A projektelszámolás számvitele


A projektelszámolás kérdésköre az elmúlt időszak talán legjelentősebb számviteli törvényi módosításának tekinthető. A 2020-ban kötött szerződések tekintetében már kötelező az új szabályozás alkalmazása a gazdaság szereplői számára, vélhetően ezért is érkezett a Könyvvizsgálói Kamarához számos megkeresés a gyakorlati alkalmazások vonatkozásában.

A törvényi szöveg értelmezése önmagában sem egy egyszerű feladat, annak eldöntése pedig, hogy egy szerződés az új szabály hatálya alá tartozik vagy sem, végképp komoly nehézségeket jelent a gyakorló számvitelesek számára. Felmerül a kérdés, hogy miért került a törvénybe egy ilyen, az IFRS szabályrendszerre emlékeztető megoldás, amikor hosszú-hosszú éveken keresztül látszólag nem volt erre szükség, a számvitelben valahogy mindig megoldották, kezelték az ebből adódó elvi problémákat – igaz, gyakran helytelen megoldások alkalmazásán keresztül, megsértve a megbízható és valós összkép iránti követelményt.

A téma fő kérdése az, hogy a folyamatosan (akár több éven keresztül) felmerülő költségekhez miként lehet árbevételt elszámolni a kivitelezőnél, gyártónál, fejlesztőnél olyan esetekben, amikor a kibocsátott teljesítmények mérése gondot okoz. Az új szabály lehetővé teszi a teljesítési fok arányában történő árbevétel elszámolást, és az összemérés elvének alkalmazásával az ezen teljesítési fokhoz kapcsolódóan felmerült költségeket, ráfordításokat is el kell számolni. Kérdésként merülhet fel, hogy milyen korábbi elvi (gyakorlati) problémák oldódnak meg az új szabály bevezetésével és alkalmazásával? Megszűnhetnek azok az ellentmondások a számvitelben, amikor lényegében valós teljesítés nélkül számolnak el árbevételt, hivatkozva a Ptk. szerződéses szabadságára? Ilyennek minősült az a bevett gyakorlat, amikor egy projekt elindulásakor a szerződéses díj jelentős része kiszámlázásra került (a vevő is elismerte a megállapodásban szereplő mérföldkő alapján a teljesítést), csak az volt a probléma, hogy ez a teljesítési fok nem állt arányban az elszámolt bevétellel. (Pl. az első kapavágások után kiszámlázták akár a teljes szerződéses díj 90%-át!) A számviteli szabályok szerint a bevételnek megfelelő ráfordítást kellett elszámolni az összemérés elve alapján. Pl. bevétel 90, ráfordítás 2 (?)… Ez a megoldás sértette a megbízható és valós összképet a beszámoló tekintetében. A régi szabály szerint mérhető fizikai teljesítés hiányában nem lehet árbevételt elszámolni. Az éven túl, vagy éppen több éven keresztül történő teljesítések költségei, ráfordításai ellentételezés nélkül maradtak, így ezek a költségek befejezetlen termelésként kerültek kimutatásra, akár éveken át, bevétel elszámolás nélkül, pedig teljesítések mégis csak történtek a valóságban. A szerződés szerinti mérföldkövek azonban egyáltalán nem biztos, hogy tükrözték a valós teljesítést. Az is kérdés, hogy mi történik olyan esetekben, amikor számos projekt fut egymás mellett több éven keresztül egy fejlesztőnél? Ilyen helyzetben könnyen előfordulhat, hogy éveken át nincs bevétel elszámolás és ezáltal nincs eredményhatás sem. Ez sem erősíti egy vállalkozás számviteli beszámolójának megbízható és valós összképét, legalábbis a valódiság alapelve szerinti tartalom megkérdőjelezhető ezekben a számviteli beszámolókban.

Az új szabályozás bevezetésével az egyes üzleti években azonos lesz az árbevétel arányos eredmény, amely a szerződés elszámolási egysége egészének nyereségét/veszteségét tükrözi. Az időbeli elhatárolások alkalmazásával összhangba kell hozni a tényleges teljesítést és a kapcsolódó költség, ráfordítás, bevétel elszámolását, függetlenül a számlázástól, illetve annak módjától. Nagyon lényeges kérdés tehát a teljesítési fok meghatározása és ezen keresztül a tényleges teljesítésnek megfelelő bevétel és nyereséghányad (eredményhányad) kimutatása. A teljesítési fok új tartalommal bír, és új funkciót is kapott: az árbevétel meghatározásának az eszköze lett.

A teljesítési fok meghatározásának módszerét a számviteli politikában rögzíteniük kell a vállalkozásoknak. A lehetőségek azonban nem korlátlanok ebben a tekintetben, mert csak azok közül a módszerek közül lehet választani, amelyek a törvény indokolásában felsorolásra kerültek. (Az indokolás lényegében törvényi szintű szövegnek minősül akkor, amikor magát a jogszabályt értelmezni és alkalmazni kell.)

