek.

Az árfolyam választásánál azonban azt is indokolt mérlegelni, hogy a könyvelő program mit tud, a könyvelés mennyire válik bonyolulttá. Így például a vevőköveteléseknél a kimenő devizás számlák forintértékének meghatározása során célszerű a számviteli politikában az áfatörvénynek az adóalap forintban történő megállapítására vonatkozó előírásai szerinti árfolyamot választani, mert ebben az esetben a főkönyvi könyvelésbe és az áfaanalitikába azonos árfolyammal kerül könyvelésre a számla, nem kell a könyvelésnek két árfolyamot használnia (azaz a főkönyvi könyvelésbe a szerződés szerinti teljesítés napi árfolyamot, az áfaanalitikába pedig a számlakibocsátás napi árfolyamot). Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy az áfatörvény szerinti árfolyam csak a számlák forintosítására alkalmazható, egyéb ügyleteknél (pl. vásárolt devizás követelésnél, devizában kölcsönadott pénzkövetelésnél stb.) nem.

  1. A követelések értékelése

A követelések értékelése tekintetében a követeléseket az alábbi csoportokba célszerű rendezni:

–   teljes értékű követelések,

–   határidőn túli követelések,

–   kétes követelések,

–   peresített követelések,

–   behajthatatlan követelések.

Teljes értékűnek jellemzően azokat a követeléseket lehet tekinteni, amelyeknél a szerződés szerinti fizetési határidő még nem járt le, és fizetési határidőre történő pénzügyi teljesítést a mérlegkészítés időpontjáig rendelkezésre álló információk alapján semmilyen körülmény nem gátolja. Ezen túlmenően teljes értékű követelésnek lehet tekinteni azokat a követeléseket, amelyeket a mérlegfordulónap és mérlegkészítés időpontja között pénzügyileg vagy egyéb módon (pl. beszámítással) rendeztek, még akkor is, ha azok pénzügyi rendezése fizetési határidőn túl valósult meg. Teljes értékűnek tekinthetők azok a követelések is, amelyek fizetési határidőn túliak, de a követelés fedezete biztosított (pl. jelzálogjoggal fedezett követelés).

Határidőn túli követelésnek a követelés akkor minősül, ha a szerződés (megállapodás) vagy egyéb jogszabály által előírt fizetési határidő lejárt.

Kétes követelésnek az a követelés tekinthető, amelynek realizálása az időpont, illetve az összegszerűség tekintetében az adósra vonatkozó információk, mérlegkészítés időpontjáig ismertté vált információk alapján bizonytalanná vált.

2.1. Behajthatatlan követelések

Az Szt. 65. § (7) bekezdésének az előírása szerint behajthatatlan követelés nem szerepelhet a mérlegben, azt legkésőbb a mérlegkészítéskor – a mérlegkészítés időpontjában rendelkezésre álló információk alapján – hitelezési veszteségként le kell írni. A behajthatatlan követeléseket – azok könyv szerinti értékén – ráfordításként kell elszámolni. Az a tény, hogy az adósok nem akarnak, illetve nem tudnak fizetni, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a követelést hitelezési veszteségként leírja a vállalkozás. Nem elegendő a követelés hitelezési veszteségként történő leírásához az sem, ha az adós felszámolás vagy csődeljárás alatt áll. Az Szt. 3. § (4) bekezdés 10. pontjának az előírása alapján a behajthatatlanság tényét és mértékét bizonyítani kell. A számviteli törvény hivatkozott pontja felsorolja, hogy milyen esetekben lehet a követelést behajthatatlan követelésként leírni (így a vállalkozás más lehetőséget nem szabályozhat). E szerint behajthatatlan követelés az a követelés,

–   amelyre az adós ellen vezetett végrehajtás során nincs fedezet, vagy a talált fedezet a követelést csak részben fedezi (amennyiben a végrehajtás közvetlenül nem vezetett eredményre és a végrehajtást szüneteltetik, az óvatosság elvéből következően a behajthatatlanság – nemleges foglalási jegyzőkönyv alapján – vélelmezhető);

–   amelyet a hitelező a csődeljárás, a felszámolási eljárás, az önkormányzatok adósságrendezési eljárása során egyezségi megállapodás keretében elengedett;

–   amelyre a felszámoló által adott írásbeli igazolás (nyilatkozat) szerint nincs fedezet;

–   amelyre a felszámolás, az adósságrendezési eljárás befejezésekor a vagyonfelosztási javaslat szerinti értékben átvett eszköz nem nyújt fedezetet;

–   amelyet eredményesen nem lehet érvényesíteni, amelynél a fizetési meghagyásos eljárással, a végrehajtással kapcsolatos költségek nincsenek arányban a követelés várhatóan behajtható összegével (a fizetési meghagyásos eljárás, a végrehajtás veszteséget eredményez vagy növeli a veszteséget);

–   amelynél az adós nem lelhető fel, mert a megadott címen nem található és a felkutatása „igazoltan” nem járt eredménnyel;

–   amelyet bíróság előtt érvényesíteni nem lehet;

–   amely a hatályos jogszabályok alapján elévült.

Így a követelés hitelezési veszteségként történő leírásához az alábbi bizonylatok szükségesek (a bizonylatoknak mérlegkészítés időpontjáig kell meglenniük, ezért a bizonylatok dátuma következő üzleti évi is lehet, csak azoknak a mérlegkészítés időpontjáig rendelkezésre kell állniuk):

–   felszámolói nyilatkozat a meg nem térülő követelés mértékéről; vagy

–   a végrehajtó nyilatkozata a meg nem térülő követelés mértékéről; vagy

–   az egyezségi megállapodás (csőd-, felszámolási és adósságrendezési eljárásnál); vagy

–   vagyonfelosztási javaslat (felszámolási eljárás befejezésénél a vagyonfelosztási javaslat alapján meg nem térülő követelés); vagy

–   számviteli politika alapján (a követelést nem lehet eredményesen érvényesíteni); vagy

–   adós nem lelhető fel (postai értesítés „címzett ismeretlen” és a cég cégjegyzék adata és/vagy lakcím nyilvántartó adata, rendőrségségi jegyzőkönyv, hogy az adóst nem találja stb.); vagy

–   bíróság elutasító dokumentuma, jogszabályi előírás alapján elévült követelés (bírósági úton nem érvényesíthető követelések).

Jogszabályi előírások alapján is lehet, hogy a követelés behajthatatlannak minősül, ilyenek a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) előírásai alapján elévült követelések. A Ptk. 6:22. §-ának az előírása alapján, ha a Ptk. eltérően nem rendelkezik, a követelések elévülési ideje 5 év. Az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik. Az elévülési idő megváltoztatására irányuló megállapodást írásba kell foglalni. Az elévülést kizáró megállapodás semmis. A Ptk. 6:23. §-ának előírása alapján – ha a Ptk. eltérően nem rendelkezik – az elévült követelést bírósági eljárásban nem lehet érvényesíteni, ezért kell azokat hitelezési veszteségként mint behajthatatlan követelést leírni.

A főkövetelés elévülésével az attól függő mellékkövetelések is elévülnek. A mellékkövetelések elévülése a főkövetelés elévülését viszont nem érinti. A Ptk. 6:24. §-ának az előírása alapján, ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, úgy az elévülés nyugszik. Ha az elévülés nyugszik, az akadály megszűnésétől számított 1 éves – 1 éves vagy ennél rövidebb elévülési idő esetén 3 hónapos – határidőn belül a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból 1 évnél – 1 éves vagy ennél rövidebb elévülési idő esetén 3 hónapnál – kevesebb van hátra.

A Ptk. 6:25. §-ának az előírása szerint az elévülést megszakítja

–   a tartozásnak a kötelezett részéről történő elismerése;

–   a kötelem megegyezéssel történő módosítása és az egyezség;

–   a követelés kötelezettel szembeni bírósági eljárásban történő érvényesítése, ha a bíróság az eljárást befejező jogerős érdemi határozatot hozott; vagy

–   a követelés csődeljárásban történő bejelentése.

Az elévülés megszakításától vagy az elévülést megszakító eljárás jogerős befejezésétől az elévülés újból kezdődik.

A számviteli törvény korábban hivatkozott előírása alapján a mérlegbe csak az adós által elismert követelést lehet beállítani. A követelés elismerésének lehet az egyik esete, hogy folyószámla-egyeztetés keretében az adós elismeri a tartozását. Így például a folyószámla-egyeztetésnek nemcsak a számviteli törvény előírása alapján van jelentősége, hanem a Ptk. előírása alapján is, mert, ha az adós minden évben elismeri a tartozását, akkor a hivatkozott Ptk.-szabályok alapján a követelés sosem évül el.

A társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tao tv.) 3. melléklet A/10. pontjának előírása alapján a bírósági úton nem érvényesíthető követelés és az elévült követelés ráfordításként elszámolt összegével – mint nem a vállalkozás érdekében felmerült ráfordítással – a társasági adó alapját meg kell növelni.

Ha a vállalkozás a felszámolási eljárás megindítását követő 180 napon belül nem jelentette be a követelését a felszámolónak, akkor azt a követelést a csődeljárásról és felszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Csődtv.) 37. § (3) bekezdésének az előírása alapján bírósági úton nem érvényesíthető követelés jogcímén le kell írni (szintén a Tao tv. hivatkozott előírása alapján ezt is a társasági adó alapját növelő tételként kell figyelembe venni). Ebben az esetben, mivel a követelés nem került bejelentésre, a hitelező nem fog felszámolói nyilatkozatot kapni a várható megtérülésről. A Csődtv. 46. § (8) bekezdésének előírása szerint, ha a bejelentett követelést a felszámoló elismeri – de a hitelező nem kíván a követelés bejelentéséhez kapcsolódóan fizetni, akkor a hitelező kérésére a felszámoló az elismert követelésről 2000 forint nettó összegű költségtérítés megfizetése ellenében köteles haladéktalanul kiadni az Szt. 3. § (4) bekezdés 10/c. pontja szerinti, a követelés behajthatatlanságára vonatkozó igazolást, feltéve, hogy a felszámolás kezdő időpontját követően a bejelentett követelést nem engedményezték, és a hitelező igényének kielégítésére várhatóan nincs fedezet.