A módszerek között felsorolt lehetőségek közül igazán a költségekből történő kiindulás jelenti az újdonságot. Ennél a módszernél az elvégzett munka felmerült költségeinek a szerződéses munka becsült összes költségéhez viszonyított aránya lehet a bevétel elszámolásának a kiindulópontja. Mint ismert, a munkák tényleges felmérése, vagy az elvégzett munkák egy fizikai részének teljesítése alapján meghatározott bevétel régen is működő megoldásnak számított pl. az építőipari szektorban. Az új szabályozás szerint ugyanakkor a szerződés elszámolási egységének a teljesítésével arányosan kell elszámolni a nettó árbevételt, valamint az összemérés elvével összhangban az így meghatározott nettó árbevételnek megfelelő költségeket, ráfordításokat. Fontos, hogy az elszámolt árbevételnek folyamatosan meg kell egyeznie a teljes szerződéses ellenértéknek a teljesítési fok alapján meghatározott nettó árbevétel összegével. Eltérés esetén a különbözetet aktív vagy passzív időbeli elhatárolásként kell elszámolni.

A törvényi szövegezésből úgy tűnhet, mintha a bevételt ismernénk először és az ehhez tartozó ráfordítást kell hozzárendelni az elszámolás során annak érdekében, hogy az összemérés elve érvényesüljön. A törvényi szabályozás ilyen módon történő szövegezése véleményem szerint csak azt a célt szolgálta a törvénybe kerüléskor, hogy magát az összemérés alapelvét ne kellejen megváltoztatni. Valójában a költségekből indulunk ki, arra rakunk rá egy arányos nyereséghányadot és határozzuk meg ezáltal az elszámolható bevételt a fordulónapon. Ebből a megoldásból következik a törvény egy másik rendkívül lényeges mondata: „A szerződés elszámolási egységéhez kapcsolódóan befejezetlen termelés, befejezetlen szolgáltatás, továbbá félkész vagy késztermék a kapcsolódó árbevétel elszámolásáig mutatható ki készletként.” Ez a mondat azt akarja jelenteni, hogy az a vállalkozás, amely alkalmazza a szerződés elszámolási egysége szabályt, azon szerződései tekintetében, amelyek a szabály hatálya alá tartoznak, nem mutathat ki a mérlegben semmilyen saját termelésű készletet. Miből következik mindez? Gondoljunk arra, hogy a felmerült költségekből indultunk ki. Ebben az a költség is benne van, ami az elkészült teljesítéshez tapad, de az is, ami még nem készült el. Ezekre a költségekre tesszük rá az arányos nyereséghányadot, amiből megkapjuk az elszámolható árbevételt a fordulónapra vonatkozóan. Ezeknek a költségeknek tehát az a sorsa, hogy átvezetésre kerülnek a ráfordításokra, ezért nem értelmezhető a mérlegben saját termelésű készlet. A vásárolt készleteken belül a termeléshez fel nem használt anyagokra a törvény indokolásában található iránymutatás. E szerint a fel nem használt anyagok, amelyek értékét esetleg elszámolták a beszerzés pillanatában költségként, nem szolgálhatnak a bevétel meghatározás alapjául. Vásárolt készlet ezért – a saját termelésű készletekkel ellentétben – ebből következően kimutatható a mérlegben, mert elvégzett munka hiányában ezek nem lehetnek költségek, amelyek az elszámolás részét képeznék az adott projektben. A 2021. évi tv. módosítás szövege némi választási lehetőséget biztosít az érintettek számára. Azon vállalkozások, amelyek tevékenysége a szerződéses terméknek azonos munkafolyamattal, nagy tömegben, sorozatosan történő gyártására irányul, dönthetnek úgy, hogy nem alkalmazzák a szerződés elszámolási egysége szabályt.

A cikk folytatásában olvashat arról, hogy mi a helyzet a megrendelői oldalon, milyen előírások vonatkoznak a szerződésmódosításokra, illetve a céltartalék képzésére.

A cikk szerzője Dr. Veit József egyetemi docens, Ph.D., az Országos Számviteli Bizottság elnöke, a Magyar Könyvvizsgálói Kamara Oktatási Központjának oktatója.



Kapcsolódó cikkek

2021. augusztus 31.

A munkavállalók ösztönzésének egyik eszköze: a munkavállalói részvénytulajdonosi program

A Munkavállalói Részvénytulajdonosi Program egy eszköz arra, hogy a gazdálkodó olyan juttatási rendszert alakítson ki, amely amellett, hogy érdekeltté teszi a programban résztvevő munkavállalókat a vállalkozás eredményes működésében, a munkabéren felüli juttatásra ad lehetőséget az általános szabályoktól eltérő, kedvező adózás mellett. Részlet a Számviteli tanácsadó írásáából.

2021. augusztus 25.

Számviteli alapelvek

Gyakran kerülnek számviteli szakemberek szembe azzal a nehézséggel, hogy a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Szt.) nem írja le pontosan egy adott tétel elszámolásának vagy lekönyvelésének módját. Ez azonban nem okoz(hat) problémát, hiszen minden gazdasági esemény könyvelése levezethető a számviteli alapelvekből. Gyakran mondjuk az Szt.-re, hogy az egy ún. „kerettörvény”. Ez azt jelenti, hogy az adott gazdálkodónak kell megtöltenie a saját tevékenységének és céljainak legjobban megfelelő tartalommal, eljárásokkal. Ahhoz azonban, hogy milyen szabályok szerint alakítsa ki a gazdálkodó a saját elszámolási és számviteli rendjét, szükség van elvi jellegű keretekre. Ezek az alapelvek.