Ha a vállalkozás adósánál csődeljárás volt, akkor a Csődtv. 10. § (2) bekezdés f) pontja alapján a hitelezőnek a követelését a csődeljárás elrendeléséről szóló végzés közzétételétől számított 30 napon belül – a csődeljárás kezdő időpontját követően keletkező követeléseiket pedig 8 munkanapon belül – be kell jelentenie az adósnak és a vagyonfelügyelőnek. A Csődtv. 20. § (2) bekezdésének előírása alapján a megkötött egyezség azokra az egyezségkötésre jogosult hitelezőkre is kiterjed, akik az egyezséghez nem járultak hozzá, vagy szabályszerű értesítésük ellenére az egyezség megkötésében nem vettek részt, továbbá kiterjed azon hitelezőkre is, amelyek vitatott követelésére tartalékot kellett képezni, vagy tartalékképzés helyett biztosítékot kellett számára nyújtani (kényszeregyezség). A Csődtv. 20. § (3) bekezdésének előírása szerint azonban az a hitelező, aki a Csődtv. 10. § (2) bekezdése szerinti határidőt elmulasztotta, az az egyezségkötésben nem vehet részt, az egyezség hatálya nem terjed ki rá. A bejelentési határidő elmulasztása miatt nyilvántartásba nem vett hitelezői igény jogosultja az adós ellen követelését nem érvényesítheti, azonban a más által kezdeményezett felszámolási eljárásban a még el nem évült követelését bejelentheti. Ezen előírásokból következően, ha a vállalkozás a követelését a Csődtv.-ben megjelölt határidőig nem jelentette be, a csődegyezség alapján nem tud behajthatatlanság jogcímén követelést kivezetni. A követelést azonban ettől függetlenül a mérlegfordulónapon értékelni kell, a követelés azonban csak értékvesztés elszámolásával értékelhető. Amennyiben a hitelező határidőben bejelentette a követelést, akkor a csődegyezség keretében elengedett követelését írhatja le behajthatatlanság jogcímén.

Devizában fennálló követelés is lehet behajthatatlan követelés. Ebben az esetben a követelést a könyv szerinti árfolyamon kell kivezetni a könyvekből. Ha például a vevőnek a devizás számla 2021-ben került kiállításra, akkor azt a teljesítés napi árfolyamán kell – mint behajthatatlan követelést – egyéb ráfordításként elszámolni. Ebből az is következik, hogy ha a vevőkövetelés például a 2020. évi mérlegfordulónapon is szerepelt a könyvekben, akkor a 2020-as mérlegfordulónapi (átértékelt) árfolyamon kell 2021-ben egyéb ráfordításként elszámolni. Így a behajthatatlan követelések a devizás tételek mérlegfordulónapi átértékelésekor már nem szerepelhetnek a könyvekben.

A követelést minden esetben könyv szerinti értékén kell kivezetni behajthatatlan követelésként. A könyv szerinti érték az értékvesztéssel csökkentett érték. Ebből következően a számviteli törvény előírása szerint a behajthatatlan követelésként történő leíráskor az értékvesztést nem lehet visszaírni. Amennyiben a követelés behajthatatlan követelésként a könyvekből kivezetésre kerül, akkor azt a követelést nem lehet a későbbiekben visszaírni, még akkor sem, ha az adós fizet. Ebben az esetben a későbbiekben befolyt összeget annak pénzügyi rendezésekor kell bevételként elszámolni.

A forgóeszközök között kimutatott követelések – a vásárolt követelés kivételével – behajthatatlan követelésként történő leírását egyéb ráfordításként kell elszámolni. A forgóeszközök között kimutatott vásárolt követelés hitelezési veszteségként történő leírását a pénzügyi műveletek egyéb ráfordításaként, míg a befektetett eszközök között kimutatott követelés leírását a befektetett pénzügyi eszközökből (értékpapírokból, kölcsönökből) származó ráfordításként, árfolyamveszteségként kell elszámolni.

Botka Erika írásában, amely az Adó szaklap 2021/8-9-es számában jelent meg, a fentieken túl olvashat még a követelések értékvesztésének elszámolásáról és visszaírásáról, valamaint a követelésekkel kapcsolatos egyéb gazdasági eseményekről is.


Kapcsolódó cikkek

2014. június 5.

A bizalmi vagyonkezelés számvitele

A bizalmi vagyonkezelésben részt vevők mindegyike lehet a számviteli törvény alanya, ezért a számviteli törvényt 2014. március 15-étől módosították.

2013. október 30.

A leltározás és a selejtezés számvitele

A leltározás és a selejtezés, bár egymással összefüggő számviteli kategóriák, céljaikat tekintve nagyon is eltérőek. A 2000. évi C. törvény a számvitelről viszonylag szűkszavúan rendelkezik a leltárról, a leltározásról, a leltárkészítési kötelezettségről, a selejtezésről pedig alig-alig ír. A törvény szűkszavúsága miatt mindezeket a vállalkozónak kell részletesen szabályoznia – ebben segít az Adó szaklap cikke.